Szavak h betûvel

- Walter Péter felvétele -


Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei

Koltai Tamás


Ülve nem lehet lázadni, mondja figyelmeztetõen Kurázsi mama a panasztevõ indulatában mind lejjebb lohadó katonának, mielõtt elénekelné neki a Nagy Kapitulációról szóló dalt. Ül a Fiatal katona (Széplaky Géza), ül Kurázsi mama (Vörös Eszter) is, nemcsak ebben a jelenetben, hanem csaknem végig az egész kecskeméti elõadásban. A játék kezdetén az emeleti jobb proszcéniumpáholyban foglal helyet a Kurázsi család, késõbb, amikor fölmegy a függöny, a megterített nagy családi ebédlõasztalnál.

Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei

Koltai Tamás


Ülve nem lehet lázadni, mondja figyelmeztetően Kurázsi mama a panasztevő indulatában mind lejjebb lohadó katonának, mielőtt elénekelné neki a Nagy Kapitulációról szóló dalt. Ül a Fiatal katona (Széplaky Géza), ül Kurázsi mama (Vörös Eszter) is, nemcsak ebben a jelenetben, hanem csaknem végig az egész kecskeméti előadásban. A játék kezdetén az emeleti jobb proszcéniumpáholyban foglal helyet a Kurázsi család, később, amikor fölmegy a függöny, a megterített nagy családi ebédlőasztalnál. Sokatmondó gesztus, hogy Kurázsiék nézik és játsszák egyszerre a róluk szóló előadást. Résztvevők és szemlélők. Sorsuk alakítói és kibicei. Két emblematikus családi fotó készül róluk, olyasféle, mint Medeáékról a Jahnn-darab Radnóti színházi előadásán. Illedelmes kispolgári família a színházban; az ebédlőasztalnál a két fiú lazán székre tett lábbal és pad támlájára ereszkedve. A feltörekvők szerény, de öntudatos biztonsága. Üzletembereknek mondják magukat rögtön az elején. Átlagpolgárok, akik boldogulni akarnak.

A Kurázsi mama és gyerekei - a Nemes Nagy Ágnes-féle etalonfordítás gyermekei szavából elmaradt a kedveskedő "m" betű, sőt az új fordító, Ungár Júlia kéziratában Kurázsi helyett K. mama áll - Zsótér Sándor rendezésében nem a (harmincéves) háborúban játszódik. A háborús viszonyok, amelyek Brechtnél is a standard életföltételeket jelentik, Zsótérnál egyértelműen a "normális hétköznapokra értendőek. A helyszín gunyoros emblémája az éttermekből ismert (svéd) zászlócska az asztal végében. A megélhetés, pláne a gyarapodás praktikái háború nélkül is épp elég küzdelmesek. Ugyanúgy vigyáznod kell, hogy ne mutatkozz túl bátornak, túl okosnak, túl hűségesnek. Ezek a tulajdonságok ártalmasak, és ahol mégis megkövetelik tőled, az nem rendes ország, mert "egy jó országban mindenki lehet egészen közönséges". Brecht iróniája telibe találja az erkölcsi maximák mindenhatóságának hangoztatóit. Ne lázadj, maradj ülve, legyen az életstratégiád a Nagy Kapituláció.
Ha színészek vannak a nézőtéren, ebből az következik, hogy mi, nézők viszont a színpadon vagyunk. Zsótér fancsali tükröt állít a rivalda vonalába. A rivaldán innen az olasz patkószínház K. u. K. változata a la Fellner és Helmer, a maga újjáépített csicsás anakronizmusában, a rivaldán túl az eredeti olasz változat, a palermói Teatro Garibaldi, romjaiban. Voltam benne, tényleg gyönyörű rom, vetekszik Brook kedvencével, a párizsi Bouffes du Nord-ral, mindkettőben lehet színházat csinálni, ellentétben a restaurált épületekkel. A palermói uniófesztivál idején a színház igazgatója meg is jegyezte a műsorfüzetben, hogy ez a rom röpítette őket egy Hamlet-előadással a színházi innováció élvonalába. Valaki ugyan ironizált rajta, hogy "most aztán Európa része vagyunk", mire Matteo Bavera indignáltan válaszolja, hogy "mindig is Európa része voltunk (...) mert a Teatro Garibaldi sohasem egy romot, egy elhagyott épületet jelentett számunkra (...) ellenkezőleg, mindig magunkba szívtuk azt az energiát, amelyet ez a színház sugárzott". Nos, az energikus (háborús) rom és az energiátlan (békebeli) ciráda néz szembe egymással Ambrus Mária jóvoltából a kecskeméti Katona József Színházban, és ez jótékony feszültséggel tölti föl a "színházban játszódó" előadást. A kopár látvány esztétikai szépsége nem először írja felül a szcenikai gazdagságot, a mihaszna színpadi gépezetek színházát.


