Édes mostoha

- Makara Lehel felvétele -

A kolozsvári színház 2003-2004-es évada

Tompa Andrea



A kétszáztizenegyedik évadát zárta a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Tudjuk jól: ezt a számot a magyar színháztörténetben egyetlen más színház sem tudja felmutatni. Színház ennél nagyobb kincset és terhet aligha vihet magával. Mert ez az évad úgy tükrözi az EGÉSZET, mint minden színház minden évada: benne van a múlt és némiképp a jövõ is. A cseppben a tenger. (Igaz, a cápák és az ellenséges tengeralattjárók a cseppben kevéssé látszanak.) Kolozsvár egyedisége azonban nemcsak múltjában, de jelenében is rejlik. A két legértékesebb erdélyi magyar színház egyike ez (a sepsiszentgyörgyi a másik), erõs és ismét ereje teljében lévõ társulattal, mûsorán több kiemelkedõ elõadással. Szakmai sikerek, sok-sok vita és lángoló-fröcsögõ indulatok egyaránt kísérik mûködését.

A kolozsvári színház 2003-2004-es évada

Tompa Andrea



A kétszáztizenegyedik évadát zárta a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Tudjuk jól: ezt a számot a magyar színháztörténetben egyetlen más színház sem tudja felmutatni. Színház ennél nagyobb kincset és terhet aligha vihet magával. Mert ez az évad úgy tükrözi az EGÉSZET, mint minden színház minden évada: benne van a múlt és némiképp a jövő is. A cseppben a tenger. (Igaz, a cápák és az ellenséges tengeralattjárók a cseppben kevéssé látszanak.) Kolozsvár egyedisége azonban nemcsak múltjában, de jelenében is rejlik. A két legértékesebb erdélyi magyar színház egyike ez (a sepsiszentgyörgyi a másik), erős és ismét ereje teljében lévő társulattal, műsorán több kiemelkedő előadással. Szakmai sikerek, sok-sok vita és lángoló-fröcsögő indulatok egyaránt kísérik működését.

A színházat a román művelődésügyi minisztérium tartja fenn (tehát nem az önkormányzat, ahogy a többi erdélyi színházat; az ország összesen tizenegy hasonló központi fenntartású színháza között a kolozsvári az egyetlen magyar nyelvű). Ez a státus segített túlélni a kolozsvári vészkorszakot, a hírhedt polgármester nemrég lezárult uralmát (amely személyét illetően tényleg lezárult, politikailag majd meglátjuk). Ha a kolozsvári színház ugyanúgy átkerült volna a központi finanszírozásból az önkormányzatiba, mint a vásárhelyi vagy a temesvári, akkor ebben a városban ez alighanem elbizonytalanítja a létét. De a jelenlegi - számszerűségében is kiemelt - finanszírozási forma és státus nemzeti színházi jelleget biztosít a kolozsvári teátrumnak, amelyet ugyan nevében már nem visel, de múltja és a hozzá tartozó muzeális értékű gyűjtemény őrzi a "nemzeti" jelleget. Műsorpolitikája viszont ma már kevéssé. Napjainkban művészszínházi műsorrendet, -politikát és nem utolsósorban esztétikát követ; az elmúlt évadban összesen öt bemutatót tartott.

