Beszélgetés Szombathy Gyulával

Szombathy Gyulával a Negyedik nõvér próbái idején beszélgettünk, két héttel a bemutató elõtt.

- Nehéz errõl a darabról beszélni, mert a szülés állapotában vagyunk, még nem vágtuk el a köldökzsinórt. Most még annyira össze vagyunk kötve a rendezõvel, hogy teljes felelõsséggel nem beszélhetek a szerepemrõl, nem látom még magamat kívülrõl. Érzem, hogy merre kéne menni, de igazából nem látom még teljesen.

- Milyen ennek a darabnak a humora?

- Mindent meg lehet közelíteni a humoros oldaláról is. Én ezen nem tudok felszabadultan nevetni, talán a verbális humorán igen. Olyan darabokat szeretek, amikben egymás mellett van a hideg meg a meleg, egyik pillanatról a másikra nevetésből sírás lesz. Ha az ember mélyen átéli, akkor az élet majdnem minden pillanata ilyen. Csinálhatna az ember belőle kabarétréfát is, ha mindenképpen ki akarja nevettetni. De ez a darab annál jóval fájdalmasabb, inkább tragikomikus. És azért nem baj, ha nevetnek is rajta a nézők.

- Mennyiben hasonlít a darabban ábrázolt mai orosz világ a mostani magyar világra?

- Amióta szétesett az úgynevezett "béketábor", azóta hasonló gondokkal küzdünk. Annyi a különbség, hogy ott egy nagyhatalom esett darabokra, itt, egy kicsi országban, mások a váltás gondjai. De mindig és mindenhol a kisemberek érintettek leginkább. Sarkítva a dolgot, azt lehet mondani, hogy akik a régi rendszer úgynevezett kedvezményezettjei voltak, már nem kedvezményezettek többé. Még rosszabb, ha az eszmében is hittek, mert akkor nemcsak anyagilag érte őket katasztrófa, hanem lelkileg is. Ilyesmivel találkozunk ebben a darabban, ha az én szerepemen keresztül nézzük.

- Milyen szerepeket játszik szívesen?

- Hát- Zavarban vagyok, mert az életkoromnak megfelelő szerepekben kell gondolkodnom. Kisembereket szeretek játszani, de nem szélsőségesen groteszk figurákat. Olyan darabokat szeretek, mint amilyen Hrabal és a cseh újhullámos filmek világa. Egyszerre fájdalmas és fojtott, ugyanakkor borzasztóan érzelmes és önironikus ez a világ. Azt hiszem, ha külföldön élnék, és ott lettem volna színész, akkor valószínűleg ilyesmi filmekben sokat játszanék. A mai filmrendezők nemigen ismerik az árnyalatokat, végletesebben és vadabbul fogalmaznak, ami nem az én világom. A vígjátékokban leginkább a mikrorealista komédiákat kedvelem. Szeretem kidolgozni, kibabrálni az alakokat meg a helyzeteket.








- A legtöbb színházban (és országban) hajlamosak beskatulyázni a színészeket. Okozott ez valaha Önnek kellemetlenséget?

- Tulajdonképpen nem. Érdekes, hogy amikor idősebb lettem, akkor kezdtem el ezen gondolkozni, úgy ötvenéves koromban. Addigra az a rendező-generáció is idősödni kezdett, akikkel én együtt kezdtem. Nekik anno hiába járt a szájuk, hogy én játszottam az úgynevezett szórakoztatóiparban is. Ezt hallgatólagosan mindenhol elnézték nekem, ahol dolgoztam, a Vígszínháznál is, a szolnoki színháznál is. Bár mindig tettek rá nagyon szép megjegyzéseket. Ebben az országban mindig léteztek úgynevezett skatulyák: vannak a drámai színészek, a köztes színészek, és van a "futottak még, Rizibizi" kategória. A televízió mostanában alig készít valami újat, inkább a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti műsorokat adják le. Ha valaki csak ezt nézi, akkor milyen képe lesz rólam? Egy ilyen felgyorsult világban. Ma már nem csinálhatom azt, amit akkor: táncoltam, énekeltem, kabarékban szerepeltem. Már unom ezt a fajta humort. Minden nagyon jó volt, ahogy volt. De elég volt belőle.

forrás: a Radnóti Miklós Színház Színlapja