A halál ringlispílje

Georg Büchner: Woyzeck

Tarján Tamás





Riasztó és kísérteties hangok kiadására képes az a doboz-tér, mely a nézõteret is magában foglalja a felsõ sorok közé vetett díszletelem segítségével (a címszereplõ néha elüldögél ennek a kapufélének a tövében, és az alant történõket szemléli - ha szorongásoktól és vízióktól égõ szeme lát egyáltalán valamit). Nyikorogva döngenek az értelmetlen falmászást (a "munkát") szolgáló, hevenyészetten rögzített létrák, kattogva ugatnak a buzgó látszattevékenységek szerszámai, sípszó hasítja a levegõt, kerekek keltenek zajt, megijeszt a dübörgõ mikrofonhang. Nem gyógyír a fülnek, ha idõnként a zene anyagtalan fekete selyme romantikus foszlányokkal terül a kivilágítottan is éjszakai fényekben tartott, fémes-ezüstös kicsinyített csarnokra. Friss szín, életerõ szinte egyáltalán nincs. A domináns bakacsinok, a hidegen szikrázó fehérek közé egy-egy rõt, egy-egy hullaszín csempészi be magát. A fakó színek valóságos tartályai - sokáig oldalra sorakoztatva is - az elõadás materiális, egyben (átvitten) elvi centrumai. A latin feliratokkal ellátott üveghengerek egyikében több liter kókusztejre emlékeztetõ emberi spermium sûrûsödik, a másikban vizelet sárgállik, a harmadik egy kis dézsányi emberi vért fogad be. Az asszonygyilkosságát követõen az áruló szerszámot elrejteni igyekvõ Woyzeck csuklóig-könyékig kotorászik azokban a cseppfolyós, átlátszatlan végtermékekben, amelyeket - akárcsak a könnyet, az érzelmek nedvét - az ábrázolt falanszterszerû világ tudományossága kíméletet és kivételt nem ismerve szív le az egyedektõl az üdvözítõnek hirdetett szakmai program nevében.

Georg Büchner: Woyzeck

Tarján Tamás





Riasztó és kísérteties hangok kiadására képes az a doboz-tér, mely a nézőteret is magában foglalja a felső sorok közé vetett díszletelem segítségével (a címszereplő néha elüldögél ennek a kapufélének a tövében, és az alant történőket szemléli - ha szorongásoktól és vízióktól égő szeme lát egyáltalán valamit). Nyikorogva döngenek az értelmetlen falmászást (a "munkát") szolgáló, hevenyészetten rögzített létrák, kattogva ugatnak a buzgó látszattevékenységek szerszámai, sípszó hasítja a levegőt, kerekek keltenek zajt, megijeszt a dübörgő mikrofonhang. Nem gyógyír a fülnek, ha időnként a zene anyagtalan fekete selyme romantikus foszlányokkal terül a kivilágítottan is éjszakai fényekben tartott, fémes-ezüstös kicsinyített csarnokra. Friss szín, életerő szinte egyáltalán nincs. A domináns bakacsinok, a hidegen szikrázó fehérek közé egy-egy rőt, egy-egy hullaszín csempészi be magát. A fakó színek valóságos tartályai - sokáig oldalra sorakoztatva is - az előadás materiális, egyben (átvitten) elvi centrumai. A latin feliratokkal ellátott üveghengerek egyikében több liter kókusztejre emlékeztető emberi spermium sűrűsödik, a másikban vizelet sárgállik, a harmadik egy kis dézsányi emberi vért fogad be. Az asszonygyilkosságát követően az áruló szerszámot elrejteni igyekvő Woyzeck csuklóig-könyékig kotorászik azokban a cseppfolyós, átlátszatlan végtermékekben, amelyeket - akárcsak a könnyet, az érzelmek nedvét - az ábrázolt falanszterszerű világ tudományossága kíméletet és kivételt nem ismerve szív le az egyedektől az üdvözítőnek hirdetett szakmai program nevében.

