A Scènes Étrangères fesztivál Lille-ben

- Stefan Okolowicz felvétele -

Karsai György


Ez év április-májusában negyedszer rendezte meg a Rose des Vents színház nemzetközi fesztiválját. Az idén már nemcsak Európa, de Dél-Amerika és Afrika is képviseltette magát; a brazil Marcela Levi szobaszínházi szólótánc-elõadása ugyan vegyes visszhangot keltett az egyre igényesebb-kényesebb közönség körében, de a mindössze félórás, nagy átéléssel elõadott vallomás vitathatatlanul igen hatásos volt; jó értelemben vett élményt adott, nem utolsósorban pedig felvillantotta a kortárs dél-amerikai mozgásszínház egy irányzatát.

Karsai György


Ez év április-májusában negyedszer rendezte meg a Rose des Vents színház nemzetközi fesztiválját. Az idén már nemcsak Európa, de Dél-Amerika és Afrika is képviseltette magát; a brazil Marcela Levi szobaszínházi szólótánc-előadása ugyan vegyes visszhangot keltett az egyre igényesebb-kényesebb közönség körében, de a mindössze félórás, nagy átéléssel előadott vallomás vitathatatlanul igen hatásos volt; jó értelemben vett élményt adott, nem utolsósorban pedig felvillantotta a kortárs dél-amerikai mozgásszínház egy irányzatát. A táncosnő az apró térben - legfeljebb ha harminc nézőnek szorítottak helyet a színházépület egy szobájában - a magányról, kényszerűen öntestébe zárt érzelmeiről "beszélt"-vallott, minden porcikája, testének legapróbb része is egy elgyötört lélek reménytelen helyzetét sugározta nézőjének. Az egyszerű, kopott szürke és fekete vászonnadrág és póló csak a színre lépés pillanataiban fedte a táncosnő alakját, hogy azután a ruhadarabok rabságából kibukkanó meztelen test annál élesebben tárja elénk a szépség és a védtelenség, a vadság és a kiszolgáltatottság örökké váltakozó hullámzását.