Kolozsvár intézményi, esztétikai, nézői és természetesen társadalmi beágyazottsági szempontból egyetlen magyar nyelvű színházhoz sem hasonlítható. Műsorpolitikája legfeljebb a budapesti művészszínházakéval vethető össze, amelyekhez hasonlítani azért életveszélyes, mert Budapest kétmilliós nagyváros számtalan színházzal, Kolozsvár pedig 318 ezres kisváros, legfeljebb hatvanezer magyar lakossal (ez a város lakosságának 18,8 százaléka) és két önálló állami színházzal, bennük prózai és zenés tagozatokkal. Nem hasonlítható az önkormányzati fenntartású magyarországi vidéki színházakhoz sem, amelyekben egy évad során üzemszerűen megtartják a különböző műfajú bemutatókat, és bérletben addig játsszák az előadásokat, amíg el nem fogy a nézőjük (összehasonlításképp: a 2002-2003-as évadban Egerben hét nagyszínpadi bemutató volt, Zalaegerszegen szintén hét, Kaposváron hat, ugyanezekben a színházakban négy, két, illetve négy stúdióbemutató). De Kolozsvár nem hasonlítható Erdély más színházaihoz sem, amelyekben részint a magyarországihoz hasonló bérletcentrikus műsorrend működik (például Szatmáron, Marosvásárhelyen vagy Váradon), és néhol ez a forma művészszínházi törekvéssel egészül ki (némiképp ilyenek a fiatal székelyföldi színházak). Jellegét, művészi credóját tekintve a kolozsvári színházat legfeljebb a sepsiszentgyörgyihez lehetne hasonlítani, legalábbis a magas esztétikai mércét tekintve. A köztük levő különbség azonban ugyanolyan fontos: a kolozsvári színházat meghatározza két évszázados történeti-esztétikai múltja, a társulat képzettsége, épületének mérete, közönségének összetétele és nem utolsósorban a sok vihart látott város történelme. Sepsiszentgyörgyön más a helyzet: egyrészt nem egyetemi város, és nem képez olyan szellemi centrumot, mint Kolozsvár, másrészt a színháza fiatalabb, és a mai erős társulat egy alternatív együttesből fejlődött ki.


Műsorpolitika viták tüzében



A kolozsvári színház elmúlt évadának öt bemutatója közül négy felnőtt-, egy gyerekprodukció. Az öt előadás - sorrendben: Együgyű Misó, Az igazi Bulldog hadnagy - Magritte nyomán, Jacques vagy a behódolás, Öltöztessük fel a mezteleneket, A vadkacsa - önmagában nem jelez kivételes évadot. A színház tíz korábbi előadását is műsoron tartja, s ez a szám nem csak erdélyi léptékkel mérve rendhagyó. Tavaly összesen tizenöt előadás volt látható Kolozsváron, és vannak köztük fontos, minden túlzás nélkül korszakalkotónak nevezhető produkciók is. (Három közülük más színházakkal közösen létrehozott koprodukció.)

A kolozsvári színházéhoz hasonlóan gazdag műsorkínálat egyetlen erdélyi teátrumban sincs, de a budapesti művészszínházakban is ritka. A Katona például három bemutatót tartott a nagyszínpadon, és további kilenc előadás szerepel a műsorán; a Kamra négy bemutatója mellett hét korábbi előadást játszik. A Kamra példája relevánsabbnak tűnik a Katonáénál és más budapesti művészszínházakénál. Ugyanis a tizenöt műsoron tartott kolozsvári előadás közül tizenkettő stúdiószínházi (a stúdiótér magán a nagyszínpadon épült fel), s mindössze három "nagytermi" (egyik sem tavalyi bemutató). Tizenöt nagyszínpadi előadást ma valószínűleg egyetlen erdélyi színház sem tudna műsoron tartani. Más kérdés, hogy a gazdag választékot esténként csupán nyolcvan-százhúsz néző látja.

Ha elemezni kívánjuk a színház jelenét, működését és törekvéseit, nem tekinthetünk el attól a sajtóvitától, amely 2001 októberétől körülbelül 2002 áprilisáig tartott, komoly előzményekkel és burkolt formában megjelenő folytatásokkal. A több száz oldalnyi, ma már színháztörténeti értékű anyag fóruma az erdélyi sajtó és közélet volt. A vita a művészszínház versus népszínház sok évtizedes, nem csak kisebbségi színházi helyzetben felmerülő dilemmájából eredt. A polémia eleinte csak a műsorpolitikát vette célba, hiányolva belőle a zenés műfajt, a kabarét, a népszínművet, azokat az előadásokat tehát, amelyeket jobb híján közönség-előadásnak szoktunk nevezni. Szorosan kapcsolódtak ehhez a stúdiószínházi formával szemben támasztott kifogások, illetve a "közönség elűzéséről" szóló elkeseredett jajveszékelések. A heves, személyeskedő vita hamarosan fejeket követelt, pontosabban egyetlen fejet, a mára tizenharmadik igazgatói évét töltő Tompa Gáborét. Majd a vita elült, a vérengzés egyik oldalon sem szedett áldozatokat.


