HUSZÁROK AZ ALULJÁRÓBAN

Kacsóh Pongrác-Heltai Jenõ: János vitéz

Kovács Dezsõ





Elõször csak a rideg aluljáró telefonfülkéinek plexifalai látszanak piros telefonokkal. Aztán a fülkékben fekete kabátos alakok elevenednek meg, egyikük (Börcsök Enikõ játssza, õ lesz a gonosz Mostoha) elõlép, némán körülnéz az üres színpadon, sietõsen távozik. Hamar benépesül a szín, a sötét árnyak kitódulnak, Börcsök fekete zongorát tol be, leüt egy billentyût a klaviatúrán, a csoportozat összehúzódik, újabb hang következik, most a másik oldalra iramlanak a játékosok, végül sebesen bekocsizik görgõs zongoraszékén Darvas Ferenc elmaradhatatlan gyolcsfehér ingben, fekete vászonnadrágban, tornacipõben eljátszik egy ismerõs futamot a zongorán, és Sarádi Zsolt elénekelheti a János vitéz gyerekkorunk óta ismerõs, Kacsóh Pongrác komponálta, Heltai Jenõ írta dalait.

Kacsóh Pongrác-Heltai Jenő: János vitéz

Kovács Dezső





Először csak a rideg aluljáró telefonfülkéinek plexifalai látszanak piros telefonokkal. Aztán a fülkékben fekete kabátos alakok elevenednek meg, egyikük (Börcsök Enikő játssza, ő lesz a gonosz Mostoha) előlép, némán körülnéz az üres színpadon, sietősen távozik. Hamar benépesül a szín, a sötét árnyak kitódulnak, Börcsök fekete zongorát tol be, leüt egy billentyűt a klaviatúrán, a csoportozat összehúzódik, újabb hang következik, most a másik oldalra iramlanak a játékosok, végül sebesen bekocsizik görgős zongoraszékén Darvas Ferenc elmaradhatatlan gyolcsfehér ingben, fekete vászonnadrágban, tornacipőben eljátszik egy ismerős futamot a zongorán, és Sarádi Zsolt elénekelheti a János vitéz gyerekkorunk óta ismerős, Kacsóh Pongrác komponálta, Heltai Jenő írta dalait.

Forgács Péter ironikus ezredvégi fantáziát kreált a nemzeti klasszikussá lett zenés darabból. Olyan az előadás, mint valami pattanásos, mutáló hangú kamasz sorozatos csínytevése. Ironikus blődli bájos zenei futamokkal, operettfantázia cukormázöntet nélkül, elidegenítő játék, amelyben a tündérmese, a fantasztikum könnyedén emelődik át a rideg ezredelő steril miliőjébe. Füzér Anni didergetős, üres színpadképét és pompázatos jelmezeit nézve egyre az járt az eszemben, hogy ilyen huzatos, neonvilágításos, nagyvárosi aluljáróba helyezve eljátszható lenne-e az egész drámairodalom, Szophoklésztől napjainkig. Vajon mennyire húzható rá az egyendizájn némely, masszív színháztörténeti kánont megtestesítő darabra?

A János vitézre, amelyhez elég erőteljes színháztörténeti konvenciók társulnak, vajmi körülményesen. Vegyük mindjárt az első jelenetsort: az aluljáró telefonfülkéiből kitóduló sötétszürke ballonkabátos árnyalakok, amint Kukorica Jancsi rázendít nevezetes nótájára, összekuporodva földre görnyednek, kabátjukat fejükre húzzák, ezzel át kellene vedleniük birkanyájjá. Ám az átváltozás elég sutára sikeredik, a sötét, csúszó-mászó-vonszolódó ruhacsomók sokféle asszociációra csábítanak, a stilizáció célt téveszt, irónia helyett groteszk képvilágot hoz létre. A záró képsorban, mikor János vitéz már tündérországban bolyongva keresi-kutatja az ő hőn szeretett szőke Iluskáját, megint csak az aluljáró telefonfülkéiből lépnek elő a tündérleányok, egyrészes, fehér ruhában, kalappal, retiküllel, a kései hatvanas évek fílingjében.


{kozep}Szamosi Zsófia (Francia királylány), Fesztbaum Béla (Francia király) és Csőre Gábor (Bagó) - Schiller Kata felvétele{/kozep}

Forgács rendezésében végig némi koncepcionális bizonytalanság érződik: nem tudjuk, honnan hová akar eljutni, miféle játékstílust próbál megvalósítani az előadás. Odáig még érteni vélem a koncepciót, hogy elveti a dicső nemzeti, népmesei múltat megidéző-elsirató, árvalányhajas, melodramatikus, népies daljáték romantikus érzelgősségét, ám nem egészen világos, mit akar kínálni helyette: operettparódiát, ironikus népszínműátiratot, játékos-frivol "huszerettet" vagy valami mást.