{kozep}Bognár Gyöngyvér (Kattrin Haupt), Makranczi Zalán (Fejő), Báhner Péter (Katona) és Kertész Richárd (A toborzó) - Walter Péter felvétele{/kozep}

A stráfkocsit a forgó helyettesíti. A Berliner Ensemble szekéremblémája lassan kikopik a divatból. A Madách Színház forgószínpadán még Kiss Manyi vonszolta menetiránnyal szemben (1958); később idézet lett belőle más darabokban, például Müller Péter Mártájában. Legutóbb a Szász János rendezte vígszínházi előadáson Kutvölgyi Erzsébet ócska babakocsiban mentette áruját a folytonos háborús menekülésben. Zsótérnál Vörös Eszternek kerekekre szerelt vászon bevásárlótáskája van, többnyire takarásban, az asztal alatt, onnan vesz ki belőle ezt-azt, néha kihúzza maga mögött a színpadról, ezáltal a tárgy megszűnik a szerzés, a tulajdon szimbóluma lenni. Végképp eltűnt az egyre fogyatkozó családjával szekerét húzó Kurázsi allegóriája, aki mint a háború vámszedője és áldozata végül már csak magát fogja hámba, úgy küszködik a megélhetés terhével. A forgószínpad mint hangsúlyozott színházi gépezet most maga mozog a statikus szereplőkkel, lassan múlatva az időt, jelezve szinte a változatlanság monoton körforgását; a jelenetek végeztével kis időbe telik, amíg visszatér a helyére, félsötétben, "üresben" forog valameddig, nem tudni, választás-e vagy kényszer az adott sebesség, az üresjárat a tehetetlenség sivár érzésével telítődik. (Annak idején, a győri színház megnyitásakor Harag György Osztrovszkij Viharjába rendezte bele a forgó hangos zökkenését.)

A forgóra szerelt szereplők többnyire ülnek vagy állnak. Zsótér újabb, minimálmozgásra épült rendezései lefagyasztják a gesztusokat. A toborzó (Kertész Richárd) és Az őrmester (Bori Tamás) a leengedett függönyre irányított távcsővel és tekintettel cserkészi be a kortina mögötti családot. A toborzó és Eilif (Szarvas Attila) egymás vállát-derekát átkarolva állnak, így jelezvén, hogy a fiú beállt a seregbe; később ugyanez a tartás jelzi majd Kurázsi és Kattrin (Bognár Gyöngyvér) összetartozását. A tábori lelkész (Mészáros Tamás) és Lamb, a szakács (Fazakas Géza) vitáját, Kurázsi mellett elfoglalt pozíciójuk érdekellentétét a dialógus alatt kezükben föltartott fejsze demonstrálja. (A fejsze mint favágóeszköz különben egy tönkbe verve pihen.) Kattrin ugyanabban az affektált pózban ül az asztal mellé, mint az általa utánzott Yvette Pottier (Balogh Erika). Gyakran a ki-bejöveteleket is megspóroltatja a rendező a színészekkel, a Fejő (Makranczi Zalán) váltságdíjáért való alkudozás szaladgálásait egy süllyesztő helyettesíti, amely a pad mögött pillanatok alatt hozza elő vagy tünteti el a szereplőket.

A legbeszédesebb képi metafora az ebédlőasztalra fektetett holttestek látványa. Kurázsi halott gyerekeit rövid időre - "láttamozásra" - sorra az asztalon ravatalozzák föl, mintegy kiterítik; átmeneti katafalk lesz a családi bútordarabból, a fehér abroszos, terített jelképből. A mozdulatlanságot legföljebb a világítás manipulálja, Vörös Eszterről például egyre lejjebb megy a fény a Nagy Manipuláció strófái közben, a végén csak a fején marad egy fénykör.