{kozep}Kézdi Imola és Csíky András a Doktor Faustusban Makara Lehel felvétele{/kozep}

Némi színháztörténeti távlatból visszatekintve a vitára, éppen ennek a művészi szempontból kiemelkedő erdélyi színháznak az esetéből olvasható ki, hogy azok a színházat meghatározó társadalmi, művészi, intézményi folyamatok, amelyek az európai színházakat a hetvenes évektől kezdve indultak el, és Magyarországon másfél-két évtized alatt lezajlottak, Erdélyben sokkal gyorsabban és drámaibban következtek be. Szerves fejlődés, természetes társadalmi és esztétikai folyamatok helyett drámai fordulatok játszódtak le. Ahogyan a társadalmi szerkezet változása sem hosszú folyamatként bontakozott ki, hanem radikális fordulattal, úgy a színház szerepének átértékelődése, terének beszűkülése is átmenet nélkül következett be, alternatívák helyett dilemmák elé állítva a színházakat. A kérdésfelvetések - elsősorban nem a művésziek, hanem a kisebbségi létből adódó társadalmiak és nemzetiek - vérre menően fogalmazódtak meg. Olyan elemzések, amelyek a kisebbségi színház társadalmi és esztétikai szerepét tanulmányozták volna a megváltozott világban, nem készültek, ezért törhetett ki vulkánként az a sajtóvita, amelynek egyik oldalon sem lehetett pozitív, előremutató eredménye, sőt tovább rontotta a színház viszonyát a sajtóval, illetve közönsége egy részével. Nem véletlen, hogy ez a vita éppen Kolozsváron lángolt fel. Nemcsak a színház művészi jelentősége, közegén túlmutató, hazai és nemzetközi "exponáltsága", hanem a város felkorbácsolt idegrendszere is tükröződött ebben. E polémia elemzése és megértése elvégzendő színháztörténeti feladat.

Mindezt azért fontos tudnunk, mert a kolozsvári színházzal kapcsolatos gondokat ebben a vitában jól-rosszul (inkább rosszul), elfogultan, indulatosan és szakszerűtlenül, de megfogalmazták. Ami ebből a vitából (egy budapesti szakmai lap számára) ma kiolvasható - és nem utolsósorban ránk, szakírókra nézve is tanulságos -, az, hogy egy-egy színház körülményeit ugyanúgy meg kell ismernünk, mint a színpadon látott esztétikai produktumot, tehát nem elég a műveket önmagukban bírálnunk, tudnunk kell azt is, hogy e művek hogyan élnek-hatnak saját közegükben.

A két évvel ezelőtti helyzet így összegezhető: adott egy európai mércével mérhető, fontos művészi-szakmai teljesítményeket felmutató színház és társulat, amely jelen van a piacon, és amelyre a szakma is odafigyel (talán nem eléggé). A közönség nevében megszólaló békétlenek azonban lesöprik az asztalról a díjakat, a művészi eredményeket, az európai mércét, a szakmát és egyáltalán: a művészszínházi törekvést. Helyette népszínházat, közönségszínházat követelnek, és bűnösökért kiáltanak. Egyvalamit mindenképpen hibájául kell felróni ennek a vitának. Azok, akik a színházat "a" nézők nevében támadták, nem végezték el azt a munkát, amely kiindulópontja lehetett volna a polémiának. Nem született egyetlen körültekintő, szakmailag pontos színházszociológiai felmérés sem, amelyből kiderülhetett volna, hogy egyáltalán kik "a" nézők vagy a színházba nem járó potenciális nézők Kolozsváron. Távolmaradt-e a színháztól a kolozsvári közönség, s ha igen, miért; van-e olyan réteg, amely elégedetlen azzal, amit kap; kik ők, és milyen igényeik vannak. Egy ilyen felmérés után kellett volna vitatkozni azon, hogy amennyiben van ilyen közönség, ki akarja - ha akarja - kiszolgálni.

