Szalmabábok lázadása

Csehov: Ványa bácsi

Perényi Balázs





Világos ruhás kócfigurák a kaposvári Ványa bácsi szereplõi. Elõkelõ és elkényeztetett gyerekek játékszerei lehetnek, hiszen csipkés-fodros, nyakkendõs, mellényes, díszes ruhácskájuk makulátlanul tiszta, anyaga finom, szabása elegáns (jelmez: Bánki Róza). A színészek úgy mozognak, mint a bábok, karót nyelten merevek és szögletesek. Egyik-másik viszont nyeklik-nyaklik, lendül és perdül, mint egy szalmabáb. Beszédtempójuk lassú és gépies, ritmusa monoton. Intonációjuk élettelen, hangjuk színtelen. Igen ám, de egy-egy mondatra akaratlanul felcsattannak, hangjuk az indulattól megvastagodik, vagy az érzelemtõl ellágyul. Hirtelen - szinte öntudatlan - mozdulatot tesznek, maszkszerû arcfestékükön átsugárzik az érzelem. Elárulják, hogy mégiscsak színészek: emberbõl vannak. A virtuóz mutatvány varázsa egyszer csak elillan. Széttöri a legyûrhetetlen késztetés, hogy azonosuljanak szerepükkel, ledobják maszkjukat, és élni kezdjék a figurák életét.

Csehov: Ványa bácsi

Perényi Balázs





Világos ruhás kócfigurák a kaposvári Ványa bácsi szereplői. Előkelő és elkényeztetett gyerekek játékszerei lehetnek, hiszen csipkés-fodros, nyakkendős, mellényes, díszes ruhácskájuk makulátlanul tiszta, anyaga finom, szabása elegáns (jelmez: Bánki Róza). A színészek úgy mozognak, mint a bábok, karót nyelten merevek és szögletesek. Egyik-másik viszont nyeklik-nyaklik, lendül és perdül, mint egy szalmabáb. Beszédtempójuk lassú és gépies, ritmusa monoton. Intonációjuk élettelen, hangjuk színtelen. Igen ám, de egy-egy mondatra akaratlanul felcsattannak, hangjuk az indulattól megvastagodik, vagy az érzelemtől ellágyul. Hirtelen - szinte öntudatlan - mozdulatot tesznek, maszkszerű arcfestékükön átsugárzik az érzelem. Elárulják, hogy mégiscsak színészek: emberből vannak. A virtuóz mutatvány varázsa egyszer csak elillan. Széttöri a legyűrhetetlen késztetés, hogy azonosuljanak szerepükkel, ledobják maszkjukat, és élni kezdjék a figurák életét.

Sokáig keresi az ember a kitörések jelentését. Kinek, mikor és miért szabad "életre kelni"? Már az is elbizonytalaníthat, hogy nagyon úgy tűnik, mintha a létezés különös lajtorjáján, ami a babaságtól egészen az emberi egzisztenciáig magasodik (vagy vezet lefelé), más-más fokon helyezkednének el a bizarr figurák. Ványa bácsi frenetikus szomorú bohóc, nagy hasú vásári bábmaskara. Znamenák István alakítása bravúros, szétvetett lábbal, előrenyomott csípővel és imbolygó felsőtesttel rója végtelen útját. Meg nem áll a színpadon. Ványa babában felhúzták a rugót, ami csak az előadás végén kezd lassanként lejárni. Ványa masina beáll felállított bőröndből kialakított írópultja mögé, és rutinos mozdulattal tologatja fagolyócskáit méretes orosz számológépén. Nemcsak szomorú, de okos bohóc is Ványa. Tudja, hogy nevetséges, de játszik szüntelen, még ha szíve beleszakad is. "Bohócot csinál magából." Szonya is baba marad mindvégig. Varga Zsuzsa kedves és suta "csúnya" babát formál meg mesteri módon. Arcára bús kíváncsiságot, csodálkozó figyelmet festett sorsa. Határtalan kétségbeesésében nyújtott lábbal, beomló vállakkal a földön ücsörög: sarokba hajították, hogy ott porosodjon. Az öreg dajkát hajtó szerkezetben mintha megkoptak volna a fogaskerekek. Marina szaggatott mozdulatokkal köt, fonalat gombolyít, na és persze teával kínál boldog-boldogtalant (leginkább boldogtalant), amikor a mechanikai program a tea-akcióhoz ér. Lázár Kati nagyvonalúan technikás alakítása az órajátékok allegorikus figuráinak kizökkenthetetlen gépiességét idézi. Tyelegin világgá indult madárijesztő. Remek Hunyadkürti György mélabúsan gitározó kócbabája. Megindítóan lehetetlen maskara, vélhetően egy nincstelen kisgyerek kopottas játékszere lehet.

