Hímnem, nõnem

- Koncz Zsuzsa felvétele -

A fiúk... (Les hommes cachés);
Credo Hysterica, avagy a csajok

Tóth Ágnes Veronika


A triptichon elsõ két darabja elkészült. Frenák Pál két legfrissebb bemutatója a férfiak, majd a nõk világának tragikomikus látleletével szolgálva feladja a labdát, párbeszédet kezdeményez. Koreográfusként mindezt természetesen nyitott, kíváncsi és egyedülállóan toleráns (vagyis szinte kockázatmentes) közegben, a kortárs tánc közegében teszi. De azért ne feledkezzünk meg arról - és ezen nincs mit szépíteni -, hogy alapvetõen olyan társadalomban élünk, ahol például a családon belüli erõszak magánügynek, a homofóbia kötelezõ jópofaságnak, a feminizmus pedig szitokszónak számít.

A fiúk... (Les hommes cachés);
Credo Hysterica, avagy a csajok

Tóth Ágnes Veronika


A triptichon első két darabja elkészült. Frenák Pál két legfrissebb bemutatója a férfiak, majd a nők világának tragikomikus látleletével szolgálva feladja a labdát, párbeszédet kezdeményez. Koreográfusként mindezt természetesen nyitott, kíváncsi és egyedülállóan toleráns (vagyis szinte kockázatmentes) közegben, a kortárs tánc közegében teszi. De azért ne feledkezzünk meg arról - és ezen nincs mit szépíteni -, hogy alapvetően olyan társadalomban élünk, ahol például a családon belüli erőszak magánügynek, a homofóbia kötelező jópofaságnak, a feminizmus pedig szitokszónak számít.

Frenák A fiúk... (Les hommes cachés) című művében roppant alaposan és szisztematikusan dolgozza fel a férfiszerepek sokféleségének témakörét. A tánc nagyon gyorsan reagáló közeg: úgy tűnik, a koreográfusok gyorsabban mutatnak rá a változásokra, mint a társadalomtudósok. E téren hazánkban Frenák Pál úttörő szerepe tagadhatatlan, de például Csabai Attila is sokat tett annak érdekében, hogy az egyetlen, szent és sérthetetlen férj-apa-családfenntartó erőember idolja mellé felsorakozzon néhány ettől radikálisan eltérő lehetséges szerep is.
Ezek persze többnyire nem újak, csupán sokáig láthatatlanok voltak a mi merev és előítéletes, patriarchális társadalmunkban. Frenák és Csabai jelentősége abban áll, hogy munkáik folyamatosan csökkentik ezt a láthatatlanságot, visszaadva a reprezentáció jogát a nem többségi, a nem megszokott életsorsok számára is, egyben megkérdőjelezve, megmosolyogva a hagyományos szerep visszásságait. Ettől a derűs mosolytól viszont a szigorú határok elmosódnak, és még a szexualitás is sokszor ironikus és változékony szerepjátékká válik. Egymás mellé kerülnek ezek a rejtett szerepek és a hagyományos szerep paródiái, pontosabban: a homlokzat megrepedezik, és mi bekukucskálhatunk mögé.
Az "új férfiak" felvállalják a hagyományos férfisztereotípiáktól eltérő személyiségjegyeiket is, melyek eddig a női szerep sztereotípiáihoz tartoztak, így a kettő világos ellentétpárja helyett inkább egy folytonos skálát kapunk. Csabai Attila Virginia Woolf Orlando című műve által inspirált koreográfiájában éppen ezt az összecsúszást vizsgálja, míg Gisell@csabai.mpeg.hu című darabjában a női főszereplő álarcában alaposan átrajzolja a tánctörténeti alapművet. Hiszen a tánc évszázadokon át érvényes jelmondatát - "A tánc maga a nő" - Frenák és Csabai alaposan kifordítja: a táncosnő oly sokáig, sokszor még ma is mint vonzó fétistárgy jelenik meg a színpadon, és amennyiben a férfi táncosok hasonló eszközökkel (rúzs, női ruha, magas sarkú cipő, erős smink) élnek, mulatságosan leplezik le a műfaj voyeurködésre szocializálódott rajongóit. Ez a trükk a táncosnőket is megvédi: nem véletlen, hogy Csabai és Frenák darabjaiban is gyakran jelennek meg teljesen hűvös, szinte gépies, tökéletes, de bábszerű nők, akik bár megmutatják magukat, testükről lecsúsznak a tekintetek, mert meztelenségüket páncélként viselik, mint a modellek.