A városban kivételes színházi helyzet van. A kolozsvári román nemzeti színház prózai és operatagozatával együtt összesen négy színház (két zenés, két prózai) működik; a román és a magyar teátrum egyaránt alternatívát jelent a magyar és román néző számára. A kolozsvári magyar színház előadásait ugyanúgy látogatja a román értelmiség (nem csak a szakma), ahogy a magyar nézők is időről időre elmennek a román színházba. Bizonyosan sok magyar látta Vlad Mugur kiváló utolsó rendezését, a Hamlet et. A magyar színházban van rendszeres szinkrontolmácsolás, ezzel is igyekeznek megszólítani azt a román közönségréteget, amelyről adatokat ugyan nem ismerünk, de bizonyosan létezik.

Hogy hogyan alakult ki az a társadalmi, intézményvezetési, művészeti helyzet, amelyben a kolozsvári színház fennállása óta először nem tart nagyszínpadi bemutatót, igen összetett és messzire vezető folyamat, amelyet nem lenne felesleges elemezni, hiszen ezzel az erdélyi színháztörténet egy szelete íródna meg. Kétségtelen, hogy a művészszínházi irány és azok az értékek, amelyeket a színház létrehoz, minden mércével mérve jelentősek. Másrészt tény, hogy a stúdiószínházi előadások nézettsége mindössze a nagyterem tíz százalékát teszi ki. Eger és Békéscsaba (nézőszám tekintetében) Kolozsvárhoz hasonló méretű város. Eger tavalyi hét nagyszínpadi és négy stúdióbemutatója bizonyára összefügg az anyagi lehetőségekkel. De nem csak azokkal. Valószínű, hogy a kolozsvári repertoár bizonyos darabjai nem nagyszínpadi művek, azaz nem élnének meg nagyszínpadon (Beckett, Mrożek, Visky, illetve bizonyos kortárs szerzők egy-három szereplős darabjaira gondolok). De Ibsen, Pirandello, Marlowe drámáiból biztosan létrejöhetne nagyszínpadi produkció. Marlowe Doktor Faustus át, amely szintén stúdió-előadás, mindhárom alkalommal vendégjátékon láttam; Budapesten a Tháliában és Kisvárdán egyaránt nagyszínházban ment, és a produkció nemcsak elbírta ezt a méretet, de új dimenziói, távlatai is nyíltak. A kolozsvári színház a zenés tagozattal osztozik a színház épületén, tehát az előadásszáma alig növelhető. Ha a nagyszínpadi bemutatók száma nem növekszik, a mostani nézőszám konzerválódhat.