Asztrov - Tóth Géza - ellenben nem baba. Inkább egy agyonsminkelt korosodó piperkőc. Fehér ábrázatán kör alakú pír hivatott igazolni, hogy még él (lehet az is, hogy iszákosságának árulkodó jele a piros pötty). Egyre természetesebben, egyre lazábban viselkedik, végül már-már könnyed. Talán a vodka éleszti fel? Részegségében teljesen emberi, akár átsétálhatna egy realista Csehov-előadásba, csak a jelmeze, maszkja venné ki furcsán magát. Talán a vágy készteti eleven aktivitásra: enerváltan udvarolni kezd, hogy megszerezze Jelena Andrejevnát? Nem hiszem. Tóth Géza lassan elengedi vontatott beszédű, kábult Asztrov doktorát, akit eleve hasonlíthatatlanul kevesebb kedvvel formált meg, mint játékostársai a maguk figuráját. Alkatától idegen az elidegenítő modor? Nem "bábozódik" be ismét, amikor az előadás végén visszazuhan apátiájába, csak elfárad és lelassul. Sajnos az alakítás is veszít erejéből, ahogy elmarad a színészi energiákat koreografált akciókba préselő forma. Vojnyickaja: Csonka Ibolya. A professzort bálványozó özvegy megsárgult brosúrákból akarja kiolvasni a modern kor üzenetét. Húsz éve aktuális tudós irodalom tanulmányozásával, a tegnap divatos "problémák" boncolgatásával szeretné kitölteni magányát. Családjától félrevonul, és magába zárkózva olvas mozdulatlan. Nem lapoz... Mint egy panoptikumszobor - a művelt idős asszony viaszbábja. Kovács Zsolt színészetében eleve van valami arisztokratikus távolságtartás, ehhez képest alig emeli el Szerebrjakovot. Az Einstein-frizurájú áltudós rendkívül fesztelen és valóságos a többiekhez képest. Afféle szórakozott professzor, bolondos különc, de okvetlenül az emberi nemből való. A groteszk karneválban egyszerűen jellegtelennek tetszik Szerebrjakov. Ez nem a rendezői olvasat része, egyszerű stiláris kérdés. Az "unalmas" embernek nevezett Ványa bohóc összehasonlíthatatlanul fajsúlyosabb valaki (valami), mint az intellektuális egoizmus öregedő ripacsa. Végül Jelena Andrejevna provokatívan szép és fiatal baba. Mozdulatai lusták és finomkodóak. Ő a babaszoba irigyelt porcelánkedvence: hosszú hajú, sudár, durcás királylány. Bartsch Kata Jelenája veszélyes teremtés: szörnyeteg lapul a bűbájos pofi mögött. Arca eltorzul - mint aki zombivá készül változni hirtelen -, mikor Asztrov ragadozónak nevezi.


{kozep}Csonka Ibolya (Vojnyickaja), Znamenák István (Ványa bácsi) és Bartsch Kata (Jelena) - Révész Róbert felvétele{/kozep}

Bábszerűek a szabadságuktól megfosztott, döntéshelyzetbe nem kerülő nyomorultak (Dada, Tyelegin, Ványa és Szonya)? Az áldozatok kiszolgáltatott bábok? Játékszerek, akik másokért léteznek? Eszerint az önzés teszi emberré (emberivé) Szerebrjakovot, Jelenát és Asztrovot. Az egoizmus az ember lét nembeli lényege.