{kozep}Miguel Ortega, André Sueiro Barbosa és Gergely Attila A fiúk... elôadásában{/kozep}

Frenák Pál bemutatója, A fiúk... viszont százszázalékosan hímnemben játszódik, a szereplők is mind férfiak: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega és Gergely Attila remekel ebben a könnyed, mégis szintézisnek tekinthető darabban. Az összegző jelleg mintha a világos, bár komplex szimbolikán túl egyfajta leltározásban, tudniillik az egyes változatok leltározásában nyilvánulna meg. A darab az idealizált férfieszménnyel kezdődik. Szögletes, háromszög alakú, éles fények által megvilágított csupasz térben kötelek lógnak a magasból, melyeket heves, dinamikus, csavarodó mozgással vesznek birtokba az egyenként érkező, félmeztelen, izmos testű táncosok. Az egyik kötélen leereszkedik a levegőből egy légtornász, aki az egész mű során uralja majd a térnek ezt a függőleges koordinátáját, kicselezve a gravitációt, szabad átjárással ég és föld, levegő és balettszőnyeg között. A súlynak ez a figyelmen kívül hagyása a klasszikus balettből is ismerős lehet. Klasszikus férfiasság, erő, dinamizmus, szárnyalás jellemzi a képsorokat, a kötél lendületet ad, megtart, levegőbe emel, de esetenként akár vissza is fogja a testeket.
A szereplők egy hátsó ajtón érkeznek a színpadra, minden ajtónyitáskor neonfény dől a homályos térbe, egyszerre észleljük a produkció és a várakozás kettősségét, a kint és a bent viszonya egy-egy pillanatra egymás mellé rendelődik. Ez a furcsa eltartottság azt eredményezi, hogy a szituáció hangsúlyosan teátrális jellege felerősödik, a férfiasság szűk egyenruha csupán, mely a nap végén levethető, összehajtogatható.
Az "eszményi" állapot igen gyorsan megszűnik, az elnyomott feminin rész helyet követel magának, a szereplők kirúzsozzák egymás száját. Hogy a férfiak mégsem olyan erős, legyőzhetetlen és szabad lények, az is jelzi, hogy a táncosok a kötelek alatt hevernek, melyek már sehová nem emelik fel őket. Az artistafigura jelenléte érzékenyen felesel a színpadi történésekkel, ahol egyre inkább elszabadulnak a kontrollálatlan vágyak. Sorjáznak a férfiparódiák: az egyik táncos fehér tütüben bukkan fel, egy másik fehér, hálóingszerű lepelben - a meglepő jelenségeket zenei kontrasztok értelmezik. A szereplők egyszer szinte "lemennek kutyába", és négykézláb, fekete ragasztószalaggal leragasztott fenékkel jelennek meg a színpadon, máskor a köteleket kényesen, tollboaként csavarják magukra, mint megannyi díva.
A kötélnek (mint azt Frenáknál már megszokhattuk) ezernyi funkciója van, jelképrendszere összetett: eleinte eget és földet összekötő létra, meghosszabbított köldökzsinór, fallikus szimbólum, vagy átjáró a két világ között, máskor fojtogat, gúzsba köt; olykor szinte a Laokoón-csoportot idéző jelenetek alakulnak ki az egymásba gabalyodó testrészek és a kígyózó kötelek együtteséből. A kötél néha csupán a kielégülés eszköze, a táncosok lihegve, kiabálva meghágják, bemutatva a vágy animális természetét. A következő, szentimentális jelenet gunyorosan ellenpontoz, a szereplők háttal ülnek a széken, majd simogatni kezdik saját derekukat, hátukat, mintha szerelmük becézné őket: ízelítőt kapunk hát a férfimagány és -önsajnálat természetéből is. A szerepparódiákat olykor repülési kísérletek szakítják meg, a táncosok a kötélbe kapaszkodva, a földtől elrugaszkodva, kifeszült testtel szállnak a levegőben egy-egy másodpercig, de a repülésnek mindig vége szakad, jelezve a kísérlet öncsaló, patetikus voltát és lehetetlenségét.
Hogy a figurák sora teljes legyen, korunk hőseként, testépítőként is viszontlátjuk a táncosokat, amint a szokásos izommutogató pózokba dermedve a szájukba dugott cumikon nyammognak. Zárásként az egyik szereplő hatalmas, imbolygó, kagylószerű, fehér gömbhéjban egyensúlyoz, öntudatosan ordibálva, hisztérikus egomániájának teljében. Te szuka, üvölti a semmibe, kurva jó vagyok, ismételgeti. És miközben zeng a dal a férfiak világáról, morfondírozhatunk azon, hogy mi hát a férfi Frenák szerint: egy rész állat, egy rész gyerek, egy rész nő és vágyakozás az angyali rész után? Társadalmi klisék és ösztönök infantilis, erőtlen játékszere?


