Krúdy és a pasztell

Krúdy Gyula: A vörös postakocsi

Urbán Balázs


A Vígszínház hagyományai közé tartozik az egykori sikerek évtizedekkel késõbbi színrevitele új rendezésben, új szereposztással. A repríz alkalmat adhat nosztalgiázásra (elõfordulhat, s többnyire elõ is fordul, hogy az egykori bemutató fiatal színésze más szerepben tér vissza), de elvben komoly szakmai tanulságokkal is szolgálhat: a régi és az új elõadás eltérései a színházi nyelv változásáról, alakulásáról is tanúskodhatnak. Némiképp más a helyzet az adaptációk esetében, hiszen itt a rendezõi-dramaturgiai ízlés és szemlélet eleve teljesen eltérõ megközelítést indukálhat.

Krúdy Gyula: A vörös postakocsi

Urbán Balázs


A Vígszínház hagyományai közé tartozik az egykori sikerek évtizedekkel későbbi színrevitele új rendezésben, új szereposztással. A repríz alkalmat adhat nosztalgiázásra (előfordulhat, s többnyire elő is fordul, hogy az egykori bemutató fiatal színésze más szerepben tér vissza), de elvben komoly szakmai tanulságokkal is szolgálhat: a régi és az új előadás eltérései a színházi nyelv változásáról, alakulásáról is tanúskodhatnak. Némiképp más a helyzet az adaptációk esetében, hiszen itt a rendezői-dramaturgiai ízlés és szemlélet eleve teljesen eltérő megközelítést indukálhat.

Krúdyt természetesen nem lehet maradéktalanul színpadra adaptálni. Regényei többségének van ugyan erőteljes drámai magjuk, ám mindaz, ami e köré épül, csaknem fontosabb a történetben megjelenő drámáknál. A cselekmény számos asszociációs lehetőséget kínáló kacskaringói, a színek, az ízek, az illatok felidézése, a sajátos (általunk már csak az irodalmi alkotásokból ismert) világ hangulatának megteremtése mind olyan jellegzetessége Krúdy írásművészetének, mely nem menthető át a színpadi műbe. S akkor még nem beszéltünk a színpadon reprodukálhatatlan nyelvről. Mindezen felül még számolni kell az epikai alkotás adaptációjának szokásos problémáival: a sűrítésből fakadó leegyszerűsödésekkel, a figurák elszegényedésével, az egyes szituációk ambivalenciájának megszűnésével. A vörös postakocsi esetében további problémát jelent a két főalak hangsúlyos szerepe az írói életműben: Alvinczy Eduárd és Rezeda Kázmér Krúdy visszatérő hősei közé tartoznak, alakjukhoz (legalábbis a Krúdy-életmű ismerői és hívei számára) számos, e regénytől független asszociáció fűződik. És ezen az sem változtat, ha az adaptációval maga a szerző próbálkozik; a Krúdy által drámai formába öntött, az eredetitől eltérő, de a regénymotívumokból építkező történet költőien szép részei ellenére sem közelíti meg a regények szintjét, s autonóm, önálló drámai nyelvet teremteni képes színművé sem válik. (Az adaptáció lehetséges voltára ugyan rögvest példaként hozható Huszárik Zoltán zseniális Szindbádja, ám aligha kell részletesebben kifejteni, hogy a színház lehetőségei egy saját, öntörvényű, az írói világot újrateremtő nyelv létrehozására jóval korlátozottabbak, mint a filméi.)

A hatvanas évek legendás előadását magam nem láthattam; legfeljebb sejtéseim lehetnek arról, mennyiben felelt meg korízlésnek és színházi trendnek, s miért lehetett nagy siker. Tordy Géza friss rendezése viszont valószínűleg nem fog hasonló dilemmát okozni egy három-négy évtized múlva bekövetkező esetleges újabb repríz alkalmával. Meglepne, ha bármilyen szempontból hivatkozási alappá válhatna. Nem az a baj persze, hogy Tordy nem valamely aktuális trendnek megfelelve próbálja újraértelmezni az alapművet (a színlap tanúsága szerint egyébként a rendező Radnóti Zsuzsával együtt valamelyest átírta a korábbi, Kapás Dezső-féle, az eredeti szöveget kiigazító változatot), sőt, az anyag sajátosságait figyelembe véve ez még szerencseként is felfogható. A gond inkább az, hogy Krúdy világának színpadi megérzékítésére mintha kísérlet sem történne.

Ez persze némiképp igazságtalan megállapítás, hiszen vannak az előadásnak olyan elemei, melyek bírhatnának atmoszférateremtő erővel. Leginkább elmondható ez Menczel Róbert voltaképpen kevés térelemből építkező, hatásosan egyszerű, a miliőt rafináltan megérzékítő díszletéről, melyet Tordy igyekszik finom sejtelmességgel megvilágítani. Az eklektikus kísérőzene azonban mintha már azt a bizonytalanságot jelezné, mely más rendezői megoldásokban is érezhető. A nyitó kép csaknem groteszk hangvételű tablójának gyakorlatilag nincs folytatása a továbbiakban, egyes hangsúlyos nonverbális gesztusok teátrális kiemelése (ahogyan például az étkezésnél Rezeda és Esztella széküket hátradöntve jelentőségteljesen egymásra néz) kínosan didaktikusnak hat, a süllyesztők használata túlforszírozott, a realisztikus megoldások és a stilizálás arányai bizonytalanok (különösen feltűnő ez az étkezések megjelenítésénél), a bordélyjelenet hatalmas tükre nem kap szimbolikus jelentést. Félbemaradt játékötletek, finomkodó óvatosság jellemzőek az előadásra; a pasztell árnyalatok mögül hiányzik az élet, a lendület, a mindent felemésztő szenvedély.

