A végzet ereje

- Veréb Simon felvétele -

Verdi: A végzet hatalma

Márok Tamás


La forza del destino - a végzet "ereje " , szó szerint ezt jelenti Verdi operájának címe. Ez a szó talán pontosabban fejezi ki a mû lényegét: mekkora erõvel alakítják életünket tõlünk független erõk. Ha a véletlen két szükségszerû esemény nem szükségszerû találkozása, akkor a végzet két nem szükségszerû dolog szükségszerû találkozása. Így indul ez a képtelen sztori, így találkozik Calatrava gróf és a puskagolyó. De ugyanez az erõ vezeti az álruhás Don Carloshoz halálos ellenségét, Alvarót, aki persze szintén álnéven mutatkozik be. S ugyanez a szükségszerûség helyezi a végsõ párbajt a húg/szerelmes remetebarlangja elé. Nem, nem bugyuta véletlenek, nem dramaturgiai ügyetlenségek ezek, hanem ahogy a darab legnagyobb hazai dirigense, Pál Tamás mondja: maga az élet ilyen rendkívül bonyolult és sorsszerû. Leonóra Calatrava és a mulatt Alvaro szerelme élhetetlen, s erõltetése tragédiához, az egész Calatrava család kiirtásához vezet.

Verdi: A végzet hatalma

Márok Tamás


La forza del destino - a végzet "ereje " , szó szerint ezt jelenti Verdi operájának címe. Ez a szó talán pontosabban fejezi ki a mű lényegét: mekkora erővel alakítják életünket tőlünk független erők. Ha a véletlen két szükségszerű esemény nem szükségszerű találkozása, akkor a végzet két nem szükségszerű dolog szükségszerű találkozása. Így indul ez a képtelen sztori, így találkozik Calatrava gróf és a puskagolyó. De ugyanez az erő vezeti az álruhás Don Carloshoz halálos ellenségét, Alvarót, aki persze szintén álnéven mutatkozik be. S ugyanez a szükségszerűség helyezi a végső párbajt a húg/szerelmes remetebarlangja elé. Nem, nem bugyuta véletlenek, nem dramaturgiai ügyetlenségek ezek, hanem ahogy a darab legnagyobb hazai dirigense, Pál Tamás mondja: maga az élet ilyen rendkívül bonyolult és sorsszerű. Leonóra Calatrava és a mulatt Alvaro szerelme élhetetlen, s erőltetése tragédiához, az egész Calatrava család kiirtásához vezet.

Verdinek minden művében fontos szerepet játszik a sors, az, hogy a hős eleve meghatározott életpályán mozog. Nem véletlenül kapnak jelentőséget a jóslatok és átkok. De az eleve elrendelés itt jelenik meg a legfrappánsabban. Verdi érett operái közül a Traviata és Az álarcosbál mellett a Végzet az, amelyhez önálló nyitányt írt. Ám Az álarcosbál előjátéka csak exponálja a leendő konfliktusokat, és rejtvénnyel zárul, a Traviata pedig a Dumas-regényt idézi: a kaméliás hölgy temetésén emlékezünk vissza a történetre. A Végzet -nyitányban viszont már előre lejátszódik a tragédia. A dramatikus előjátékokban a szerzők a darab fontosabb motívumait szokták variálni. A motívumparádé ezúttal sem marad el, van azonban egy hangsor, amely nem kapcsolódik konkrétan egyik szereplőhöz sem, hanem magát a végzetszerűséget jeleníti meg, s elő is kerül majd' minden sorsfordulónál.

Szegeden koncertszerű előadást terveztek, ám a fiatal alkotógárda gondolt egy merészet és nagyot. "Ha csak a pénz az akadály, az nem akadály!" - mondták. Majd föltúrták a jelmeztárat meg a díszletraktárt, s a rendelkezésre álló rövid próbaidőszak alatt egy komplett színpadi előadást kerekítettek. Toronykői Attilának volt már tapasztalata a szcenírozott hangversenyekben, pár évvel ezelőtt egy Simon Boccanegra -koncerthez rajzolt látványkeretet. Úgy tűnik, ez rossz emlékűnek bizonyult, mert ezúttal merőben mást csinált. Igazi színházat.