A minimálprogram a szöveg lebontásával kezdődik. Az ember azt hinné, hogy Brecht szikár textusát nem lehet tovább faragni. Lehet. Ungár Júlia fordítása csontszáraz és tökéletes, minden lényeges gondolat tömörítve van, és egyetlen fölösleges kötőszó sem maradt benne. Ungár hiánytalan zanza-Brechtjéhez képest a Nemes Nagy-szöveg valósággal locsog, mint a néma Kattrin idegességében, amikor jelekkel túlbeszéli a zsoldkeresők látogatásának leírását. A világos, pontos fordítás hibátlanul közvetíti a szerző kaján szellemét, racionalizmusát, tömör iróniáját, "A lengyeleknek itt Lengyelországban nem kellett volna beleavatkozniuk - politizál Kurázsi. - Igaz, a mi királyunk bevonult hozzájuk, lóval és emberrel és kocsival, de a lengyelek, ahelyett, hogy fenntartották volna a békét, beleavatkoztak a saját ügyeikbe, és megtámadták a királyt, miközben az a legnagyobb nyugalomban erre vonult." Eilif így meséli a parasztok lekaszabolásával végződő hőstettét: "Az embereimet ráéheztettem a húsra, két napon át megrövidítettem az amúgy is vékonyka adagot, úgyhogy összefutott a nyál a szájukban, ha h-val kezdődő szót hallottak, mint például haza, húgy, himnusz, hős, halál." A fölsorolást blaszfémiává változtató kakukkfióka - a haza és a himnusz között - könyörtelenül leleplezi a szólamok és a valóság ellentétét.

A szenvtelen mondatok mögött nemcsak fölvilágosító értelem, hanem lefojtott energia is rejlik. Zsótér elérte, hogy a színészek kiürüljenek a hamis érzelmektől, de nem mindig sikerült kieszközölnie, hogy feltöltődjenek érzelmi és intellektuális energiával. A száraz előadásmód nem jelent érzelemmentességet, csak azt jelenti, hogy a színész nem megéli, hanem demonstrálja az érzelmi-gondolati folyamatokat. Ez persze elméletien hangzik, és ki tudja, milyen hosszabb-rövidebb adaptáció eredménye, amíg kifejlődik a demonstrálni képes színészi személyiség, különösen az e tekintetben hagyománytalan és fölkészületlen magyar színjátszásban. Vannak (kevesen) született Zsótér-színészek, és vannak, akik azzá válnak, miután kijárták a kurzust. Minden Zsótér-próbaidőszak főiskolát pótol bizonyos életkor fölött (a fiatalabbak egy része remélhetően már az egyetemen fölveszi a rendezőről elnevezett tantárgyat). Ami Kecskeméten zajlott, azt leginkább előadáskötelezettséggel járó workshopként kell fölfogni; az előadás tehetségesen mutatja a kezdő csoport előrehaladását. Az eredmény attól függ, lesz-e folytatás.


{kozep}Bognár Gyöngyvér, Vörös Eszter (Anna Fierling), Szarvas Attila (Eilif Nojocki) és Makranczi Zalán - Walter Péter felvétele{/kozep}

A rendező nem ment bele azokba a bonyolultabb formációkba, amelyeket haladó csoportjaival vagy friss egyetemistákkal rendszeresít. A legegyszerűbbet választotta: a szereplők megfelelnek a szerepek életkorának és nemi identitásának; legföljebb több szerepet is játszanak. A legnehezebb feladata Vörös Eszternek van, nemcsak a címszerep terhe miatt, hanem azért is, mert az ő vérbő színészete a hetvenes évek hazai színházi közegéből szakadt ki - azóta Franciaországban él és dolgozik, csak kisebb szerepeket játszott itthon -, így nem érezhette a bőrén a színházi nyelvi változásokat (bármilyen minőségűek voltak is azok). Kis túlzással: mint aki hibernálással mentesül a folyamatokban való részvétel alól, és fölébredve azonnal a legújabb (játék)technikáknak kell megfelelnie. Vörös Eszter Kurázsijának legmegragadóbb vonása a szkepszis mögé rejtett aggodalom és szorongás. Nem fásult, csak fáradt, nem közömbös, csak rezignált; mint aki többet tud az életről annál, amennyit döntéseinek magyarázataként célszerűnek tart elmondani. Bizonytalanabb, sérülékenyebb a látszatnál, de nem engedheti meg magának a gyöngeséget, még a vereségek bevallásakor sem. Nagyon szép, hogy az egész alakítás "halk", nemcsak hangerőben, hanem alapmagatartásban: kerüli a "markotányosnő"-sémának még a modernizált formáit is, a nyerseség és közönségesség harsány elemeit. Ami a bemutató előadáson még hiányzott, az a szordínó mögötti lefojtottság, egyfajta keménység és belső fölindultság. Nem annyira a Kurázsi mamáé, mint inkább az őt játszó színésznőé, a demonstrátoré: hogy minden "letett" mondat mögött érezni lehessen a közvetítő gondolati-érzelmi fedezetét, ha tetszik, a brechti kommentárt. Persze ez a legnehezebb: a belső intenzitás fokozása; a színpadi biztonság erősödésével bizonyára megjön.