Tetszetős magyarázat, de valószínűleg hamis. Túlhajtott olvasat születik, ha az alakítások különneműségének túlzott jelentést tulajdonítunk. Számos esetleges érzelmi kitörés - színészi akció - tanúi lehetünk; ezeket nem tudjuk jelentéses gesztusként értelmezni, inkább stiláris elcsúszásnak tűnnek. Ahogy viszont Ványa bácsi szenvedélyesebbé és féktelenebbé válik, Znamenák István alakítása úgy lesz egyre koncentráltabb és kidolgozottabb. Egyre kényszeresebben komédiázik, és egyre magasztosabban szenved. Varga Zsuzsa szája mind lejjebb görbül: igazi síró babává alakul, ahogy Szonya félszegen bevallja szerelmét - kiadja magát -, majd a visszautasítás miatt kétségbeesik. Mélyebb érzelmek, hevesebb felindultság - még artikuláltabb, még elemeltebb fogalmazás. Kettejük nagyszerű alakítása ellentétes irányba tart azok játékához képest, akiknek markáns megnyilvánulásait feloldja a felfokozott érzelem, a fűtött indulat. Vannak, akiknek egyénisége kitölti a szigorú formát, másoknál az emberi vonások áttűnnek a maszkon. Az akaratlan színészi játékok mégis megfeleltethetők a Csehov-hősők kitörési kísérleteinek. Kár, hogy ez nem az előadásba komponált rafinált effektus. Elemi erejű, dús jelentésű teátrális hatássá válna a báb mögé rejtezés és az onnan előlépés kiszámított váltakozása. Egyszerre lenne virtuóz színészet és filozofikus mélységet felmutató forma.

A "baba"-metafora így sem olyan hamar kiismerhető rendezői lelemény, mint gondolnánk. Teátrális hatása kimeríthetetlen, a benne rejlő formateremtő lehetőség lenyűgöző. Hiába közhely a kijelentés, hogy ezek az emberek az elmúlás - vágyaik, szeszélyes érzelmeik - tehetetlen "bábjai", ha ennyire érzékletesen jelenik meg színpadon. A Ványa bácsi alakjai szánalomra méltó játékszerek, akiket úgy gyászolunk, mint kiskorunkban a szemétre vetett használati tárgyakat, melyeket érző lénynek tartott a gyermeki lélek. Vajon meghatározza-e az előadás, hogy kik a játékosok, kik a babák tulajdonosai, kik játsszák velük ezt a gonosz játékot? Természetesen nem.

Távol-keleti asszociációt indító, fekete öltözékbe bújtatott, szenvedély nélküli lények bonyolítják le az eseményeket. Ők rendeznek át. Szenvtelenül rakosgatják a székeket, hogy ráültessék a babákat. Helyenként hosszú pálcákkal ösztökélik az ember bábokat, ha azok nehézkesen mozdulnak. Rendkívül artisztikus látvány, de nem sikerült megfejtenem, hogy miért éppen akkor teszik, amikor, és miért nem teszik máskor. Asztrov és Jelena szerelmi kettősében a két színész háta mögé lépve óriásbábként mozgatják a rajongó maskarákat. Fiatal lány szinkronizálja a férfit, ifjú ember az asszonyt. A legfűtöttebben erotikus jelenet a leginkább elidegenített, legáttételesebb színjáték. Mikor a legelragadtatottabbak, akkor a legtehetetlenebbek a babák. Oldalt fekete frakkos játékmester közli a szerző instrukcióit. Tóth Ildikó tárgyilagos hangon, határozottan és részvétlenül utasítja a rongybabákat, akik nemegyszer szembeszegülnének könyörtelen irányítójukkal. Engedetlenek, de második felszólításra végrehajtják a nemszeretem parancsokat. Nem lehet csodálni, hogy huzakodnak: Csehov zseniális utasításai könyörtelenül leleplezik hazugságaikat, vagy alig elviselhető kínos helyzetbe hozzák őket. Szonya és Jelena vetélytársak, eszük ágában sincs megölelni egymást, rájuk kell ripakodni, amíg végre megteszik. Senkinek sem akaródzik végigjátszani a történetet, de nem szabadulhatnak. Mindegyikük determinált.

