William Shakespeare: Lear király
Urbán Balázs
"Önnön vérével a pelikán gyermekeit felneveli; / Erõs gyermek pelikánnak a vérét és az életét veszi." E szövegbõl kiragadott sorok mottóként állnak az Atlantis Színház Lear király-elõadásának színlapján, s az elõadásban a pelikánok hangsúlyos vizuális megjelenítést is kapnak. Már ebbõl is sejthetõ, hogy Horgas Ádám ezúttal sem hagyományos szöveginterpretációt készített a feldolgozott Shakespeare-mûbõl - a megjelenítés módja pedig sokat megsejtet a vállalkozás kudarcának okaiból is. William Shakespeare: Lear király
Urbán Balázs
"Önnön vérével a pelikán gyermekeit felneveli; / Erős gyermek pelikánnak a vérét és az életét veszi." E szövegből kiragadott sorok mottóként állnak az Atlantis Színház Lear király-előadásának színlapján, s az előadásban a pelikánok hangsúlyos vizuális megjelenítést is kapnak. Már ebből is sejthető, hogy Horgas Ádám ezúttal sem hagyományos szöveginterpretációt készített a feldolgozott Shakespeare-műből - a megjelenítés módja pedig sokat megsejtet a vállalkozás kudarcának okaiból is.
A saját nemzőjét felfaló vad víziója tagadhatatlanul a Lear király történetének fontos eleme. A pelikánhasonlat pedig jó példa arra az alkotói módszerre, amely az egyes történetfragmentumok mellé rögvest allegóriákat (más esetben szimbólumokat) emel. Ám az allegóriák, a szimbólumok a Learben mindig a történet egy másik rétegét nyitják meg. A dráma kivételes gazdagságának, egyetemességének kulcsa többek között az, ahogy a történet értelmezésének szintjei a metaforák segítségével kiépülnek: a családi tragédia egyszersmind generációs tragédia is, a generációk összecsapása egyúttal két világrend (a bigottnak, maradinak tűnő, de morális alapú, biztos értékeket védelmező, a középkornak megfeleltethető régi és a babonákon túllépő, de az elveket is elhagyó, gátlástalan individualizmusra építő, reneszánsz jegyekkel leírható új) összecsapása is egyben, ami viszont az őrület megtisztító vihara után szinte a kozmikus jó és rossz párbajává is válik. Az Atlantis előadása azonban nem az értelmezési szintek kiépítésére, hanem a primer történet mitizált, ritualizált megjelenítésére törekszik, így az allegóriákat, a szimbólumokat a történet primer rétegeinek kivetítésére használja. A pelikánoknak azonban ekként nincs valós funkciójuk a játékban; inkább csak vizuálisan szájba rágják a verbálisan is közölt gondolatokat. Az előadás más elemei is az egyszerűsítés és a didaxis irányába hatnak - az átdolgozott, egyfelvonásnyi időre húzott szöveg csakúgy, mint a Horgas által választott, az előadást minden elemében meghatározó bábjáték-forma.
Nagyméretű bábok jelenítik meg ugyanis a szereplőket - pontosabban nemcsak ők, hanem színészek is. Vegyes technikájú bábszínházi előadásnak is mondhatnánk akár, amit látunk, ám az adott bábtechnika s a bábhoz való viszony lényegesen elüt attól. A Greifenstein János tervezte bábok látványosak, erős hatásuk van (bár e tekintetben mutatkozik némi különbség az egyes darabok között), de többnyire nehezen mozgathatóak; jelenségnek, vizuális alkotásnak tűnnek inkább, mint játékeszköznek. Akár így, akár úgy, színész és báb kapcsolatának mindenképpen jelentőséggel kellene bírnia; ha a bábhasználat nem egységes, annak az interpretációra vetítve is oka, magyarázata kellene hogy legyen. Az Atlantis előadásában a legtöbb bábot ketten mozgatják és szólaltatják meg. Van azonban olyan bábu, amely mögött csak egy színész áll, s olyan szerep is, amelyhez nem tartozik báb. Ráadásul több páros több szerepet is játszik, s amikor e szereplők találkoznak, a páros tagjai szétválnak, s külön-külön mozgatják a bábokat. Hosszú ideig próbáltam mindebben rendszert keresni, de egy idő után, bevallom, feladtam. Ha van is a pragmatizmuson túli magyarázat minderre, nemigen jön le a színpadról. Ha például Edmund mindvégig báb nélkül, önnön valójában van jelen, az azt feltételezné, hogy az előadás kiemelt jelentőséget tulajdonít szerepének. S elvben el is képzelhető olyan bemutató, melynek Edmund lenne a központi alakja - annak az előadásnak azonban nem a pelikánokról, hanem a megszülető új világrend ellentmondásos (mert a feudális viszonyokkal, babonákkal együtt az értékeket is kíméletlenül elpusztító) arcáról kellene szólnia. Mivel erről szó nincs, s Edmund az előadásban nem több egyszerű, aljas intrikusnál, a figura kiemelése számomra értelmezhetetlen. (A szintén báb nélküli Kentről azért nehezebb e vonatkozásban írni, mert az ő alakját Horgas teljesen összemossa a kihúzott Bolondéval, ami - túl azon, hogy több logikai döccenőt is okoz a történetben - megint csak inkább pragmatikus, mint jelentéses ötletnek tűnik.)