{kozep}Gergely Attila, Cécile Feza Bushidi, Juhász Kata, Liza Kostur és Kolozsi Viktória a Credo Hysterica, avagy a csajok elôadásában Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

Frenáknál, úgy látszik, az önirónia és az önreflexió olyan erős, hogy képes a férfiszerepeket kívülről nézni, sőt, még az is megkockáztatható, hogy a darab szinte úgy hat, mint egy kíméletlen feminista látlelet. Ezt a meglepően pesszimista, de szórakoztató képet persze árnyalja, sőt, bizonyos szempontból felül is írja, kiegyensúlyozza a levegőben sikló szereplő, az idealizált, ártatlan, nosztalgikus férfieszményt (pontosabban fiúeszményt) megtestesítő figura. A hiányzó hős. A rész, amelyet a férfiak ha talán napjainkban elvesztettek is, egyszer újra megtalálhatnak magukban.

*

A fiúk kidolgozottsága, világos, letisztult szimbólumrendszere után a következő bemutató, a nőkről szóló Credo Hysterica kicsit vázlatosabbnak, esetlegesebbnek tűnik, bár számos szerkezeti hasonlóságot mutat párdarabjával. Nem állíthatjuk, hogy el lennénk kényeztetve a női szerepet analizáló művekkel, ezért különösen becsülendő, hogy Frenák Pál megpróbált rávilágítani az egyelőre még igen homályos területekre - a feminista kritika zsargonjával élve: felderíteni a "vad zónát" -, még ha ez nem sikerült is neki maradéktalanul. Talán túl gyorsan követte egymást a két bemutató, mintha nem várta volna ki e darab érési idejét, ezért ez kicsit felszínesebb, szokványosabb, mint az első rész.
Egyébként a női történeteket, egyáltalán a női nézőpontot hazai táncszínpadon talán Bozsik Yvette hangsúlyozza leginkább, aki tizenöt éve szisztematikusan írja át a tánctörténetet női szempontból saját, radikális, egyedi olvasatokkal gazdagítva a művek hagyományos recepcióit. De ki kell emelni Ladjánszky Mártát is, akinek egyes darabjai már szinte a body-arttal határosak - Szabó Rékával közös darabja, a Miféle gyöngédség című remekmívű munka pedig esszenciálisan magába sűríti a táncoló nővel mint a vágy tárgyával kapcsolatos kritikai attitűdöket.
A fiúk és a Credo minimalista színpadképe egymásra rímel, a színpad az utóbbi előadás esetében is csupasz és átlátható, de a teret három függőlegesen lelógatott, hófehér textil tagolja, mely lehetővé teszi az elrejtőzés-megmutatkozás kettősségének kihasználását.
A táncosnők - Cécile Feza Bushidi, Lisa Kostur, Juhász Kata és Kolozsi Viktória - attribútuma az a kagylószerű, fehér gömbhéj, melyben az előző darabban Gergely Attila vergődött, világgá üvöltve egoista szólamait. Ezt az ingatag burkot, imbolygó lélekvesztőt kell uralniuk, éppúgy, ahogy a férfiaknak a kötelet. Vélhetően ez a női szimbólum is tudatosan sztereotip a maga befogadásra utaló, óvó, női ölet idéző jellegével. Gyönyörű látványt nyújt, ahogy az egyik táncosnő csodával határos módon képes megtalálni az egyensúlyt, és megszelídíteni az imbolygó félgömböt, mintha ez a néhány perces, szinte evidensnek ható egyensúlyi helyzet jelképezné a koreográfiában a női lét kiválasztott pillanatait. Különben ezek a fehér gömbhéjak korántsem mindig az éteri harmónia jelképei, általában nagyon is ingatag, nyugtalan tárgyak, melyeknek billegése elszédíti gazdájukat. Az egyensúly hiánya, az iránta érzett vágy, az egyensúly keresése egyformán hangsúlyos szál mindkét koreográfiában.
