Urbán András mondja

- Factory/Pécskõi Iringó felvétele -


KEZDETEK

Elõször író akartam lenni. Végiggondoltam a mûvészi hivatást, az álmaimat, és az írást választottam. Amikor már nem akartam rockzenész lenni, írni kezdtem. Naiv váltások ezek, de az írás hamar átalakult a konkrét térben való munka, mozgás és alkotás vágyává. Irodalmon most nem a szöveget kell érteni, hanem a dolgok történetének megírását. Ezt össze tudtam kötni a színpaddal, ez a komplexitás megfelelt nekem. Elsõ önálló darabom, a Gyíkok úgy készült, hogy a próbák már folytak, én pedig az ifjúsági szövetség titkárának az irodájában estérõl estére írtam a darab jeleneteit. A mai napig fontos, hogy tudjam, kikre írok, milyen emberekre, milyen csapatra.

KEZDETEK

Először író akartam lenni. Végiggondoltam a művészi hivatást, az álmaimat, és az írást választottam. Amikor már nem akartam rockzenész lenni, írni kezdtem. Naiv váltások ezek, de az írás hamar átalakult a konkrét térben való munka, mozgás és alkotás vágyává. Irodalmon most nem a szöveget kell érteni, hanem a dolgok történetének megírását. Ezt össze tudtam kötni a színpaddal, ez a komplexitás megfelelt nekem. Első önálló darabom, a Gyíkok úgy készült, hogy a próbák már folytak, én pedig az ifjúsági szövetség titkárának az irodájában estéről estére írtam a darab jeleneteit. A mai napig fontos, hogy tudjam, kikre írok, milyen emberekre, milyen csapatra.

A Gyíkok előtt, tizenhat évesen Szabó Bélával együtt már írtunk egy darabot. Akkor, abban a munkában született az AIOWA csoport zentai magja. Volt egy Ifjúsági Kamaraszínház, ami elég szabadon hagyott bennünket dolgozni. Nem zavart az avantgárd senkit. Ma már nem is értem, miért voltunk olyan kivételes helyzetben tizenhat-tizenhét évesen.

De én az irodalmat a színházban csak egy megnevezésnek tartom. Az írás folytatása nem az előadás. Az előadás túllép az irodalmon. A szerző létezése néha csak megnehezíti a helyzetet. Én akkor is, ma is, ha kész művel dolgozom, önálló alkotásként tekintek az előadásra.
Tegyük hozzá, bár csúnyán hangzik, hogy a darab szükséges rossz. Pedig engem érdekel. Annak a nehézsége érdekel, ahogy minden leírt mondattal megteszem az utat önmagamig. Mintha én írtam volna. Vajúdom. Igen, mondom, és hozzáérek a mondatokhoz, mintha tapogatóznék. Keresem azt a belső pontot, aminek majd meg is kell történnie, vagy aminek az áttörésével majd lejátszódik, létrejön az előadás.



AZ AIOWA

Az AIOWA-sokkal a történet véget ért. Vagy nem ért véget. Tolnai Ottó említette, hogy ő mindig úgy viszonyul hozzá, mintha ma is létezne, és sokan vannak ezzel így. Én is, te is. Az AIOWA szónak nincs meghatározott jelentése. A hangzása miatt választottuk. Az első és talán egyetlen valódi AIOWA-produkció a Harmat címet viselte. Zentán készült, negyedikes középiskolások voltunk. 1989-ben rendeztem. Az emberek többsége utána is velem dolgozott, de már a Szabadkai Népszínházban. Márciusban mutatta be az AIOWA a Harmatot, júniusra már fogalommá vált. Akár egy menő rockbanda! Francia Gyula, Karácsonyi Attila alapemberek voltak, bár maga a csoport a Keszég Lacival való kapcsolatunkból jött létre. Na, ha visszagondolok, fél évig tartott az egész. Ősszel már katonának mentünk. Fél év. Tizenöt előadás egész Jugoszláviában. Még Mostarba is eljutottunk.

Igen, ennyi. Ennyi tartott bennünket életben, ez a fél év, még kilencvenhárom-kilencvennégyben is. Meg persze a Wozzeck és a Hamlet. De akkor már hivatalosan nem használtuk az AIOWA nevet.



A SZÍNÉSZ

Bírja ki nagyobb hisztériák nélkül. Nekem fontos, hogy föl tudjak a munkában szabadulni, hogy ne kelljen megfelelnem senkinek, hogy ne kelljen pánikhelyzetben dolgoznom. Fontos, hogy tudjam: rendben mennek a dolgok. Hogy senki se féljen, mennyi idő telt már el, mennyi van még, és hogyan is állunk? Persze át is eshetünk a ló másik oldalára! Nekem szükségem van a feltétlen odaadásra. Mondjam durvábban? Engedelmességre. De fordítani is kész vagyok. Engedelmeskedni annak az iránynak, amely felé a színész elindult. De azt a fegyelmet is elvárom, hogy az én utamon is kövessenek. Visszük, cipeljük egymást ide-oda. Aztán majd megállunk. Minden előadásnak van egy alapképzete. Nyitott maradok minden adódóra. Az is megtörtént már, hogy hirtelen készen lettem. Egyedül, a színészek nélkül.