{kozep}Kóbor Tamás (Alvaro){/kozep}

A színpad jobb oldalán nagy világosszürke fal, közepén hatalmas kereszt rajzolódik ki, ajtók nyílnak belőle, aljából ágy vagy egy kocsma padjai húzhatók elő. A bal oldalon amfiteátrumszerű emelvénysorok, rajtuk feketében ül a kórus. Előttük hárompolcos üvegállvány, a végzettartó. Ezen pihen a nevezetes pisztoly, középen a ládika Leonóra medáljával, alul pedig a két kard, amellyel a végső párbajt vívják. A nyitány dramatizálása a mai rendezők kedvenc hobbija. Ám ritkán tűnik olyan indokoltnak ez a fogás, mint most. A szertartást kis csapat stúdiós végzi, akik mindvégig a kórus szerepét alakítják. Most körben állnak, van köztük Leonóra-előkép, imitálják az Alvaro-Carlos összecsapást, végül pedig egy rohanó kisfiú képében megjelenik maga a végzet is, ő illeszti a pisztolyt a megfelelő polcra.

A végzet hatalma annyi dramaturgiai buktatóval van tele, hogy ép ésszel lehetetlen eljátszani. Toronykői legnagyobb érdeme, ahogy ezeket a nehézségeket kezeli. Egy részüket józan ésszel megoldja, a többit a zenedráma hatáskörébe utalja, megint másokról egyszerűen nem vesz tudomást. Mégis az egész pompásan működik. A Carmen kiszolgált kosztümjében hódító Simon Krisztina (Preziosilla) egy kicsi emelvényen (lírai mezzójának végső megfeszítésével) énekli el a Rataplan t, majd a harcra buzdító nóta végén a körülötte állók sorban elesnek. A háború illúziótlan műfaj. Milyen egyszerű kiemelni a kocsma fehér ruhás tömegéből a három egyéni szereplőt, ha a cigánylány pirosban, Don Carlos feketében, a kocsmáros pedig drappban áll közöttük! A sebesült Alvaro kicipelését nem játsszák el, hanem egy sziklatömböt eresztenek eléje. Amikor pedig áriája alatt Carlos megleli a Leonóra-medált, a miniatúrát kivetítik a falra is. A párbajkettősben bármennyire tiltakozik is Alvaro az összecsapás ellen, a kardokat mégis ő érinti először , s ettől fogva fogva van. A duett végén a két eszelős férfi nem csap össze, csak támadóállásban, árnyékszerűen megdermed - közöttük Leonóra alakja emelkedik ki a föld alól, aki váratlanul a konfliktus gyújtópontjába kerül. Ez a pofonegyszerű színpadtechnikai fogás megold egy kínos színváltási problémát, ugyanakkor szuggesztíven állítja elénk a darab lényegét: Don Carlos bosszúszomja és Alvaro menekülése Leonórát semmisíti meg. Már kezdődik is a "Pace, pace!" kezdetű sláger, amely egy csapásra értelmezett térben szólal meg, és groteszk felhangot is kap. "Békét, békét!" - olvashatjuk ugyanis a a kardok kereszttüzében a szürke falon. (Merthogy szövegvetítés is van. De nem a teljes textus jelenik meg, és nem a színpad fölötti kivetítőn, hanem csak a cselekmény fontosabb mondatai és a díszletfalon. Nem kell kapkodni a fejünket, és silabizálni sem kell, de a történteket jól lehet követni. Az olasz opera amúgy sem Csehov-szöveg, pusztán az egyes jelenetek lényege, hangulata a fontos.) Az áriát záró "Maledizione" szóra Alvaro leszúrja Carlost, s már vissza is tértünk az előző jelenetbe. A fináléban a nagy kereszt előreereszkedik, s a ködös ellenfényben Calatrava gróf és Don Carlos kezüket nyújtják Leonórának. A mennyben megtörténik a családegyesítés, a família végzetét okozó Alvaro tragédiája és magánya pedig még elviselhetetlenebbül nehezedik ránk, ámuló hallgatókra.