{kozep}Jelenet a Pantagruel sógornőjéből Makara Lehel felvételei{/kozep}

Az elmúlt évadban a kolozsvári színház, vendégjátékait, befogadott előadásait is számítva, összesen százhuszonöt előadást tartott. Otthon és külföldi fesztiválok, vendégszereplések alkalmával összesen huszonnyolc előadását mutatta be (ez kiugró szám), a tényleges előadásszám tehát százötvenhárom. Legtöbbször az új bemutató, a Jacques ment (23), az Együgyű Misó tizenkétszer, az Öltöztessük fel a mezteleneket tizenegyszer, A vadkacsa nyolcszor volt műsoron. A korábbi bemutatók közül a Doktor Faustus t (12), illetve a Dybbuk ot (9) játszották a legtöbbet. Nem véletlen: ez a két legjelentősebb korábbi előadás. A nemzetközi produkcióként létrehozott Pantagruel t azonban csak négyszer adták elő, bár igazán jelentős nagyszínpadi előadásról van szó; ugyanígy négyszer ment Britten-Selmeczi-Visky A vasárnapi iskola, avagy Noé bárkája című szintén nagyszínpadi zenés műve. A többi műsoron levő stúdió-előadás kevesebb mint hatszor került színre: a Kövekkel a zsebében ötször, a Károly hatszor, a Játék négyszer, a Fordítások és a Farsang kétszer, a Júlia háromszor. Az elsőként bemutatott, szakmailag legjelentősebb és legsikeresebb bemutató, a Jacques teszi ki a játszott darabok előadásszámának 18,4 százalékát; az új bemutatók (összesen 61 előadás) alkotják az összes játszott előadás 48,8 százalékát. A repertoár régi produkcióiból összesen 51 előadást tartottak (40,8 százalék). A kolozsvári színházban tartott vendégjátékok (tizenhárom előadás) az összes előadás 10,4 százalékát teszik ki. A nagy kínálat azonban tartalmaz olyan darabokat is, amelyek keveset vagy alig mentek az évadban. Ezek szélesítik ugyan a színház repertoárját, de bizonyos, kétszer vagy ötször játszott előadások, amelyeket mindössze havonta egyszer tűznek műsorra (ilyen a Kövekkel a zsebében, amelynek öt előadása október, december, január, május, június hónapokban volt, vagy az áprilisban és májusban adott két Farsang , illetve a Károly, amely összesen hatszor ment, havonta egyszer-egyszer, csupán májusban játszották kétszer) vélhetőleg olyan produkciók, amelyeknek már nincs közönségük.


Nagy és kis előadások


Bár e tanulmányban nincs mód részletesen elemezni a színház valamennyi előadását, néhányat érdemes közülük kiemelni. Véleményem szerint a színház négy kiemelkedő produkciót tart műsoron, ebből egy új, három korábbi bemutató. Csak egyikük nagyszínpadi, de szereplőszámát és méretét-jellegét tekintve a többi sem hagyományos értelemben vett stúdió-előadás. (Ezért is sántít a Kamra-példa: egyik kolozsvári előadás sem férne be oda.)

Mihai Măniuţiu Doktor Faustus a Vlad Mugur Cseresznyéskert - és Pirandello-rendezése óta a legjelentősebb kolozsvári produkció. Igazi nagyformátumú rendezői vízió, olyan gondolati tartalommal és filozófiával, amilyet magyar színpadon nemigen látunk. Ezt a darabról alkotott kimunkált, következetes, ellentmondásokat is tudatosan felmutató teátrális látomást szoktuk elnagyoltan román színházi stílusnak nevezni. Măniuţiu szűk dramaturgiai keresztmetszetet készített Marlowe darabjából, öt főszereplőre és kórusra redukálva. A főszereplőket megkettőzte-háromszorozta (öreg és fiatal Faustus, illetve az alvilág, a Rossz alakjai: Mephistophilis, Belzebub, Lucifer). Mephistophilis vonzó, megtört, csábító fiatal nő, így az elkárhozás nemcsak elvont filozófiai-morális tétel, hanem testi-fizikai megkísértés is. Faustus közege az elmegyógyintézet: tolószékes, kényszerzubbonyos, őrült bábvilág veszi körül. Ő az egyetlen más: elmével, gondolattal, esendő testtel bíró emberi lény. A hófehér, szűkülő térben, melyet lepedővel letakart tolószékek szegélyeznek, mély dráma bontakozik ki. Ezt a spekulatív, teátrális látomást öt színész kelti életre: Csíky András, Bogdán Zsolt, Hatházi András, Panek Kati és Kézdi Imola. Alakításuk együttesen és külön-külön is rendkívül erős. Măniuţiu színészvezetése nemcsak jelenlétet és intenzitást vár el társulatától, de a testi, képtesti kifejezéseket, a hanggal való játékot is fontos szerephez juttatja. A látomás nem ábrázol, hanem képpé formálja a gondolatot, hanggá a szót, mozdulattá a cselekvést, játékká a helyzetet. Rendező, színész és látvány megrendítő, katartikus nagy találkozása ez az előadás.

