Nem áll varrást avult vászon

- Schiller Kata felvétele -


Jean-Claude Grumberg: Varrónõk

Tarján Tamás


Olyan szólásmondást, mint a címbeli - mely maga is elég avultnak hat -, kínjában ás elõ az ember. Természetesen az állandósult szószerkezet bölcselmének támogatása nélkül is ki lehetne mondani, hogy a Pesti Színház elõadása úgy rossz, ahogy van. Ám talán épp a szentencia - "Nem áll varrást avult vászon" -, az öregecskén formált tanulság segít formát adni az öregecske dramaturgiájú színmû és az érdektelen, hangulattalan produkció iránti nemtetszésnek - felidézve valamit abból, hogy nem hitvány, csak foszladozós szövet ez. Egyébként pedig ha a szöveg a vászon, és a színházi prezentálás a varrás, akkor - számtalan a példa - nem sokat ér a desztillált okosság, s akár ez a darab is állhatná a varrást.

Jean-Claude Grumberg: Varrónők

Tarján Tamás


Olyan szólásmondást, mint a címbeli - mely maga is elég avultnak hat -, kínjában ás elő az ember. Természetesen az állandósult szószerkezet bölcselmének támogatása nélkül is ki lehetne mondani, hogy a Pesti Színház előadása úgy rossz, ahogy van. Ám talán épp a szentencia - "Nem áll varrást avult vászon" -, az öregecskén formált tanulság segít formát adni az öregecske dramaturgiájú színmű és az érdektelen, hangulattalan produkció iránti nemtetszésnek - felidézve valamit abból, hogy nem hitvány, csak foszladozós szövet ez. Egyébként pedig ha a szöveg a vászon, és a színházi prezentálás a varrás, akkor - számtalan a példa - nem sokat ér a desztillált okosság, s akár ez a darab is állhatná a varrást.


{kozep}Majsai-Nyilas Tünde (Marie), Börcsök Enikő (Simone), Pap Vera (Laurance asszony) és Igó Éva (Gisele) - Schiller Kata felvétele{/}

Tekintsünk el most attól a lehetséges stíljátéktól, hogy Eszenyi Enikő rendezését a varrásmesterség szókészletéből vett kifejezésekkel igyekezzünk leírni. Csak részben lenne igaz, hogy rossz a szabásminta; távolról sem fedné a valóságot az est "fércmű" megjelölése; s nem mondhatni, hogy a fontosabb szereplők ne bírnának a tehetség cérnájával. A dráma, a színház azonban megszökött a színpadról. A közönség alig érti, miért kell lankadó figyelmével követnie ezt a bágyadt öltögetést. A kritikus elhiteti magával: kapva kaptak a hat középfiatal és fiatal színésznőnek egyenrangú feladatokat kínáló darabon, osztottak melléjük egy kiválóságot a Vígszínház javakorabeli férfi színészei közül (ötöt kellett volna, de hát ez "női ügylet"), s akiknek ez a dolguk, Jean-Claude Grumberg finom és humanista gondolatainak menlevelével áldásukat adták a Varrónők bemutatására.

A mű valóban finomnak szánt és halk, szinte káromkodásmentes. A címszereplők 1945 és 1952 között varrogatnak Léon úr és felesége úgy-ahogy működőképes (a varrógép feltalálásáról tudomást nem vevő) manufaktúrájában. A kisüzemi céhes ipar keretei között a múlt - az évszázados és a tegnapi - ölti a jövőt: a mát, a holnapot. Öt meg egy nő, anyák, nem anyák, feleségek, nem feleségek; serénykednek, nem szívesen. Párizs, újjászületés, Eiffel-torony, randevú, Piaf (filmbejátszás, hangfelvétel). Ennyi a szomorkás, fátylas historizálás: ennyi a költészet Grumberg jelenetsorában - nehézkes, esetleges történetmondás merev papundekliepikum dobozaiba csomagolva. A dolgozók közötti heccelődéseket, súrlódásokat, örömperceket az emeli ki a magánszférából, hogy - rendre véletlenszerűen derül ki, az író ügyetlenül és prózaian beszéltet róla - négy figura (Léon, Hélene, Simone, valamint A vasaló) zsidó származású. Mind megszenvedték, mind túlélték a közelmúlt borzalmait, s ami megesett, abból eltérő következtetéseket, életelveket vontak le (innen az összetűzéseik egy része is). Simone-nak az idegösszeroppanásig kell küzdenie elhurcolt férje holttá nyilvánításáért, az özvegység státusáért (de nem az özvegyi jogokért: a férfi nem volt francia állampolgár, így özvegyi illetmény sem jár a két gyermekét egyedül nevelő asszonynak).

Az 1940-es évekből az 1950-es évekbe kúszó szürke mindennapok folytonosságába ágyazódik a lassan változó, részben behegedő holokausztreflexió. Kisebb-nagyobb monológokban, suta - vagy sután kivitelezett - párjelenetekben vallanak erről az érintettek, kapcsolódnak hozzájuk kommentárjaikkal a más okokból boldogtalanok s az egy szál boldog. Lakos Anna csöndes-szép fordítása beteríti a színpadot - ám a semmicske szöveg csak vastagszik, nem vet hullámokat, mégis be- és felbuktat egy új szereplőt, aztán hirtelen és hatástalanul vége szakad, legfeljebb azt sejtetve: így megy ez máig (ha a Varrónők címet nagyvonalúan mitologikusnak vesszük: mindörökké).

