Mindig szerencsém volt. Mindig jó fiú voltam

Beszélgetés George Taborival


George Tabori az interjúnkat legszívesebben a berlini Theater am Schiffbauerdamm büféjében bonyolította volna le, de mert ott mégiscsak túl forgalmasnak és zajosnak bizonyult a környezet, a kedélyes színházi alvilágból tekervényes utakon át feljutottunk a szentélybe: a Helene Weigel-szobába. A falakon hatalmas fekete-fehér felvételek a legendás színésznõrõl és Brecht-élettársról, valamint körülbelül ötven fehér gipszmaszk, amely nagy színházi alkotókat ábrázol, élõket és holtakat egyaránt. Itt tökéletes a csend, a színházi lárma nem hatol idáig, nincs se Peymann, se Beil. Csak a madarak dalolnak teli torokból az ablakok elõtt.

Beszélgetés George Taborival


George Tabori az interjúnkat legszívesebben a berlini Theater am Schiffbauerdamm büféjében bonyolította volna le, de mert ott mégiscsak túl forgalmasnak és zajosnak bizonyult a környezet, a kedélyes színházi alvilágból tekervényes utakon át feljutottunk a szentélybe: a Helene Weigel-szobába. A falakon hatalmas fekete-fehér felvételek a legendás színésznőről és Brecht-élettársról, valamint körülbelül ötven fehér gipszmaszk, amely nagy színházi alkotókat ábrázol, élőket és holtakat egyaránt. Itt tökéletes a csend, a színházi lárma nem hatol idáig, nincs se Peymann, se Beil. Csak a madarak dalolnak teli torokból az ablakok előtt.
- Ön, Tabori úr, május 24-én kilencvenéves lesz. Itt, a Berliner Ensemble házában nagy dolgok vannak készülőben. Lesz egy Tabori-matiné, egy Tabori-bemutató, majd a születésnap estéjén nagyszabású Tabori-ünnepség...
- Minderről szerencsére nem tudok semmi közelebbit. Elvégre állítólag meglepetésnek szánják.
- Hogyan dolgoz fel az ember ennyi szeretetet?
- Kilencven leszek. Nem érdemeltem meg. Soha nem éltem egészségesen, nem úsztam, nem tornásztam, és így tovább. És most én vagyok a világon a legrégebben szolgáló színházcsináló. Idősebb vagyok még Szophoklésznál is, aki nyolcvanévesen írta meg az Oidipuszt. Három-négy évvel ezelőttig egyáltalán nem foglalkoztam a korommal. Természetesen, mint minden író, én is írtam a halálról, de személy szerint nem aggasztott a dolog. Körülbelül három éve ez másképpen van. Bécsben még évi három darabot vittem színre, itt, Berlinben már csak egyet - ez elegendő. Hiányzik Bécs, a bécsi színház, a bécsi közönség, talán a Magyarországhoz, Budapesthez való közelség is. Hiányolom Bécset, Bécs jobb volt - de ezt nem szabad túl hangosan mondanom, különben Peymann-nal gyűlik meg a bajom.
- Nem mondhatjuk-e azt, hogy minden bemutató, sőt minden egyes próba kicsit születésnapszerű? André Müllerrel folytatott beszélgetésében ön kijelentette, hogy "a színházi próba rövid időre az eszményi életet tükrözi".
- Most is ez a véleményem. Egyébként most elárulom magának, mit fogok előadni ezen a bizonyos kilencvenedik születésnapon. Az első elbeszélésemet, amelyet tizenhat évesen írtam. Az írógép, ez volt a címe, és szürreális fantázia formájában ábrázolta az írógéppel folytatott küzdelmemet. Én tudniillik mindig csak szerelmi történeteket írtam; ostobácska szerelmi történeteket. Az írógép azonban azt akarta, hogy politikai történeteket írjak, és ezen mindig összevesztünk - mígnem az írógép kétségbeesésében kiugrott az ablakon. Öngyilkosság. Apám - hogy is fejezzem ki - nagyon szigorú kritikusa volt gyermekeinek - de ezt az első elbeszélésemet megdicsérte! Így hát nevezhetjük az író Tabori születésnapjának is.



