A Spencer família

Simon Gray: A játék vége

Csáki Judit


Csalóka már a cím is: A játék vége. (Angolul Close of Play - nemigen lehetett volna másként fordítani, noha nyilván üdvös lett volna elkerülni a Beckett-asszociációt.) Súlyos, komor üzenete van egy ilyen címnek Beckett-tõl függetlenül is - Simon Gray darabjának viszont egyáltalán nincsen üzenete, sem súlyos, sem komor. A professzionista angol darabgyártó nagyiparos - akinek jó néhány mûvét játszották-játsszák sikerrel itthon is, amúgy kevésbé a súlyos üzenet, mint inkább a teli kassza reményében - többnyire ügyesen evez a "szemi-kommersz" nyugodt hullámain, rendre innen marad mind a "vér-kommersz", mind a "nem-kommersz" határain. Számos erénye ötlik szemünkbe, ha dilettáns pályatársaival hasonlítjuk össze: Gray tudja a dramaturgiát, a dialógust, a lineáris építkezést, s mivel legtöbbször aránylag kevés szereplõt mozgat, a viszonyrendszer is rendben van.

Simon Gray: A játék vége

Csáki Judit


Csalóka már a cím is: A játék vége. (Angolul Close of Play - nemigen lehetett volna másként fordítani, noha nyilván üdvös lett volna elkerülni a Beckett-asszociációt.) Súlyos, komor üzenete van egy ilyen címnek Beckett-től függetlenül is - Simon Gray darabjának viszont egyáltalán nincsen üzenete, sem súlyos, sem komor. A professzionista angol darabgyártó nagyiparos - akinek jó néhány művét játszották-játsszák sikerrel itthon is, amúgy kevésbé a súlyos üzenet, mint inkább a teli kassza reményében - többnyire ügyesen evez a "szemi-kommersz" nyugodt hullámain, rendre innen marad mind a "vér-kommersz", mind a "nem-kommersz" határain. Számos erénye ötlik szemünkbe, ha dilettáns pályatársaival hasonlítjuk össze: Gray tudja a dramaturgiát, a dialógust, a lineáris építkezést, s mivel legtöbbször aránylag kevés szereplőt mozgat, a viszonyrendszer is rendben van.



{kozep} Korniss Péter felvétele: Kállai Ferenc (Jasper) és Rancsó Dezső (Benedict) {/}


Mindezek következtében darabjai mindig színház- és nézőbarát művek: jó játszani őket, mert igazi szerepek, úgynevezett hús-vér figurák vannak bennük, és jó nézni is, mert könnyűek és átláthatók, mert ismerős a világuk, és mert a kiváltott befogadói reakciók is a kellemesség, elviselhetőség határain belül maradnak. Ha Grayt néz az ember, könnyen felejti a részleteket, és többnyire csak a benyomás marad meg benne, az pedig rendszerint a "well-done" emléke.
Kicsit van csak másként ezzel A játék vége. Rosszabb darab ez, mint például a Kicsengetés vagy a Butley, amennyiben ennek szereplői jobban tapadnak a klisékhez, mint amazokéi. Ettől a kezdetben sem túl nagy feszültség rohamosan csökken és mínuszba tart: a kiszámíthatóság mentén sorjázó jelenetek egyre kevesebb meglepetést hoznak.

A játék vége családi tabló: a szülők házában gyűlnek össze a gyerekek. A szülők ezúttal az apát jelenti elsősorban, az anya ugyanis meghalt, és helyét egy házvezetőnő-jellegű intézmény foglalta el: egy asszony, akiről persze előbb-utóbb kiderül, hogy ha anyának nem is anya, de feleségnek már nagyon is feleség.
A férj, a koros családfő mozgás- és beszédképtelen. Az előadás teljes tartama alatt egy karosszékben ül, és noha olykor mimikával reagál a látottakra-hallottakra, egyszer pedig meg is szólal, ő mégiscsak hallgató és néző, ez az ő drámai funkciója. Akár egy gyóntatópap, akinek bármit be lehet vallani, kockázata ugyanis semmi: nem büntet, de fel sem oldoz.

Szlávik István minimáldíszlete minimális: a teraszon egy fotel (benne Jasper, az apa), a másik oldalon egy kanapé, előtte dohányzóasztal; van még néhány lámpa, ilyesmi - meglehetősen jellegtelen tér, arra a legjobb, hogy semmit ne döntsön el. Szakács Györgyi jelmezei kevésbé "liberálisak": a figurák karakterét pontosan leképezik.