A magyarországi kritika méltatlanul hallgatott Silviu Purcărete Pantagruel sógornője (Hommage ŕ Rabelais) című produkciójáról, amelyet a rendező lyoni társulata, a szebeni színház és nemzetközi fesztivál, valamint a kolozsvári teátrum közösen hozott létre. De nemcsak elhallgatott, egyszersmind félreértett előadás is a Pantagruel, amelyet a budapesti vendégjátékot követő szórványos kritikák hol mozgásszínháznak, hol lekezelően "gyorsszínházi metódussal" létrehozott nestheater nek tituláltak, nem előadásnak, legfeljebb sormintának vagy gyakorlatsorozatnak véltek. (Bizony, ez a magyar kritikaírás lehangoló bizonyítványa.) Írásomnak nem célja betömni a magyar kritika fekete lyukait. De annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy nemcsak nagyszabású, egyedi színházi nyelvet beszélő, játékban, humorban és drámai erőben bővelkedő produkcióról van szó, hanem olyan soknemzetiségű összmunkáról, amely eggyé kovácsolt különböző iskolázottságú színészeket, társulatokat. Purcărete a rabelais-i evés, fogyasztás, zabálás, kannibalizmus nagy témáira színészi improvizációkból, helyzetgyakorlatokból készült etűdsorozatot szerkesztett, logikus és koherens műalkotást komponált. Életöröm sugárzik és egymás felfalásának drámája bontakozik ki e telített, áradó szürreális képeket teremtő, a bahtyini-rabelais-i középkori nevetéskultúra és a kortárs színház találkozásából született tűzijátékból. Játékkedv, energia és korlátlan fantázia sodorja a nézőt magával; átváltozások, átlényegülések hullámzanak a produkcióban megállás nélkül: az ember mint a táplálkozás alanya és tárgya, cselekvője és elszenvedője, egyéni hőse és közösségi áldozata jelenik meg benne.

Anski Fehér tűz, fekete tűz címen játszott Dybbuk ja bár többéves előadás, mégis érdemes szóba hozni (már csak azért is, mert a magyarországi kritikában alig talált visszhangra). Magyar színpadon ritkán játszott darab, amely magában hordja a kulcsát. Részben kultúrtörténeti, részben színháztörténeti hiátust érzékelünk itt. Ezt pontosan jelzi az is, hogy sem Anski nevéről, sem a dybbuk szóról nem tudjuk, hogyan kell pontosan leírni, mintha nem ismernénk a szerző identitását, a darab eredeti nyelvét, és azt sem, hogy miféle dybbuk ról (vagy Dybbuk ról, vagy dibukról) is van szó. (A kolozsvári előadás névhasználatát követem.) Ezt a darabot, az emberben lakozó szellem, másik lény történetét - bárki vagy bármi lenne is az - aligha lehet realista, kisrealista színjátszással, ábrázoló színházi eszközökkel megragadni. Az efféle darabokhoz a kortárs magyar (magyarországi) színjátszásnak szűkös, mondhatnám, földhözragadt eszköztára van csupán (emlékezetes Dybbuk egyedül Ruszt József rituális színháza volt). Kolozsváron egy izraeli vendégrendező, David Zinder vitte színre a művet. A nem minden megoldásában hibátlan, mégis erőteljes, olykor rituális színházi eszközökkel dolgozó előadást elsősorban az intenzív színészi jelenlét, a színészi munka teszi jelentőssé. Zinder zárt térbe helyezte a nézőt, zsinagógát imitáló fallal vette körül, amely egyszerre keltette fel a kint és bent, a falakon belüli és kívüli létezés élményét. Szintén izraeli munkatársaival (díszlet- és jelmeztervező, valamint koreográfus) Zinder a zsidó hagyományoknak és azok ellentmondásainak közvetlen tapasztalatait hasznosította, anélkül azonban, hogy folklorizálta, zsidó népszínművesítette volna a darabot, vagy előzetes tudást követelne nézőjétől. A stilizált zsinagógafalakat fokozatosan lebontja, lecsupaszítja az előadás során, párhuzamosan azzal a folyamattal, ahogy a dybbuk által megszállott lány is rendre szembeszáll hagyománnyal, vallással, közösségi törvénnyel, rációval. Zinder erénye, hogy az irracionálisat, az emberbe költöző szellemet nem racionalizálja, hanem testre, fizikalitásra, zsigerekre, mimikára, hangra "fordítja le". Sajátos színészvezetési technikával dolgozik, amelyben a színészi energia megsokszorozása révén megy végbe a szellem megszállta szereplő teljes testi, hangbéli átalakulása. A címszerep Kézdi Imola első, nagyszabású kolozsvári alakítása.