Jeles András babái nagyon emlékeztetnek korábbi filmjei, előadásai - Az ember tragédiája, illetve a Csokonai-életjáték - gyerekszereplőire vagy A revizort "eljátszó" hajléktalanokra. Esetlenségük az ember végtelen kiszolgáltatottságát, sutaságuk az emberi lét törékenységét példázza. A gyermekek, koldusok, babák által keltett távolság fájdalmasan éles kontúrral rajzolja ki a szenvedés megannyi alakzatát. "Laboratóriumi színház": tudatosítja a nézőkkel, hogy kívül állnak az üvegketrecen, tehetetlen megfigyelők. Nézhetik csak, ahogy gonosz gyerekek csúf játékot játszanak a szerencsétlen bábokkal. Képtelenség belefeledkezni a játékba. A részvét illúziója nem tompítja Jeles (Csehov, Madách, Gogol) példázatának kegyetlen igazságát. Azonosulás, együttérzés, megindultság befogadói aktusa nem enyhítheti a kellemetlen érzést. (Jelentős különbség azonban, hogy míg a gyerekek, hajléktalanok önmagukban hordozták sebezhetőségüket, a színészek maguk döntenek arról, hogy megfosztják magukat biztonságot adó kifejezőeszközeiktől, és "unalmon túli" lassúsággal, "érzelmek nélkül" fogalmaznak - és van, aki visszatáncol.)

Az eltartott játékmód kiszabadítja Csehov abszurditásig szélsőséges humorát. Rácsodálkozunk egy-egy ezerszer hallott mondatra: kafkai paradoxonokat, becketti életérzést, ionescói nonszenszeket fedezünk fel Csehovnál. Soha nem késztettek elgondolkodni azon, mit keres az orosz tajgán éldegélő Vojnyicev dolgozószobájában egy Afrika (!)-térkép. Pedig feltehető, hogy nem véletlenül említik a szereplők kétszer is a bizarr jelenséget. Jeles rendezésében ez bombasztikus vicc. Az erősen húzott szövegből megtartották a leggroteszkebb sorokat. Bizarr humor jellemzi a színre állítást is: tele van szellemes és mély értelmű szcenikai "poénnal". Vojnyicev úgy üldözi pisztolyával Szerebrjakovot, mint felbőszült (felszarvazott) férj egy némafilmben. Pisztolya halkan pukkan, mint a klasszikus bohóctréfában. Klasszikus szürrealisták humorát idézi a tárgyak, kellékek sajátos antropomorfizálódása. A játék kezdetén "fejünk felett elrepül egy - lehet, hogy nem nikkel - szamovár": a nézőtér feletti drótpályán átlebeg a megelevenedett "oroszos" jelkép, hogy egy üres páholy bársonyfüggönye mögött a semmibe vesszen. Társa zsúrkocsin gurul be hangtalan, szinte besettenkedik a színre.


{kozep}Bartsch Kata (Jelena), Znamenák István (Ványa bácsi), Gothár Márton és Kaszás Ágnes - Révész Róbert felvétele{/kozep}