Szarvas Attila bátor, gépies katona Eilifje egészen közönséges fiatalember, míg Makranczi Zalán erőteljes fizikai alkata ellene játszik Fejő (a korábbi fordításban Stüsszi, a "svájci") erkölcsi dilemmáinak; itt érvényesül Zsótér kontrasztszereposztása. Mészáros Tamás szenvtelen lelkészében van valami sztoikus hitetlenség, Fazakas Géza szakácsában a kulinaritás nélküli konyha iránt táplált étvágytalanság, úgyhogy mindketten meglehetősen brechti figurák. Kertész Kata mint Írnok az irodában: fád tisztviselő. Kertész Richárd és Bori Tamás a toborzójelenetben lakonikus egyszerűséggel fogalmaz, ők is, a többiek is - az említetteken kívül Széplaky Géza és Báhner Péter - több funkcionális szerepet játszanak.

Két fontos női szerep van a darabban. Balogh Erika jelentősen megemeli Yvette-et, nemcsak a profi szajhaság üzleti értelemben vett megzabolázásával (ami a szerep lényege), hanem demonstratív szövegmondásával és intenzív songstílusával is. A gyakran simfelt, szerintem rafináltan melodikus "Sprechgesang" Dessau-songok előadása rendkívül nehéz, pláne magyarul (németül könnyebb), a Látó Richárd vezette kis zenekar érezhető és sikeres erőfeszítést tesz a stíluskövetésre; az éneklésből azonban éppúgy gyakran hiányoznak az energiák, mint a prózai megszólalásokból. Igazi brechti trouvaille (ha ő maga el volt is telve a saját feliratozó kánonjával), hogy a néma Kattrint játszó Bognár Gyöngyvér mondja, erős alt hangon, a jelenetek előtti összefoglalókat. Maga a szerep kényes föladat ebben az előadásban, amelyben a némaságot még kevésbé szabad túlfecsegni, mint máskor; a színésznő érzékenyen követi a történéseket, finom gesztusokkal reagál a nőiségét és erkölcsi érzékét fölkeltő mozzanatokra, városmentő "dobolása" az életében főszerepet játszó piros cipőben nemcsak elsőrangú gondolat, hanem szépen kivitelezett akció is. Nem hangosabb, mint maga az előadás. A többi szereplő - "jó" és "rossz" embereket játszók vegyesen - akkor már a két emeleti proszcéniumpáholyban énekli dacosan a dalt az emberrel kibabráló háborúról (békéről).

Színházban vagyunk, a nézőtéren ül a fölrázandó város, a színpadon a figyelmünkért eseng a néma gesztus.


Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei
(Kecskeméti Katona József Színház)


Fordította és dramaturg: Ungár Júlia.

Zene: Paul Dessau

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Rendezte: Zsótér Sándor

Szereplők: Vörös Eszter, Szarvas Attila, Makranczi Zalán, Bognár Gyöngyvér, Mészáros Tamás, Fazakas Géza, Balogh Erika, Kertész Richárd, Bori Tamás, Széplaky Géza, Kertész Kata, Báhner Péter. Zenei közreműködők: Látó Richárd, Faragó Csilla, Miklós Zoltán, Bacsa Zoltán, Marsa József, Basa István, Kovács Mihály