Mindez nem egyszerűen a rendező, Sopsits Árpád (valamint a fordító-dramaturg Rácz Erzsébet) átstrukturáló munkájának eredménye. A fiziológiás nyomok és késztetések Georg Büchner variánsokban, töredékekben ránk maradt, bizonyára nem véglegesített szövegű színművében is szerepelnek. Említik például a musculus constrictor vesicaet, a húgyhólyag záróizmát. Előfordul a ricinus szó, közönséges kullancs (Ixodes ricinus) utalással is; az igényesebb kiadások az eredetileg történeti személy (1824-ben kivégzett szeretőgyilkos katona) Woyzeck nevéhez hozzákapcsolják a németül kullancs értelmű Zecke szót. A darab eleve éppen eléggé naturalisztikus, természetesen a romantika folyton változni kész határai és felcsigázott képzetei között. E vonásokat mára már átbocsátotta magán a szürrealizmus esztétikája, a technicizáltság szakbarbár gyakorlata, az absztrakció megannyi, fokozó változata. Az a koncentrátum, melyet a rendezés előállít, radikalizálja a szöveg mérgeit, hatóanyagait, ám semmi fogékonyságot nem mutat az irónia iránt, holott egy vödörnyi ondó, mellette a tízezer kémcsőre elegendő vizelet (milyen sok egyik is, másik is!), továbbá a félhektónyi vér (milyen kevés!) legalább annyira nevetséges, mint amennyire félelmetes (e három tégely ugyanis nem függetlenítheti magát a jelenkori képi újságírás, egyes irodalmi, filmes és színházi törekvések, általában az elmosódó tabuk és az áthágott tűréshatárok tapasztalataitól és kontextusaitól).


{kozep}Varga Zoltán (Woyzeck) és Kocsó Gábor (Orvos) - Schiller Kata felvétele{/kozep}

A Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójának előadása határozottan kézben tartott, drasztikus alkotói produktum, de nincs benne újdonság, árnyalat. A kézenfekvőt, a várhatót választja mindig - egy olyan tartományban, ahová eljutni: rendezői, színészi bátorság; ahol választani és prezentálni: felelősség. Jelen időben - sőt kissé "féljövőben" - elevenedik meg a tantörténet. Az Orvos és a Kapitány markában vergődő - vagyis a tudástól és a hatalomtól: e kettő fonákjától uralt - Woyzeck nem ok nélküli féltékenységében (voltaképp a tízparancsolati igazságokat féltve, de a "ne ölj!"-t megszegve) kést márt szeretőjébe, gyermekének anyjába, Marie-ba. Ezzel az érthető, ám menthetetlen tettel a távoli-közeli felbujtón, az őrült Orvos és a mozgásképtelenül vegetáló Kapitány reprezentálta társadalmon - vagy világrendszeren - is bosszút áll, s persze bomlottságában józan önmagát ugyancsak kiírja-kiirtja a mindenségből. Varga Zoltán a nap nap után pofonvertek megbénult arcával jár-kel; enyhén ferdített fejű Woyzeckje a messziségben keresi a nem létező fogódzót. Ez a kétséges célú el nem fordult tekintet képes a közönség elé izzítani a főalak intenzív benső kozmoszát, az egyes ember kaotikus lelki világegyetemét, mely a legprimitívebb és a legzseniálisabb kreatúrát is megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések tömkelegével gyötri. Varga ugyan szerepátvétellel (Bertók Lajos kiválása miatt) jutott a figurához - ez a sajnálatos tény az interpretáció egészének leegyszerűsítéseit, sietősségét, elnagyoltságait is részben magyarázhatja -, de amit az Ericsson Woyzeckje így intellektualitásban vesztett, azt a megjelölt hétköznapi ember elementaritásában visszanyerte. Más dilemma, hogy a késelő katona érzékenységén és darabosságán is lehetne még dolgozni.

Sopsits rendezését főleg az az ovális plató forgatja, melyet látványtervezőként maga gondolt el, s a díszletet létrehozó Horgas Péter teremtett meg. Ehhez a rácsozott tálcához képest a középpontba (mint tudjuk: építészeti kényszerűségből is) állított oszlop, a létrák és egyebek - noha fokaival, léceivel vagy köteleivel-huzalaival mindegyik asszociáltat a fogolylétre - mellékesek. Az elliptikus díszletelem, midőn kézzel vagy lábbal meghajtják, körben forog, a körmozgás harmóniája helyett viszont szabálytalanabb cikázás érzetét kelti. Szeretkezésimitációkor a párzó-mozdulatok lendítik előre, máskor külső kezek segítenek be, esetleg ringlispílként őrül meg a "propeller" horizontálisa. Valahogy így csavarodhat be a robottá alázott tenyészpáciens, az orvostudománynak a hadsereg igájába is befogott gépi alanya, szegény Woyzeck. A sebes körmozgás és néhány más, a "körhintából" "kiolvasható" tartalom egybeeséssel vagy ellentétezéssel vall rá a szereplők értelmi és lelki tempójára, állapotára. Az Orvosra, aki eszeveszett szédületben centrifugálja-centripetálja démoni hamis tanait, XX. századi terrorok teoretizáló gonosztevőinek szlogenjeire rímelő igéit - Kocsó Gábor lilára erezett-sebesített kopasz koponyája, a villogó szem feletti, deresre festett szemöldöke hű kifejezője annak az ijesztő konglomerátumnak, amit a színész a fekete ruházatba zárt test szavaival is ördögien megidéz -, és a Kapitányra - kár, hogy a tolószékbe gyökerezett alaknak Törköly Levente csupán a héját hagyta meg, a rázkódó váz szélsőségeiről nem sokat közöl kámpicsorodottságában.