{kozep}Greifenstein János és Valovics István a Lear-bábbal, valamint a pelikánok (Molnár Zsolt, Sziráczky Rita, Molnár Éva) Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}
A bábokhoz fűződő színészi viszony tisztázatlansága természetesen kihat az alakításokra is. Ha ugyanazt a bábot hol egy, hol két személy próbálja mozgatni, ha egyszer egyik, másszor másik színész szólaltatja meg, ráadásul a bábok egy része korlátozottan, más része sehogyan sem alkalmas az illúziókeltő bábozásra (hiszen láthatunk következetesen kivitelezett, funkcionális bábokat és inkább bábtorzónak mondható, furcsa képződményeket is), szinte szükségszerűen tisztázatlanná válik a színészi játék valósághoz való viszonya is. A szövegmondás hol a realisztikus hangsúlyokhoz próbál igazodni, hol finoman stilizál, hol "gyermekszínházi" hangsúlyokkal élesen elemel. A bábok mintha túlságosan is kapaszkodóul szolgálnának a színészi szerepformáláshoz: az aktorok többsége nem képes valóban életet adni a bábnak, kikandikál az eszköz mögül, beszél "helyette", de ugyanakkor fel is menti magát az erőteljes érzelmek, szenvedélyek átélt megjelenítése alól. Igaz ez Greifenstein János és Valovics István (Lear-Gloster) párosára is, akiknek szövegmondását, mimikáját még az idős szereplők legsúlyosabb sorscsapásainak megjelenítése közepette is mintha valami csendes, rezignált derű, a valóságtól elvonatkoztató színészi attitűd hatná át - miközben magába a bábba is csak pillanatokra költözik élet. Ilyen pillanatok paradox módon többnyire akkor következnek be, amikor a báb magára marad (az előadás talán legerősebb hatású jelenete az, amikor a színész a Gloster-bábot "lelöki a hegyről"). A korrektül színtelen színészi alaptónust csak néhány pillanatig árnyalja egy-két erőteljesebb, személyesebb megszólalás vagy néhány félrecsúszott, fals hang. Mindez persze nyilvánvalóan nem pusztán a bábozás következménye; az Atlantis korábbi, sikerültebb előadásaira is inkább az összehangolt, fegyelmezett színészi munka volt jellemző, mint az előadást vállukon vinni képes színészegyéniségek alakításai. Az előbbi most sem hiányzik teljesen; az együttes pillanatok (például a közös zenélés) most is erősek, ám a Lear király előadásához ez kevés. A színészi egyéniséget sem a báb, sem a hatásos zene, sem a látvány nem helyettesítheti. Ezúttal egyébként a látvány sem annyira meggyőző; Horgas Péter egyébként ügyesen és értelmesen osztott tere (mely mintegy vizuális leképezése a három részre szakított országnak) leginkább a bábokat hagyja érvényesülni, Dóczi Henriett ruhái nem mutatnak jelentős tervezői kreativitást, a pelikánokat megjelenítő táncosok által abszolvált koreográfia mozgássablonokból építkezik, s a rendező a fényekkel is diszkrétebben bánik. Az előadás nagy részéből hiányzik a lüktető szenvedély, az erő, mely kárpótolhatna az összetettebb, intellektuálisabb, ha úgy tetszik, egyetemesebb igényű értelmezés hiányáért. Az előadásba fektetett, szemmel láthatóan jelentős mennyiségű munka és az odaadó igyekezet ellenére az Atlantis produkciója jelen formájában inkább tűnik a drámát a Shakespeare-mesék szintjén kivonatoló munkának, mint új, eredeti színházi nyelvet kereső vállalkozásnak.
William Shakespeare: Lear király (Merlin Színház - Atlantis Színház)
Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Dóczi Henriett. Bábok: Greifenstein János. Átdolgozó-zeneszerző-rendező: Horgas Ádám.
Szereplők: Greifenstein János, Valovics István, Stubnya Béla, Inotay Ákos, Vass Szilárd, Helyes Annamária, Hajdu Ágnes, Berki Mónika, Kiss Bernadett, Horváth Veronika, Bernáth Dénes, Molnár Zsolt, Sziráczky Rita, Molnár Éva.