Az öltöztetéssel nincs nagyobb baj. Alexandra Gruskova mintha a vetített háttér filmkavalkádjából emelné ki a robotba lassuló, munkaruhájukat naponta a szerény civil eleganciájukkal ötvöző-váltogató nőalakokat. Magas talpú, olcsó, franciás kis cipők. Kalapok, fejfedők. Blúzok, szoknyák. Melyik varrónő ne tudna öltözködni? Az viszont egy pillanatra sem látszik, hogy holmijaikat (részben) maguk készítenék, igazítanák. A legtalálóbb jelmezt pedig a szerző tervezte. Az egyik lány fekete ceruzával csíkot rajzol a másik combjára, lábszárára (neki "már van" ilyen "szembiztos" - és férfiszemet vonzó -, hátul varrott "harisnyája"). A férfiakat színtelen, barnásfekete masszává keverte Gruskova. Talán azért, hogy Léon urat a maga kékes, bizonyára kézzel szorgoskodott mellényében kiugrassa a többiek közül. Kern András mint Léon ki is ugrik. Önmaga alkotta térben lélegzik, saját ritmust, egyéniséget ad a keshedt vállal, behúzott nyakkal császkáló tulajnak. Ez a szuverén aura feledteti, hogy a darab zavarosan informál Léon úr pipogyaságáról és megbízhatóságáról, érzéseiről és terveiről. Kern megy a maga feje után, s ezúttal a kernkedés jóval többet hoz a konyhára, mint amennyit a drámához való igazodás hozhatna. Kútvölgyi Erzsébet (Hélene, a feleség) sűrű hallgatásokat társít férje szószaporításához. Megteremti a látszatot, hogy kettejüknek van valami titka. A két színész néha azt a fanyar humort is elszabadítja, amelyhez Eszenyinek ezúttal nincs szíve (vagy - váratlan módon - túlságosan meghatotta őt a mű).

Gruskova díszlete nem versenyképes a jelmezeivel. Realista mikrovilág lenne ez: a sokat lóbált szenes vasaló melegítőjén az ebédkét is meg lehet langyosítani, tű, cérna, olló a helyén. A realistát és a mikrót azonban felibe-harmadába nyisszantották. Sivár dobálmány lett a pár bútordarab - ettől viszont még nem vált jelzésesebbé, elvontabbá, poétikusabbá a tér. A kellékeseknek a jelenetközökben sokat kell pucolniuk, hogy ugyanolyan maradhasson a placc (melynek persze árulkodnia kell az idő múlásáról, például a rogyásig használt bordó és fehér cérna után az új szériára valló fekete spulnik uralmával).

Varrónők - így a cím. Tehát telepedjenek a helyükre a szereplők, és szaporán varrjanak (a vasaló meg vasaljon)? Imitálják a munkát? Nem kétséges: Eszenyi feltette a két szélsőséges kérdést - és nem talált se köztes, se más feleletet. Ha már a varrónők: varrónők, akkor a varrásukat roppant pontosan meg kellett volna varrnia a rendezőnek. Ez - a szimbolikussá is váló valóságos ténykedés koreografálása - alig-alig történt meg. A nagy lendületű öltés, a foggal elharapott cérna egyszer jó, másodszor kevés, s az sem biztos, hogy elsőre helyénvaló.

A figurakezelés, figuramozgatás ritkán elfogadható. Az egyik nő - indulatának csillapítására - vizet kortyolgat. Mégsem bír magával; a túlsó sarokban, a vasalóasztalnál felragad egy pohár vizet, kortyol. A haszon annyi, hogy a vizeskancsó is "helyzetbe" kerül, le lehet vele loccsintani az ellenlábas békétlenkedőt. Színházi értelemben légüres a tér. (Színésznők, Elnöknők, Sógornők stb.: e darabok - továbbá a Gőzben és társaik - már megtanítottak arra [legyen bármily eltérő a rangjuk és a hangfekvésük], hogy néhány rokon vagy ellentétes érdekeltségű nő dramaturgiai összetereléséből még nem lesz automatikusan Bernarda Alba háza.)


{kozep}Kutvölgyi Erzsébet (Hélene) és Kern András (Leon) - Schiller Kata felvétele{/kozep}

A varrónők magukra maradnak. A férfiaktól - Kerntől is - kevés segítséget kapnak. Két, a Pestiben nem otthonos színész, egy egyetemista és egy statiszta is teremthetne maradandót, ám Viszt Attila (Munkás) akárha nem is lenne, Szula László (A vasaló) szerepidegen igyekvése búval béleli a rosszul megírt, és most sem elemzett férfit, Lajos András (Jean) az előbbi hagyta űrben a poénjait sem meri bevasalni, a markáns Földi László (Max) pedig teljességgel előkészítetlen szituációba toppan kényelmetlenkedve (szó sem volt arról, hogy Léon hamiskodó vagy tehetetlenkedő kiskapitalista, aki nem képes pontosan szállítani). Börcsök Enikő (Simone) igényes pasztelljével, Igó Éva (Gisele) bánatos álmélkodásaival, Pap Vera (Laurance) örökös sértődéseinek fintoros öntörvényűségével, Majsai-Nyilas Tünde (Marie) esküvőepizódjának sürgölődésével, Hegyi Barbara (Mimi) a szabadszájú, fiatalos hetykeségen kívül semmi áttételességet nem kereső lendületével emel szerepén és az előadáson. Mindhiába - mert a végére, Simone egyik fiacskájának szerepére sikerült a főváros legügyetlenebb gyermekszínészét fellelni, s ő buzgón szétbeszéli azt a keveset, ami e felejtendő előadásból kisült.


Jean-Claude Grumberg: Varrónők
(Pesti Színház)


Fordította: Lakos Anna

Dramaturg: Böhm György

Díszlet, jelmez: Alexandra Gruskova

Rendező: Eszenyi Enikő

Szereplők: Pap Vera, Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Majsai-Nyilas Tünde, Hegyi Barbara, Kern András, Szula László, Földi László, Lajos András e. h., Viszt Attila