{kozep}Parti Nóra (Marie) és Varga Zoltán - Schiller Kata felvétele{/kozep}

A körforgás a monotónia megjelenése is. Marie-t játszva Parti Nóra fel-felcsattan a sorsa ellen, és kurvaságának igazmondási rohamaiban mégis az alig bizakodó csöndességet, a világ szótagoló befogadását választja. Ez az ő színe; a megfelelő szín (a bibliai részlet iskolás olvasásához hasonlóan fűzte fel a szerepet). Ismétlésekből, megerősítésekből táplálkozik a társnőjére féltékeny Kätheként Szőlőskei Tímea szegényességig takarékos szerepformálása is. Sopsits igencsak visszafogta az erotikát, egy-két megbontott ruhadarabon kívül - a jelmezkép egyöntetűségére, uniformizáltságára eredményesen törekvő Federits Zsófia tervei - nem engedte feltárulni a testi valót. Valószínűleg mindent igyekezett elpucolni a Woyzeck mint filozófiai dráma, létösszegző színmű útjából. Ezt sejteti az előadás címváltozata, A létező cím is. A kifejezés a textusban közvetlenül a kísérleti állattá idomított, hosszú ideje csak borsón tartott Woyzeckre vonatkozik. Közvetve az így vagy úgy meg- s lealázott létezők mindegyikére, sőt akár valami nem létezőre (nemlétezőre, nem-Létezőre) is vonatkozhat. Igazi bölcseleti dimenziói azonban nincsenek az estének, ezért az erőszakkal, a nihillel, a transzcendencia hiányával, az eszmények meggyalázásával összefüggő sugalmazásaira nem nagyon lehet ráérteni például Az ember tragédiája falanszterjelenetét vagy mást. Van viszont egy kortárs irodalmi párhuzam, amely ihletőként Sopsits számára is megszólalhatott: Hajnóczy Péter novellisztikája. A drámaíróként keveset, bár nem partikulárisat alkotó Hajnóczy szövegeinek modalitása, szókincse, nem egy fordulata mintha átépült volna az előadás szellemiségébe, nyilván transzponálva. Ilyen lehet a véradó-, véradás-motívum. A Kapitány rosszulléteikor Woyzeck egy műanyag csövön rögvest a saját vérét csepegteti felettese ereibe, s másféle elsősegély, életmentés is kötelessége. A rendezésnek ezek az impulzív képei akkor ésszerűek, ha az egyik mestersége szerint borbélynak is nevezett Woyzeckben nem a Kapitány kirendelt borotválóját látjuk, hanem - a szó régebbi értelme alapján - a felcsert. Nem egészen világos azonban, hogy a címszereplő - komájával, a lemondóan szeppent Dolmány Attila Andreasával együtt - miért tesz-vesz szerelőként. (Nem szerencsés, hogy így kimozdul - a militáns jelentéskörön kívülre - a borbély és a kísérleti nyúl státusából.)

Hayth Zoltán (A Férfi) erőfitogtató, hamar ütő, tetovált macsó. Marie csábítója, a muszklijával, hímségével kérkedő vadbarom (a Tudós és a Katona jobbkeze) fennhéjázásával egyedül csal ki belőlünk félmosolyt. A karakter megvan, a helye kevésbé. Sopsits Woyzeckjének mottója - "Minden ember szakadék, ha belenézel, beleszédülsz!" - egyetlen szerep és szereplő esetében sem ásta valóban mélyre magát. Csak - csak...? - odáig, ahol a léttel szembeni küzdelmében szükségképp vereséget szenvedő létező, feje alatt a Büchner által oly remegtetően említett faforgáccsal, koporsójában oszlani kezd.

Georg Büchner: Woyzeck (Budapesti Kamaraszínház, Ericsson Stúdió)



Fordító és dramaturg: Rácz Erzsébet.

Díszlet: Horgas Péter.

Jelmez: Federits Zsófia.

Zene - Dolmány Attilával -, látványterv és rendezés: Sopsits Árpád.

Szereplők: Varga Zoltán m. v., Parti Nóra, Törköly Levente, Kocsó Gábor m. v., Dolmány Attila/Balogh Rodrigó, Szőlőskei Tímea, Hayth Zoltán.