WOZZECK

A látásmódom az enyém, és ez mindig fölismerhető. Nem csak azzal foglalkozom, hogyan látja a világot Hamlet vagy Wozzeck. Wozzeckben mi egy autisztikus kisgyerekre gondoltunk. Caspar meséje ez a Wozzeck-darabon belül. Akkoriban az én próbáim olyan Marat-Sade-os próbák voltak. Igazából azt az előadást csináltam, bár konkrétan sohasem kezdtem el, még csak próbálni sem. Bolondházas mesékből, klinikákról, a pszichiátriából vettem a próbamódszereimet, nem is kötődtek a Wozzeckhez, mégis abba az irányba dőltek egyszer csak. Talán harmincat játszottunk belőle. No, kicsit más körülmények voltak. Jugoszlávia teljes gazdasági és kulturális embargó alatt volt, mégis áthoztuk Szegedre. De játszottuk szerb környezetben is, Belgrádban, Nisben. De mi sem és az előadás sem jutott el a valódi létezésig. Én is csak úgy elsomfordáltam Szabadkáról. Nem is tudom, mi volt az az ok vagy rendelet, ami miatt az előadásaim a Népszínházban nem létezhettek tovább.

A Wozzeck is, a Hamlet is a Népszínház produkciói voltak, és a vizsgaelőadásaim is egyben. Persze azokkal az emberekkel, akikkel már az AIOWA-t is alapítottuk.



ISKOLÁK, OTTHONOK

Csakhogy mi elmentünk katonának, kitört a háború, szanaszét szakadtunk, elmentek, maradtak, én az egyetemre kerültem. Ez volt középiskola után. A Népszínházban csak később alakult ki az én státusom. Nézd, az emberek nagyobbik része átjött. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, én maradtam egyedül otthon. Magyarországon újra volt AIOWA. Nélkülem. Aztán az egész ristiai színház Szabadkán a teljes szétdurranáshoz vezetett. Minden átalakult, jöttek-mentek az emberek, és semmi sem volt megnevezhető többé. Most jutunk oda, hogy én aztán hat évig távol voltam. Visszavonultam, de nehéz nekem megfogalmazni, miért voltam távol. Otthontalanná váltam, minden értelemben, noha én otthon maradtam. Az ország eltűnt, nem volt világos semmi sem. Így érzek a mai napig. Rendezőként is ilyen vagyok talán. Hová, kikhez tartozom, tartozom-e valahová egyáltalán? Régebben még tudtam, hogy melyik kultúrának vagyok a része, részese. Ha valaki kedvelte, értette, amit csináltam, akkor én azt érezhettem, hogy magyarként a jugoszláv kultúra része vagyok, jugoszlávként pedig a magyaré. Fiatalon is éreztem az otthontalanságot, ám az akkor inkább fölemelt, könnyűvé tett, tulajdonképpen egyfajta szabad rálátást biztosított a dolgokra.



RISTIA, SZABADKA

Másodévtől rendesen dolgoztam Szabadkán. Ristiacsel is jó volt egy darabig. Fölnéztem rá. Művészi otthont tudott nyújtani rengeteg embernek. A tanárunknak is tekinthettük. Amit jó ötletnek tartott, azért tudott harcolni is, vagy lehetővé tudta tenni a létezésüket. Nem volt zárt ember. Sokat jelentett, ám ő is az idősebb generációhoz tartozott, és nem tudom, mi mit jelentettünk neki. Ristia tudott a mi irányunkba gondolkodni, legfeljebb most megkérdezem magamtól: vajon jó volt-e? Nekem tanárom volt az egyetemen Vlatko Gilia, Boro Draskovia, akik nem forszírozták a zsáneres oktatást. Hanem figyelembe vették a te útirányodat, érdeklődésedet. A múltadat kevésbé használhattad, de elindulhattál bármerre, és segítettek az ajtók kinyitásában, ha elérkeztél valahová. Ez borzasztó fájdalmas is tudott lenni.



A NEMZEDÉKEK

Az akadémiai osztálytársaim egyike Ristia mellett maradt, róla tudok. A többiekről nem. Nem mindenki akart önálló színházat, sokféleképpen lehet ezt a szakmát művelni. Ott a tévé, ilyesmi.

Akikkel az AIOWA-ban dolgoztam, többnyire színészek, rendezők lettek, Szabadkán, Budapesten, Kaposvárott.