- Ön annyi országban, oly sok idegen világban élt. De nem hívhatjuk-e magát a színházat is egyfajta emigrációnak? Menedéknek, meleg barlangnak, bárkának?
- De igen, ez így van. Talán a színház az ember egyetlen hazája. Én mindig idegennek éreztem magam, nem pedig magyarnak, angolnak vagy amerikainak. 1969-ben Németországba jöttem - ne kérdezze, hogyan vagy miért. Feltehetően azért, mert akkoriban a német volt a világ legjobb színháza. Mint ahogy valószínűleg még ma is a legjobb!
- Egy korábbi interjújában olvastam az ön egyik legvakmerőbb állítását: "A gonosz nem érdekel."
- Öt-hat évvel ezelőttig igenis érdekelt, de ma már, hogy valamivel idősebb lettem, nem érdekel.
- Ha valaki, úgy, mint ön, a színházban tölti jóformán az egész életét, mennyit érzékel még a városból, ahol él? Mennyit érzékel a nemzetközi élet híreiből, amelyekben jóformán mindennap nagy szemérmetlenül a gonosz játssza a főszerepet?
- Mindig szerencsém volt. Családommal ellentétben én soha nem szenvedtem el a gonoszt közvetlenül. Legtöbb családtagomat meggyilkolták a nácik. Nekem - nevezzük így - szerencsém volt. Soha semmit nem terveztem meg előre, minden véletlenül esett úgy, ahogy esett. Véletlenül kerültem Szófiába, Jeruzsálembe, Isztambulba, amely az akkori világ legszebb városa volt, de Londonba, Hollywoodba, New Yorkba is. Megannyi véletlen; soha nem törtem rajtuk hosszasan a fejem. Amikor aztán Németországba jöttem, Christopher fiam felhívott New Yorkból: Megőrültél? Hiszen Berlinben a nácik élnek! Én meg csak azt feleltem: Nagyon jól érzem magam.
- És soha nem unt rá a színházra vagy a színészekre?
- Soha. A színészek a legfontosabbak, ezt már Lessing is megmondta a Hamburgi dramaturgiában. Én csinálhatok színházat díszlet nélkül vagy dramaturg nélkül, de színészek nélkül nem megy. A színészek kimeríthetetlen, véget nem érő gyönyörűség forrásai. Immár nyolcvan, nem, hetven év óta foglalkozom színházcsinálással, de még soha nem láttam két egyforma előadást. A színház mindig másmilyen, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig jó is. Sokszor sültem fel, egyik-másik vállalkozásom tényleg nem sikerült olyan jól - ezt persze Shakespeare-ről is el lehetne mondani...
- Egyszer azt mondta, hogy az emberek is mindennap mások - ez is amolyan szemérmetlenül optimista állítás. Csakhogy tökéletes ellentmondásban van például azzal a csehovi érzéssel, mely szerint a napok félelmetesen hasonlítanak egymásra. Az, ahogy ön az életről beszél, azt sugallja, hogy minden egyes nap olyan, mint egy színházi próba. Mindig minden újra kezdődik, minden újszerű lesz, minden napból másnap.
- Igen, minden nap más. Minden nap másként zajlik le, mint az ember hinné. Itt van például a mai nap. Nagyon későn keltem, és egyáltalán nem éreztem jól magam. Utána beszélgettem a magyar kutyánkkal, és azt gondoltam: ezt a mai interjút le kell mondanom. Csak akkor lettem jól, amikor lenn ültem a büfében. És arra gondoltam: lehet, hogy ez az interjú gyorsan lemegy, az is lehet, hogy órákig eltart, nekem így is jó, úgy is jó. Csehov? Őrá gyakran gondolok. A darabjai százévesnél is régibbek, de soha nem öregednek meg. Lám, ilyesmi is létezik! Soha nem rendeztem Csehovot, tulajdonképpen most kellene rászánnom magam.
- És melyik Csehov-darabra gondol?
- A Három nővérre természetesen. De várjon csak! Nem lehet, hogy mégis megrendeztem már a Három nővért? Esetleg Bécsben? Hihetetlen, hány darabot rendeztem már! De vajon a Három nővér is köztük van-e? Már nem tudom. De hát nem is számít. Sokkal fontosabb, hogy most végre hamarosan megrendezem a Lear királyt. A legjobb darab, amit ismerek. A Lear király lesz az én utolsó színdarabom. Hilmar Thate el tudná játszani. Ha Peymann-nál nem megy, annyi baj legyen, megcsinálom máshol. Tudnia kell, hogy világéletemben három írót csodáltam a leginkább: Kafkát, Beckettet, Shakespeare-t. Ők hárman egy egész életet kitöltenek.
- A Godot-ra várva című drámát a müncheni Kammerspielében vitte színre 1984-ben, Lührrel és Holtzmann-nal. Ez is fölöttébb optimista est volt: micsoda élvezet Godot-ra várni, gondolta az ember mint néző - mármint ha Holtzmann-nal és Lührrel együtt várakozhat. Találkozott-e valaha Beckett-tel?