Az épp százéves, legendás és viharos múltú, kultikus nemzeti daljáték, a János vitéz persze igen sokféle olvasatot elbír, a Kacsóh Pongrác szerzette népies műdalok, amelyekhez Heltai Jenő írt fülbemászó versikéket az egykori, 1904-es király színházi bemutatóra, ha tisztességesen eléneklik őket, képesek átlendíteni a darabot bármilyen extravagáns vagy posztmodern értelmezésen. Az Egy rózsaszál szebben beszél kezdetű dalocska mögé gyarló nézői emlékezetünk akkor is odavetíti a néhaiak zengő orgánumának felhabzó-túlcsorduló népi romantikáját, ha történetesen egész más kontextusban szólal meg a dal. Forgács előadásában szerencsére az énekesi produkciókkal egyáltalán nincs baj, a szereplők többsége könnyedén s többnyire tisztán énekli a darab dalbetéteit. Különösen a János vitézt adó markáns és szenvedélyes Sarádi Zsolt s a francia királylányt eleganciával, derűvel, humorral és érzékeny átéléssel megformáló Szamosi Zsófia. Sarádi Kukorica Jancsija az urbánus környezetben magát feltaláló, népből jött legény, aki nem ijed meg saját árnyékától, hanem birokra kél az elemi erőkkel, a gonosz Mostohával, a török basával, s tündérország rejtelmeivel. Figurájában van némi naiv báj, álmélkodó, rácsodálkozó lelkesültség, de vadóc kamaszindulat és vehemens férfierő is. Az Iluskát játszó Péter Kata jóval pasztellesebb, fátyolosabb és haloványabb az előadásban: inkább elszenvedője, mintsem alakítója az eseményeknek, epekedő, hűséges szerelmes, de inkább tudjuk, mintsem átéljük olthatatlan vonzalmát az ő Jancsija iránt.


{kozep}Sarádi Zsolt mint Kukorica Jancsi - Schiller Kata felvétele{/kozep}

A legmozgalmasabb és leginkább színészi élettel teli jelenetsorok a Francia király udvarában esnek meg az egyébként igen hullámzó színvonalú előadásban. A színészi játék összhangzata, a frivol irónia, amely Forgács előadásának erőteljesebb jeleneteit jellemzi, itt mutatkozik meg leginkább, elsősorban a Francia királylány s papája, a Francia király ironikus-játékos epizódjaiban. Szamosi Zsófia királylányának egyenesen a fekete zongorából kell előbújnia. Humoros, bájos, pajkosan évődő királykisasszonya nemes tartású, méltósággal teli, tekintélyt parancsoló, de érző szívű leányzó, aki fájdalmasan tapasztalja meg, hogy vadonatúj szerelme, az idegen földről idetévedt nyalka magyar huszár végül is mást szeret, és a legrafináltabb csábítás ellenére is hű marad Iluskájához. Szamosi eszményi királylánya epekedő, áhítatos szerelmes, mégis fegyelmezett: bár igazi drámát él át, hűvös eleganciával veszi tudomásul, hogy kikosarazták, s neki mindössze a darabos udvaronc, Bartolo marad. Fesztbaum Béla Francia királyként nyakig gombolt hosszú császárkabátban üldögél, s igen rezignáltan szemléli macerás hivatalát, amitől mielőbb szabadulni szeretne. Hamar át is ruházza az uralkodói jogokat a törökverő János vitézre, s boldogan vedlik át nadrágos "civillé". Fesztbaum átalakulása igen mulatságos epizódja az előadásnak, előbb megalkuszik Kukorica Jancsival, hogy mit is kíván valójában - a másfél szoba, konyha kispolgári függetlenségét el nem cserélné a királyi udvar minden kincséért. Csőre Gábor hűséges és rámenős Bagója mindig azokban a pillanatokban keveredik elő, mikor Kukorica Jancsi hűsége már-már meginogni látszik. Közös és hosszadalmas vándorlásaik során végül elegük lesz egymásból: a baráti odaadásból is megárt a sok. A szereplők galériájában Börcsök Enikő mostohája az egyik leggazdagabb, legárnyaltabb alak: kéjsóvár, féltékeny asszony és vérmes hárpia, pengeéles akaratú, kimért nőszemély, mégis tele van empátiával, szikár gyöngédséggel, kíváncsisággal, emberséggel. Börcsök elrajzoltan kópés török harcosként is feltűnik rövid időre, komédiázó kedve, virgonc humora remek clown-figurában csillog elő.

A színpadon helyet foglaló s a zongoránál zsonglőrködő Darvas Ferenc dinamikus, pergő és vérbőn humoros muzsikával teremti meg a produkció zenei hátterét, egyúttal azt is illusztrálva, hogy az előadás ide-oda csúszkál az értelmezések, stílusok, világképek között.

Felemás, zeneileg igényes, ám koncepcionálisan bizonytalan és nézőt próbáló lett az új János vitéz. Voltak, akik nemzetgyalázást emlegetve indulatosan távoztak a szünetben - lemaradva a pompás "franciajelenetekről". Ám bármiféle ideologikus interpretáció hamar szertefoszlik, ha az előadás - mint most a Pesti Színházé - erőtlen.



Kacsóh Pongrác-Heltai Jenő: János vitéz (Pesti Színház)



Az előadás szövegét Petőfi Sándor János vitéz című költeménye, Bakonyi Károly János vitéz című librettója, Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár, Garay János Az obsitos és más drámarészletek felhasználásával Forgács Péter és Faragó Zsuzsa írta.

A zongoránál: Darvas Ferenc.

Díszlet-jelmez: Füzér Anni.

Zenei szerkesztő: Darvas Ferenc.

Mozgás: Gyöngyösi Tamás.

Zenei munkatársak: Bagó Gizella és Komlósi Zsuzsa.

Rendező: Forgács Péter.

Szereplők: Sarádi Zsolt, Péter Kata, Börcsök Enikő, Csőre Gábor, Fesztbaum Béla, Szamosi Zsófia, Halász G. Péter, valamint Balogh Anna, Csonka Szilvia, Fila Balázs, Gidró Katalin, Holecskó Orsolya, Lajos András, Nádasi Veronika, Ömböli Pál, Papp Dániel, Peller Andrea, Szegő Adrienn, Szőcs Artur, Zöld Csaba egyetemi hallgatók.