Hat év szünet után nem volt egyszerű bekopogni egy generációhoz, amelyik legföljebb hírből ismert téged. A miliő is és a színházi kultúrpolitika is megváltozott, bár máskor is többször érezhettem magam mostohagyereknek.

A diplomamunkámat a Kosztolányi Színházban csináltam, abban is találtam volt AIOWA-st, ezek a kapcsolatok tíz év után is működnek. Tulajdonképpen, aki rám ismer, azokból az időkből ismer rám.



TÍZ ÉV

Divatos azt hangoztatni otthon, divatos és tényszerű is egyszerre, hogy tíz év elveszett az életünkből. Elvette a rezsim és a háború. Nem mondom, hogy többet szenvedtem a többieknél. De elmondtam már a mesémet. Az én külön mesémet, hogy minden viszonyom megszűnt, amiken keresztül addig léteztem. Amelyeken keresztül egyedül létezni tudok. Én nem léteztem. Nem lélegeztem. Lemerültem, és kész. Éreztem ugyan valami izgalmat, vibrálást. Mégis klausztrofóbia volt. Azt hiszem.



AKIK ÁTJÖTTEK, ÉS AKIK MARADTAK

Nincs rossz véleményem azokról, akik elmentek. Hiányoznak. Amikor félreálltam, akkor egy kérdés maradt. Nem az, hogy megértem a világot, a háborút. Nem. Vagy pedig a színházat. Nem. Egyetlen kérdés maradt: hogy megmaradok-e? Amíg ezzel a témával kellett birkóznom, addig színház sem volt.

Régen minden gyorsan történt, nagyon gyorsan. Most lassabban játszódik. És én nem rohanok. Minden előadásom más-más irányba mutat. Most artikulálom magam újra mint színházi ember. Nyitott vagyok arra is, hogy Magyarországon dolgozzam, hogy jelen legyek. Valamikor talán otthon szerettem volna létezni. És onnan. Sok odavalósi embernek ez az álma. Onnan megcsinálni magadat. Onnan létezni itt is.

Jó volna művészi, rendezői értelemben kicsit hazatalálni.


{kozep}Gyerekek - Factory - Pécskői Iringó felvétele{/kozep}

ZENTAI GYEREKEK

Varga Heni, Nagy Abonyi Sarolta, Molnár Zoltán, Pletl Zoltán megkerestek, amikor hallottak a Tolnai Ottó-darab tervéről, hogy szívesen játszanának benne. Ebből született a Könyökkanyar Szegeden.

Viszont ahogy a gyerekekkel dolgoztam, az teljesen más. Ők engem nem ismertek, én sem ismertem őket. Ők gyerekek. Érintetlenek még a színház számára. Nem is úgy van, hogy "kiket találtál"? Minden változott, és én nem voltam része a változásnak. Nagyon fiatal voltam én is, amikor a színházam elkezdődött, és akkor is fiatal voltam, amikor a színházam véget ért. Újra bizonyítanom kellett, miközben tudom, a színház e bizonyítások nélkül is nagyon csúnya világ tud lenni. Tetszett a kívülállás olykor? Nos, praktikusan sok rosszal fizettem érte!
Az életkoruk megegyezik a miénkkel, amikor az AIOWA-t csinálni kezdtük, de a szenzibilitásuk teljesen más. Akkori magunkhoz mértem őket, és közben teljesen más viszonyokat találtam. De ez nem baj, így is megtalálhattuk egy készülő előadás közös nyelvét, azt a szellemiséget, amit nem feltétlenül a közös generációs létélmények határoznak meg.

De a Gyerekek - s most az előadásra gondolok - egy fontos momentum. Túlozhatok, de nekem nagyon fontos momentum. Velük éreztem újra, hogy olyan színházban vagyok, amit szeretek. Jó, előtte megrendeztem a Tábori piknik című előadást és a Jó anyját annak, aki kezdte című macedón darabot. A Kosztolányi Színházban egy szigorúbb, pozitív értelemben szigorúbb színházi helyzetben kezdtem el dolgozni, és most Bulgáriában is ez következik. De Zentán újra azt éreztem, hogy valami az enyém. Hogy megint saját színházat szeretnék, saját társulatot. S lehet, hogy a kettő nem is megy együtt majd.

Egy rendező előadását talán mégis szemlélhetjük úgy, akár egy regényt, egy könyvet, egy verset, egy festményt.

A színházban ez a csodálatos. Ez az efemerség. És éppen ez a csoda is sújt le rá. Hogy csak most van, és nagyon nehéz életben tartani. Hová is jutottál egyetlen előadással? Kiégtél és nem szülheted újjá! Nem szülheted újra és újra. Belefáradnak az emberek. Eltűnnek a saját energiáid is. Felfalják a hibák a produkciót, és felfalnak téged is. Mert nem akarod újra megtenni. Mert túl vagy rajta. Mert egyszer már megvolt. S ez így van jól!


Szeged, 2003. augusztus
Lejegyezte: Balog József