{kozep}Jelenet a 4.48 Psychosis előadásából Stefan Okolowicz felvétele{/kozep}

Ugyanazon az estén táncolta Lisbeth Gruwetz a belga Jan Fabre immár világsikerű koreográfiáját: Quando l'uomo principale e una donna. Az alkotók azt vallják, hogy a táncos a "szépség harcosa", így minden előadás háború, csata, amelynek során a puszta testek csapnak össze, s a tét nem kevesebb, mint a világ meghódítása. Volt, amiben a két szólóest hasonlított - elsősorban is a meztelenségben, bár ez ma már általános, mondhatni, mindenfajta színházi előadás nemzeteken és kultúrkörökön átívelő univerzális trendje, legyen szó akár prózai, akár mozgásszínházi közegről. Vallomás Jan Fabre és Lisbeth Gruwetz műve is, de jóval változatosabb, gazdagabb, "történetmesélősebb" formában. A hatalmas, szélességében és mélységében teljesen kinyitott nagyszínpad felett whiskysüvegek erdeje függ kuszán szőtt drótokról. A fekete falak között elegáns fekete férfiöltönyben lép fel a Nő. Férfitoposzokkal indít: látványosan rágyújt, peckesen sétál, meghúz egy üveget, majd messzire dobja kalapját, keresztbe vetett lábbal leül. Sok irónia van ebben a kezdésben, s ez a "hangnem" mindvégig megmarad a különlegesen felpörgő előadásban. A Nő egyenként szabadul meg ruhadarabjaitól - férfi-attribútumaitól -, miközben eltáncolja egy férfi-nő kapcsolat minden állomását. Végül ott áll előttünk meztelenül, de erősen-vidáman, a férfivilág felett aratott győzelem (?) mámorában; egyenként, sorra nyitja az üvegeket, amelyekből hol lassan, hol gyorsabban csordogál a nedű a padlóra. Az olajos-csillogóvá szépülő talajon azután őrült tempójú tánc kezdődik, amely szabályos lépésekből, forgásokból épül, hogy azután a test mind nagyobb része mintegy vágyódón-szomjasan tapadjon az iszamos "földre". Szabályos úszássá, szemet gyönyörködtető, harmonikus siklássá válik a mozgás, a női test előbb az olajos csillogást veszi át, majd szinte eggyé is válik ezzel a világ teljességét szimbolizáló közeggel.
A fesztivál harmadik, igen jelentős élményét a Les Ballets C. de la B táncszínház szerezte, Bâche (Ponyva) című alkotásával. A csapat mind az öt tagja különböző országból származik, s a kilencvenes évek eleje óta járják a világot sajátos hangulatú előadásaikkal. Négyen koreográfus-táncosok, míg az ötödik (Steve Dugardin) operaénekes, aki a Bâche-ban a legkülönbözőbb műfajú dalokkal (ária, dzsessz - rhythm and blues -, népballada) kíséri az előadott történeteket, s időnként maga is bekapcsolódik a táncokba-mozgásokba. Döbbenetesen hatásos, ahogy az emberi esendőség és őszinte kitárulkozás képei egymásra épülnek: monoton, közös padlósúrolással kezdődik a darab, az egyre szélesebb mozdulatsorokból előbb egy, majd két alak "lép át a civil szférába", hogy részint táncban, részint szóban (!) meséljen az életéről. Egyfajta igen ősi, leginkább az ókomédia eszköztárában gyökerező módszerrel (parabaszisz) közvetlenül a közönséghez intézik szavaikat, ezeket a mélyen személyes vallomásokat: a belga Koen Augustijnen (egyben az előadás rendezője is) arról beszél, hogyan talált otthonra, szakmai kiteljesedésre, szerelemre, egyáltalán: önmagára ebben a csapatban. A nagyon őszinte, kicsit kuszán, kicsit ügyetlenül előadott monológ végén maga mellé szólítja a francia Ghislain Malardier-t, társát a színpadon és az életben (ő eddig a többiekkel együtt a háttérben táncolt, evett, beszélgetett, "aludt" a hatalmas ponyvával letakart, titokzatos tárgy előtt, mellett, tetején). És így tovább: egyenként előlépnek, s egyéniségüket-életüket adják hozzá az előadáshoz. A tunéziai-francia Tayeb Benamara az idegenség és a befogadottság-kitaszítottság életérzését meséli-táncolja el; az angol, cirkuszi artista mozgású (nem csoda, merthogy eredetileg az) Ted Stoffer tánca-játéka és monológja éppen úgy szervesen beépül az előadásba, mint a zenét szolgáltató (zongorán, ütő hangszereken játszó) Guy Van Nuetené. A Les Ballets C. de la B. szép, szomorú-vidám, természetesen profi színvonalon koreografált-táncolt etűdjeiből épülő est a fesztivál amúgy is gazdag kínálatából is kiemelkedett.
Az idén a prózai előadások jóval vegyesebb színvonalúak voltak. Az előző években Hudiék és a Krétakör szerepelt a fesztiválon, az utóbbi mindig zajos sikert aratva (most Frenákék voltak itt egy régebbi előadásukkal, s a táncszekció magas színvonalához méltóan szerepeltek; fellépésükkor, ahogy mondani szokás, "a csilláron is lógtak"). Peter Weiss Marat/Sade-jából (ebben a formában közölték a címet; nos, az előadás is ennyire blikkfangos, ötletes volt) a bolgár Javor Gardev rendezett egy majdnem nézhetetlenül modoros produkciót, gondolom, arra számítva, hogy a videotechnika és a nagyon lelassított, folyamatos horizontális színészmozgások majd csak indukálnak valami feszültséget; megvallom, valamikor a harmadik óra táján elvesztettem a fonalat, s azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül.