Ennek okai persze a színészi játékban is kereshetők. Jelen szövegváltozat ugyan a mellékszereplők jelentős részével meglehetősen mostohán bánik, s e szerepek megemeléséhez láthatóan az aktorok sem kaptak különösebb rendezői segítséget, ám azokban az epizódokban sem születnek sikerült, hatásos alakítások, ahol erre lehetőség lenne. Ez alól csak Halász Judit jelent némiképp kivételt: a színésznő koncentrált színpadi jelenléttel, természetes hangsúlyokkal ábrázolja Steinné akár életbölcsességként is értelmezhető rezignált cinizmusát. Tahi Tóth László (Sylvester) és Vallai Péter (Unghonberky) azonban jól ismert színészi eszközeik reprodukálásán kívül semmit nem mutatnak, unalomba fulladó jeleneteiknek sem Krúdyhoz, sem az előadás más részeihez nincs közük. Pápai Erika Montmorency kisasszony alakját a dívapózokból kiindulva építi fel; akkor is énekel, ha beszél, mintha mindig színpadon érezné magát. A pózokra koncentrált, sűrített, élesen elemelt alakítás akár érdekes is lehetne, mivel azonban ez a szerepfelfogás teljesen elszigetelt marad, kilóg az előadásból. A további kisebb-nagyobb epizódokat játszó színészek többsége korrekt alakítást nyújt ugyan, de szerepét valóban jelentőssé tenni egyikük sem tudja.

Az izzó szenvedélyt leginkább a három főszereplőnek kellene közvetítenie. Ők sincsenek persze könnyű helyzetben, hiszen az általuk játszott figurák is sokat egyszerűsödnek a regényhez képest, de a színpadi változat is lehetőséget adna összetettebb karakterek változó érzelmi állapotának megmutatására, a szerepívek felépítésére. Az Esztellát alakító főiskolás Danis Lídia azonban egyelőre érzékelhetően technikai és prozódiai problémákkal küszködik. Hangja az alsóbb, csendesebb regiszterekben tud inkább érvényesülni, így játékában a csendes szenvedés, a belső vívódás jelenetei a meggyőzőbbek. Ehhez egyébként kifejező mimika és apró gesztusok is társulnak (hogy ebből mi látható a karzaton, az már más kérdés). A magasabb regiszterekben azonban hangja elcsúszik, a kiborulások, kiabálások hisztérikus rikácsolássá válnak. Így azután éppen a Rezedához fűződő heves érzelmeket nem sikerül hitelesítenie. Igaz, a színésznő helyzetén a Krúdy legendás ködlovagját játszó Kamarás Iván sem könnyít. Rezeda számos apró vonásból összeálló, vonzó-taszító alakja Kamarás játékában alig több egy peckes tartásnál. A színész gyakorlatilag végig egyetlen hangfekvésben mondja a szöveget, a belső vívódás, a lelkifurdalás hangja éppen úgy szólal meg, mint az aljas ravaszkodásé vagy a kifinomult cinizmusé. Érthetetlenül egysíkú játéka csak az utolsó jelenetben változik meg, válik összetettebbé - ekkor azonban meglepően fals hangokat is fog. Lukács Sándor Alvinczy Eduárdjának legalább ereje van, s ezáltal az öntörvényű birtokos alapvonásai hitelessé válnak. De Lukács játéka is túlontúl egy tömbből faragott; nemcsak a hazardőr változó sorsának érzékeltetésével marad adós, hanem az Esztellához fűződő érzelmek apró árnyalataival, a zord férfi ellágyulásaival is, s egészében az indokolhatónál taszítóbbá, ellenszenvesebbé teszi a figurát.

Így aztán a szereplők sorsa többnyire hidegen hagy. Pedig ha Krúdy világának színpadi újrateremtése csaknem lehetetlen is, A vörös postakocsi apropóján azért létrejöhetne egy szenvedélyes, megindító, drámai történet, melyet jelentékeny színészi erő tolmácsolhatna. Nem lenne az írói világ kongeniális újraalkotása, sőt, még csak modern, korszerű bemutató sem, de lehetne a vígszínházi örökséggel jól sáfárkodó, színvonalas, populáris produkció. A most látható előadás azonban ettől is meglehetősen távol áll.


Krúdy Gyula: A vörös postakocsi
(Vígszínház)


Kapás Dezső átdolgozását mai színpadra alkalmazta: Radnóti Zsuzsa és Tordy Géza

Dramaturg: Radnóti Zsuzsa

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Gyarmathy Ágnes

Zene: Vukán György

Koreográfus: Kocsis László

Asszisztens: Varga Andrea

Rendező: Tordy Géza

Szereplők: Lukács Sándor, Danis Lídia e. h., Kamarás Iván, Barta Mária, Tahi Tóth László, Vallai Péter, Halász Judit, Pápai Erika, Hullan Zsuzsa, Kéri Kitty, Pindroch Csaba, Rajhona Ádám, Kőmíves Sándor/Bajka Pál, Lázár Balázs, Komlós István, Somhegyi György, Németh László