{kozep}Jelenet A végzet hatalmából - Veréb Simon felvételei{/kozep}

Persze van mit hallgatni is: az izgalmas, fiatal operaénekes-gárdát. Elsősorban világhírű énekesnőnk, Lukács Gyöngyi "kis húgát" Lukács Évát, aki csekély színpadi rutinnal is szuverén művésznek bizonyul. Az operaiskolából épp a legfontosabb leckét tudja a legjobban: már az első áriában komplex, plasztikus képet rajzol erről a bonyolult nőalakról. Nem a kottát énekli, hanem a figurát. A hang a nővér hangjának mása: vérbeli drámai szoprán, amely arra született, hogy végtelen zenekari tuttik fölött szárnyaljon, bár a biztosan megszólaló magasságokban még nem találta meg önnön formáját. De legalább ilyen fontos az a színésznő, akinek szent hivatása, hogy a sors által sújtott nőalakokat jelenítsen meg a színpadon. Az énektechnika nyugodt fölénye adja meg vállalkozásának komolyságát. Kelemen Zoltán tartalmas orgánuma még soha nem kapott ilyen testhezálló feladatot, s nem emlékszem, kapott-e valaha első szereposztást. Mintha a bizalom megsokszorozta volna a voce erejét és szépségét: Carlos eszelős bosszúvágyának ez adott hitelt. Rég hallottam ilyen sötéten ragyogó hősbaritont, aki nagyáriájában pontos dallamrajzzal készít plasztikus jellemrajzot. A bravúros szólót magától értődőn koronázza meg egy kirobbanó magas asszal, amely nem a hangmutogatás, hanem a "szenvedélymutogatás" eszköze. Az ifjú Kóbor Tamás veszélyes vidékre téved, amikor Alvaróként bolyong. Ám jó ízlésre vall, hogy nem a Monaco-Corelli-Carreras-féle drámai tenorokat próbálja majmolni, hanem saját, világosabb színéhez és huszonöt évéhez keres fölfogást. Amit talál, az nem egy nagy, tragikus férfialak, hanem egy szerencsétlen szerelmes fiú, aki álmodozás közben fölgyújtja a pajtát, csakhogy tüzet fog a szomszéd ház, és bennég az egész család. Az ifjonti őszinteség teszi megrendítővé áriája lassú, lírai szakaszát és a nagy kettős könyörgő részét ("Le minaccie, i fieri accenti"), amikor nemcsak a hang, hanem a lélek is fölszárnyal. Egyelőre nehéz eldönteni, hogy néhány gikszere fáradtság, túlzott megterhelés vagy technikai probléma következménye. Altorjai Tamás szép tónussal, lelki nemességgel énekli Páter Gvárdiánt, de a kellő súly hiányzik a személyiségéből és a hangjából. A Leonóra-duettben és a záróhármasban csak zenei értelemben van jelen, nem képes önálló entitássá emelkedni.

A szerző által is átírt darabot a nemes hagyományok szellemében ezúttal is össze-vissza húzták. Például az olló martaléka lett az Alvaro-ária fájdalmas klarinétbevezetője. Kihagyták az első párbajkettőst is, pedig ha egyszer végre elhangzana, esetleg kiderülne, hogy dramaturgiatag nem is olyan suta ez a darab.

Nagy disznóság, hogy a t. publikum nem méltóztatott szétverni a házat! Pedig Molnár László (egyébként operatagozat-vezető, lelkesen gratulálunk!) pálcája nyomán lelkesítő előadás kerekedett. Viva Verdi! Éljenek a fiatalok! S írjuk föl az égre örök tanulságul: egy fölvillanyozó opera-elődáshoz nem az anyagi, hanem a művészi erők fölhalmozása szükséges!


Giuseppe Verdi: A végzet hatalma (Szegedi Nemzeti Színház)

Vezényel: Molnár László. Karigazgató: Koczka Ferenc. Látványtervező-rendező: Toronykői Attila.

Éneklik-játsszák: Lukács Éva, Simon Krisztina, Tóth Judit, Kóbor Tamás, Kelemen Zoltán, Altorjai Tamás, Vághelyi Gábor, Andrejcsik István, Piskolti László, Cseh Antal.