A kagylóhéj olykor csupán üres forma, melyben el lehet süllyedni, máskor pedig a táncosnők öklendezve hajolnak fölé. Frenák, mint arról már többször szó volt, nagyon erősen épít a sztereotípiákra, egyáltalán nem véletlen, hogy a férfiak a "szellem magasságába" törnek, míg a nőket lehúzza, "földhöz köti" a burok, a test. Ez az egyik legalapvetőbb, legdurvább ellentétpár, amely a törzsi társadalmaktól a XIX. század híres nőgyűlölő filozófusain át a mai politikai szlogenekig mindenhol, szinte kigyomlálhatatlanul fölbukkan.
Frenák meglehetősen durván, bár kissé szokványos kellékekkel (műanyag játék babákkal) kezdi ki az anyaság tabuját. A táncosnők babákkal kitömött kismamadresszekben járkálnak, meglehetős vehemenciával teljesítve az utódnemzés kötelességét. A jelenetet maró irónia hatja át, az egyik "anya" ugyanis egy díjátadáson győztesként már a mikrofon felé közeledve megszabadul a felesleges terhektől, éles sikkantással hajigálva szerteszét a babákat. Ezen a ponton lép be a képbe a férfi mint korrupt, nyálas, képmutató figura, aki a díjazottat ellenszolgáltatásul nyomban sliccére buktatja.
Szinte minden szituáció kudarcokkal teljes: az egyik jelenetben a magas sarkon billegő barátnők (avagy vetélytársak) a szexről kiabálnak a félgömbök közepén, miközben folyamatosan összeakad a lábuk, és hatalmas puffanásokkal esnek el; itt is (mint A fiúkban) felbukkannak a magányos, saját hátukat simogató törékeny alakok; egy fenyegető férfihang pedig a darab vége felé erőszakról, szinte állati dühről árulkodik.
A zárás nagyon szép: az egyik táncosnő lecsúsztatja válláról a ruhát, majd árnyék borul rá, míg a háttérben sárga, szemcsés videó villódzik, titok, szól egy hang, csendbe és talányba burkolva a jelenséget. Ez a pillanat pontos és kifejező, az alkotó hátrál egy lépést, és felteszi a kezét. Akár innen is kezdődhetne a történet.

Frenák Pál: A fiúk... (Les hommes cachés) (Trafó, Kortárs Művészetek Háza)
Színpad: Ferenczi László. Zene: Fabrice Planquette. Jelmez: Lisa Kostur. Szcenográfia: Kis Péter. Fény: Marton János, Kovács Áron. Hang: Hajas Attila. Technikai vezető: Kovács Áron.
Előadják: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega, Gergely Attila.

Frenák Pál: Credo Hysterica, avagy a csajok (Nemzeti Táncszínház)
Látványterv: Frenák Pál. Fény: Marton János. Zene: Fabrice Planquette.
Táncolják: Cécile Feza Bushidi, Lisa Kostur, Juhász Kata, Kolozsi Viktória, Gergely Attila.