Dermesztően hideg, taszítóan gyönyörűséges az előadás képi világa. A díszlet Perovics Zoltán munkája. Hátul nyitódó-záruló "szélesvászonra" világvége utáni kihalt táj homokképét vetítik. Pilinszky kihalt tartományai jelennek meg, a kopár hegyeket, kiszáradt tavakat a mindent elfedő, élettelen homokszemek rajzolják ki. A zenekari árkot fekete gumiszőnyeg fedi, amelyet néhány centiméteres víz borít. Halott tó. Kínálja magát, hogy valaki belegázoljon, arcát mossa. Hogy is ne! Szétáznának, tönkremennének a babák! Irritáló önfegyelemmel a vizesárok mögött maradnak a nyomorultak. Távol tőlünk. Az éjfekete színpadon külön-külön világítják meg az alakokat, mintha babakiállításon lennénk. A hideg pontfények, utcák (oldalsó világítások), ellenfények élesen kiemelik a világos ruhába bújtatott figurákat, kihasítják őket a feketéllő háttérből. Látszat csupán, hogy ezek a lények egymáshoz beszélnek, kapcsolatot teremtenek. Mindenki a saját síkjában létezik, nincs közös terük. Egyedül vannak. A Ványa bácsi című világvégi demonstrációban szemünk láttára villámlik, ha a legfőbb mozgató - az elbeszélő - bekonferálja a tüneményt (egyik segédje szerpentint hajít a levegőbe, ami cikázva hullik alá). Ha a mindenható narrátor esőt zúdít a birtokra, másik segédje gabonaszemeket szór cintányérra, és már kopognak is az esőcseppek a nem létező ház tetején. Különb mágia is van. Három bambuszbot végét egy pohárban összefogva, a pohár talpára tálcát állítanak: asztalt teremtenek szinte a semmiből, amiről sajtot tömhet magába a legbensőségesebb érzéseiről valló Szonya baba. Áll a lábán a légies instrumentum! A statika csodája: egymásnak feszülő erők tünékeny egyensúlya. A rideg szépségű látványvilághoz illeszkedik Melis László zenéje. A jobb oldali proszcéniumpáholynál harmonikás férfi ül nekünk háttal. Tört futamok, sóhajtó dallamok, disszonáns hangzatok festik alá a tragikomikus babamanézs életveszélyes lélektani mutatványait.


{kozep}Lázár Katalin (Marina) és Tóth Géza (Asztrov) - Révész Róbert felvétele{/kozep}

Végül elnéptelenedik a Vojnyicev-birtok. Elégedetlenül dohogva elutazik Szerebrjakov professzor, mert nem adták el lánya örökségét, nem élheti fel gyermeke jövőjét. Boldogtalanul követi fiatal felesége, mert nem teljesült be szerelme Asztrovval. Kiténfereg az éber alvásig eltompult Asztrov doktor, mert megszokta, hogy télre bezárkózik otthonába. Ványa és Szonya maradnak, és nekikezdenek utolsó nagy életprogramjuknak - belefognak, hogy zokszó nélkül megöregedjenek. Mindenki áldozat. Érdekes emberke trappol a színre. Köpcös, pufók úttörő, arcán debilitásig bárgyú arckifejezés. Szélesen vigyorog, kismagnóján érzelmes amerikai slágert hallgat. Ő nem zavartatja magát, vágyait nem feszélyezi a jó modor: menten feltűri nadrágszárát, és begyalogol a vízbe. Lehet, hogy ő az ezüstre festett testű, méteres óriáskoronájú, maszk mögé rejtező ijesztő alak, aki az előadás kezdetén tömjént lóbálva terpeszkedett a színpad közepén? Az ő kerek pocakja zihált félelmesen? (Az emelkedő-süllyedő hasat a hangtalan fújtató harmonika szinkronizálta.) Valószínű, hiszen kezében megint ott a füstölő. Ki lehet ő? Az orosz történelem bárgyú óriáscsecsemője, aki a cári világtól a kommunizmus végtelen évtizedein át a jelenkor rettenetes mutáns kapitalizmusáig elszórakozik az emberbabákkal? Ha igen, nem lehet könnyű babának lenni ebben a végeláthatatlan gyerekszobában.

Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)



Zene: Melis László.

Díszlet: Perovics Zoltán.

Jelmez: Bánki Róza.

Rendező: Jeles András.

Szereplők: Kovács Zsolt, Bartsch Kata, Varga Zsuzsa, Csonka Ibolya, Znamenák István, Tóth Géza, Hunyadkürti György, Lázár Kati.