Daisy, a mozdulatlanságra kárhoztatott családfő "szája" például makulátlanul elegáns pasztell, visszafogottságot sugárzó kiskosztümjében. Moór Mariannának persze nagyon megy ez a makulátlan elegancia, s ha egyszer a kiskosztüm visszafogott, hát az ő gesztusai csöppet sem azok. Túlárad belőle a negéd, a kecs, a kellem, a bűbáj - oly mesterkélten méghozzá, hogy minden gesztusa azonnal fordul is az ellenkezőjére. Ez a Daisy ugyanis maga a testet öltött őszintétlenség és szerepjátszás - csakhogy ezt "színészileg" őszintén kell csinálni. Moór Marianna megmutatja azt is, hogy ez az érett asszony minden látszat ellenére meglehetősen szerencsétlen: folytonos küzdés az élete, hiszen a látszatokért küzd, s azok igen illékonyak. Ráadásul ellenséges világ veszi körül: a férfi gyerekei és családjuk fölforgatják a rendet, megbillentik az életritmust, ráadásul - így érzi Daisy - veszélyeztetik, de legalábbis nem respektálják az ő pozícióját. Nyíltan persze nem veheti föl a harcot velük, hát a túláradó kedvességgel és színlelt szeretettel, érdeklődéssel küzd ellenük.

Daisy persze egyszerű lény. Nagy szerencséje, hogy a többiek sem bonyolultabbak nála. Az előadásnak viszont nem válik előnyére, hogy a színészi alakítások egyenetlensége és egyenlőtlensége miatt Daisy túl könnyen győz a többiek felett; más kérdés, hogy győzelmével nem megy valami sokra...
Kállai Ferenc dolga nem nehéz - neki semmi esetre sem az. Mozdulatlanságában és némaságában is minduntalan magára vonzza a néző figyelmét, igaz, szemmel és mimikával meg is tesz mindent, amit lehet. Érzékelteti, hogy ő, a professzor, a valamikori komoly agy és egzisztencia nem tartja valami sokra ezt a szanaszét esett családot; még Daisyhez is elsősorban a kiszolgáltatottság belátása fűzi.

Amúgy a gyerekeken nem sok a szeretnivaló. Az egyik fiú orvos - ő egyik gyereket a másik után csinálja libuska feleségének, miközben szépen belevész a szaporodó család körüli teendőkbe, pitiáner hazugságokba, bár egy kósza viszonyra azért marad ideje és energiája. A másik fiú műsorvezető a BBC-nél, de éppen az alkohollal folytatott küzdelemben készül veszíteni, amiért a felesége viszont - aki libuskából nem kevésbé libuska, ámde sikeres írónővé küzdötte föl magát - elhagyni készül őt. A harmadik fiú meghalt - ő volt az apa kedvence, el is indult a mítosszá válás rögös útján. Özvegye egyrészt azzal küzd, hogy levesse magáról a ráosztott szerepből fakadó kisebbségi érzést, másrészt kamasz fiával képtelen hangot találni.

Ronda egy tabló, semmi kétség; csakhogy az előadás épp a rondaságból keveset közvetít. A színészek rendre a hétköznapi sablonok, a szociális portrék felé nyomják az arrafelé amúgy is hajló alakokat, keresik bennük azokat a pontokat, amelyek láttán a néző, úgymond, rájuk ismerhet, ettől aztán minden erőtlen és zavaros. A sírások, a vallomások, a gyónások menetrendszerűek és unalmasak. Csak az vált ki az emberből némi érdeklődést, amikor újra meg újra betoppan Daisy: vajon mit talált ki már megint?...

Bruck János rendezése nemigen érhető tetten. Sem a játék lebonyolításában - noha nagy tere erre nincsen, hiszen mindig adott, kinek kell éppen kettesben maradnia a hallgatag családfővel, vagy hármasban egy másik családtaggal -, sem a színészvezetésben. Ez utóbbi következtében aztán a gyerekeket játszó színészek nemcsak "hozott anyagból" dolgoznak, mint például Moór Marianna vagy Kállai Ferenc, hanem a leginkább közhelyes s mintegy maguktól adódó elemekből. Ha Rancsó Dezső sír, hát nemcsak a válla rázkódik, de még a falnak is nekidől. Ha Nagyváradi Erzsébet írónőt játszik, hát nemcsak a tartása merev és nyársat nyelt, de egyből szikár és férfias is, mintha egyenest George Eliotról vagy Gertrude Steinről koppintotta volna a figurát. A többiek is rendre egyetlen - képzelt vagy valós - tulajdonságba kapaszkodnak: Végh Péter békítő, Csomor Csilla butuska, Tóth Éva aggodalmaskodó tónusban egysíkú. Az esőgép, az volt intenzív.



Simon Gray: A játék vége
(Magyar Színház)

Dramaturg: Gecsényi Györgyi
Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Szakács Györgyi
Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes
Rendezte: Bruck János
Szereplők: Kállai Ferenc, Moór Marianna, Végh Péter, Rancsó Dezső, Csomor Csilla, Tóth Éva, Nagyváradi Erzsébet, Szabó Máté/Dankó István.