{kozep}A revizor Alvis Hermanis rendezésében Gints Malderis felvétele{/kozep}

Volt viszont egy nagyon hatásos lengyel előadás, a Grzegorz Jarzyna rendezte 4.48 Psychosis. Sarah Kane utolsó drámája egy depressziós nő végóráinak nyomasztó naplója, egy előre bejelentett öngyilkosságig vezető út költői nyelven ritmizált krónikája. Visszaszámlálás, amelynek során a zsótérosan sivár, hatalmas színpad (mintha a Trafóban lennénk) hol kórházat, hol lakószobát, hol utcasarkot jelző dzsungelében sorra-rendre számolódnak fel azok a kapcsolatok, amelyek még az élethez kötik ezt a hiperérzékeny, menthetetlenül magába zárkózott lányt (Magdalena Cielecka). Nyomasztó előadás, amely - ha osztottak volna ilyeneket - biztosan elnyerte volna legalább a legjobb díszlet (Malgorzata Szesniak) és a legjobb női alakítás díját.
A fesztivál talán legtöbbet vitatott (s szerintem a legjobb prózai) színházi előadása a lettek A revizora volt. Alvis Hermanis abszurd tragikomédiának olvassa Gogol drámáját, amely Kafkát jó száz évvel megelőzve mutatta meg, miként képes egy totalitárius rendszer deformálni az emberek gondolkodását és tetteit. A hetvenes évek Szovjetuniójában vagyunk, a Brezsnyev-éra legsötétebb éveiben. Egy üzemi étkezde a helyszín, később pedig a polgármester háza (pontosabban annak fürdőszobája-mellékhelyisége): elképesztően karikírozott alakok - Gogol városkájának főtisztviselői - gyűlnek itt össze a Polgármestertől a Főorvoson át a tanfelügyelőig; csupa gátlástalan és ostoba bűnöző. Hátsófelük és válluk erősen ki van tömve (ezzel a hatáseszközzel találkozhatunk a vígszínházi A revizorban [Valló Péter], valamint a komáromi Ház-tűz-nézőben is [még egy Gogol... - Bodolay] és - isten őrizz, hogy valakit is megbántsak, de - ezen a jelmez-elemen nagyon világosan tanulmányozható a "si duo faciunt idem, non est idem" ["ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz"]örökbecsű latin mondás igaza). Hermanis színpadán funkciója és jelentése van a testi elrajzoltságnak: mintegy a lelki deformáltság meghosszabbítása, egyenes következménye. A szavak és a mozdulatok ebből a nem reális testiségből fakadnak, így mi sem természetesebb, mint hogy például az étkezdei edények, tányérok, evőeszközök és poharak zenéje szervezi egységbe e mohó-falánk-mindenevő bandát. Teátrálisan összetartozik test és lélek: a stupiditás és a félelem, az agresszivitás és a mindenen-mindenkin átgázolás minden szépítgetés és átmenet nélkül fonódik egymásba. Ebben a közegben még a "revizor" (Vilis Daudzins) tűnik a legnormálisabb embernek; nem tesz mást, mint be- és elfogadja a legkülönbözőbb típusú felajánl(koz)ásokat. Jókedvű komédiázás, precíz színészi munka (kiemelendő a Polgármestert alakító Gundars Abolins és a feleségét játszó Guna Zarina kettőse, de mindenki külön-külön és együttesként is nagyon jó). A francia-belga közönség sokallta az előadás hosszát: a majd négy óra, a dallamos, de egy idő után valóban nagyon fárasztó lett nyelv, illetve a feliratok folyamatos olvasása egyszerűen túl sok volt. Mégis azt gondolom, aki át tudta adni magát a kitűnő előadásnak, az közelebb került - nem is annyira Gogol világához, mint inkább ahhoz - a véresen tragikus abszurdhoz (a létező szocializmushoz), amelyet Európa szerencsétlenebbik részének volt alkalma átélni az elmúlt század második felében.
Nem írtam a fesztivál minden produkciójáról - például az olasz Antonio Latella rendezte Jean Genet-adaptációról (La Querelle - A veszekedés), amely durva, nyers, időnként nagyon obszcén és provokatív előadás, ugyanakkor fantasztikusan költői-ihletett jelenetek is vannak benne; vagy az egyiptomi Amal El Kenawy egyszemélyes performanszáról, amely tiszteletre méltó őszinteséggel és fájdalommal szól egy, az iszlám rabságában élő fiatal nő kiszolgáltatottságáról -, de talán ennyiből is látható, hogy rendkívül gazdag programot sikerült idén összeállítani a lille-ieknek. Az, hogy Lille az idén "Európa kulturális fővárosa", nyilván jótékony hatással volt a fesztivál költségvetésére, ám ennél jóval fontosabbnak tűnik, hogy a szervezők - a Rose des Vents színház szakemberei, élükön Muriel Bessičre-rel - egyre bátrabban állítják össze a programot. Semmiféle megkötés nincs a válogatás során: sem a műfaj, sem az alkotók nemzetisége, sem a színház fajtája (vagy az előadás hossza...) nem kizáró ok; szívesen láttak stúdiószínházi előadást éppúgy, mint cirkuszi és hagyományos nagyszínházi produkciót, szerepelt a műsoron táncszínház és performansz, monodráma és zenés dalest egyaránt. Évről évre egyre jobb a Scčnes Étrangčres fesztivál. Irigykedem is rendesen... - miért gondolják, hogy képtelenség nálunk is nemzetközi színházi fesztivált szervezni-rendezni?