- Mindig is meg akartam ismerkedni vele, már akkor, amikor Berlinben rendezett. Aztán sokkal később, a müncheni Godot előtt megtörtént a dolog, Párizsban, egy elég vigasztalan modern szállodában, amelyet Beckett foglalt le számomra, hisz ő ott lakott a közelben. Engem előre figyelmeztettek: semmi esetre sem szabad vele a darabjairól beszélni, olyankor elnémul. Hát legyen. Két órán át beszélgettünk, de én egyetlen kérdést sem tettem fel neki, egyetlenegyet sem! Mondhatom, nehezemre esett. A végén aztán egész egyszerűen megfogtam a kezét, és így ültünk öt percen át szótlanul egymás mellett. Ezt megértette.
- Néhány napja megint megnéztem Michael Verhoeven filmjét, amelyet az ön Mutters Courage (Mama kurázsija) című elbeszélése és drámája alapján forgatott: arról, ahogy az ön édesanyját Budapesten elfogják, és bevagonírozzák Auschwitzba. Ő azonban útközben, a vonat egy megállásakor a legcsekélyebb félelem nélkül odamegy ahhoz a német tiszthez, és követeli, hogy bocsássák szabadon - és vissza is térhet Budapestre, tehát megmenekül. Nekem közben még A Heilbronni Katica is eszembe jutott. Ez a konok, álmatag bizakodás, hogy mindennek jóra kell fordulnia... Milyen volt ez az anya a való életben? Szigorú volt? Vagy jókedélyű?
- Tipikus anya volt. Szigorúnak nem mondhatnám; jókedélyűnek sem. Megmenekülésének ezt a hihetetlen történetét akkor jegyezte fel, amikor együtt voltunk Olaszországban, és ő unatkozni kezdett. Akkor, Magyarországon szerencséje volt. De a háború és apám meggyilkolása után más ember lett belőle. Rögtön észrevettem, amikor először jött ki hozzám Londonba. Egész másképp nézett ki - úgy, mint akit megsértettek. Neheztelt a magyarokra, amiért a náci korszakban olyan gazemberek voltak. Nem is utazott soha többé Magyarországra, még vakációra sem. Ausztriába igen, Magyarországra nem. Később aztán, amikor New Yorkban járt látogatóban, egyszer csak azt mondta, hogy az az Uschitzky - valami ilyesminek hívták - az Egyesült Államokban van. Mármint az a magyar rendőr, aki apámat deportáltatta. - Keresd meg - szólt hozzám -, keresd meg és öld meg! - Igazán nagyon bírtam apámat, de hát hogyan öljem meg ezt az Uschitzkyt? Később egy ügyvédtől megtudtuk, hogy az az ember elpárolgott Dél-Amerikába. Be kell vallanom, nagyon megkönnyebbültem: legalább többé nem kell megkeresnem és megölnöm.
- Még egyszer térjünk vissza erre a kilencvenedik születésnapra, és hadd kérdezzem meg ismét: hogyan képes egy ember ennyi szeretetet feldolgozni?
- Úgy érti, hogy nincs ember, aki ennyi szeretetet megérdemelne? Nekem ez a dolog semmi nehézséget nem okoz. Elvégre mindig jó fiú voltam. Vegye csak a házasságaimat. Volt, amelyik tíz évig tartott, volt, amelyik húsz évig vagy annál is tovább. Természetesen volt egy korszak, amikor nem voltam jó fiú; amikor egyetlen hónap alatt hat, sőt hét nőt ismertem... Ez volt a krízis. Maga a kétségbeesés. De erről most ne beszéljünk. Beszéljünk inkább a végről. Nem sokat izgulok a jövő miatt. Ami a véget illeti: várom, hogy megtörténjék. Hogy milyen lesz, nem tudom. Talán olyan, mint egy színdarabban; mintha olyan figurát játszanék, akinek a színpadra lépve fogalma sincs, miről van szó. Csakhogy én meg akarom tudni! Tudni akarom, miről van szó. Igen. Így is történhet.
- Mostanáig kilencvenpercnyi beszélgetést vettünk fel erre a hangszalagra - annyi ideig tart, mint egy futballmeccs vagy egy Woody Allen-film. Szerencsés időtartam.
- Olyan sokat éltem, napokig tudnék mesélni róla. Akkor a futballról is beszélnünk kellene. Természetesen a magyar futballról. Például arról a magyar futballistáról, aki mindig fehér kesztyűben játszott. Ez biztosan érdekelné magát. De most hagyjuk abba. Ez idő szerint tudniillik minden napomra esik egy interjú. Már holnap jön a következő. És azt egy nő készíti! Csak abban bízom, hogy nem mindig ugyanazt mondom.
És mialatt az interjú készítője elcsomagolja magnóját, még egyszer a feltartóztathatatlanul közelgő nagy születésnapi színházünnepről faggatja Taborit. Eszerint ő a világ legöregebb színházcsinálója. És feltehetően egyike azoknak, akiket a legjobban szeretnek. Vajon nem érzi-e néha királynak magát? Mármint színházi királynak. - Nem - mondja Tabori -, királynak nem érzem magam. - De ahogy mondja, nem hangzik túl szigorúan. A színházcsináló mosolyog, az interjúnak vége. Az ablakok előtt tovább csattognak a madarak.

Benjamin Henrichs
Süddeutsche Zeitung, 2004. május 19-20.
Fordította: Szántó Judit