{kozep}Mende Gaby, Hatházi András, Senkálszky Endre és Kézdi Imola a Jacques vagy a behódolás című előadásban Ilovszky Béla felvétele{/kozep}

Az évad legjelentősebb bemutatója a Magyarországon is többször vendégszerepelt Tompa-rendezés, Ionesco Jacques vagy a behódolás című drámája volt. Kiváló összjáték jellemzi ezt a produkciót is, amelyhez pontosan kimunkált szcenika járul: Bartha József nagyszerű díszletei, Carmencita Brojboiu humoros jelmezei, Venczel Attila izgalmas maszkjai. Az előadás szigorú, következetes drámaértelmezést kínál, amelyben e gazdag, teátrális eszközöket használó produkció minden mozzanata - a játéktól a látványig - részt vesz. Ez a míves, pontos munka - a fentebb elemzett előadásokkal szemben - komoly magyarországi kritikai visszhangot kapott. A hazai fogadtatás és megítélés ellentmondásai azonban arra figyelmeztetnek (akárcsak a többi előadás elhallgatása vagy félreértése), hogy a magyarországi kritikai recepció hiányának vagy tévedéseinek okai nemcsak felületiek (mint például az, hogy ezeket az előadásokat "nem látjuk"), hanem tartalmiak, esztétikaiak is.


{kozep}Bíró József, Molnár Levente, Varga Csilla, Szabó Tibor, Bogdán Zsolt, és M. Kántor Melinda az Öltöztessük fel a mezteleneket című előadásban Makara Lehel felvétele{/kozep}

Aligha lehet közös nevezőt találni e négy nagyon különböző, eltérő stílusú, nyelvezetű és külön-külön is nagyszerű előadás közt. Nem a leképezett valóság játékai, hanem teremtett világok sorozatai, önmagukban létező univerzumok lekerekített és berekesztett egységei. A világ ott ér véget, ahol az előadások. Nem a realizmus-stilizáció ellentétének mentén írhatóak le (vagy hasonlíthatóak a hazai mainstream hez), hanem a színházról való gondolkodás által. Maguk a darabok világteremtések, nem világleképezések. Nézői referenciáinkat, amelyekre az előadás befogadása és értelmezése során szükségünk van, nem hozzuk magunkkal a külvilág(unk)ból a produkcióba, hanem az előadás nyelve, konstrukciója, kódjai teremtik meg számunkra ezeket. A falakon kívül nincs világ (a Dybbuk ban ténylegesen is falak közt ülünk), a párbeszéd tehát nem a külvilággal folyik, hanem a befogadóval. A néző bekerül - ha bekerül - az előadás világába, amelyet valamennyi előadásban egy összeforrott, azonos nyelvet beszélő, de előadásonként nyelvet váltani képes társulat teremt meg.

Érdemes szóba hozni még az érett, kiteljesedett rendezőként először Kolozsváron tevékenykedő Bocsárdi László Öltöztessük fel a mezteleneket című, ősbemutatónak számító Pirandello-előadását . A szándék ígérete, hogy Kolozsvár magához vonzza a jelentős erdélyi rendezőket. (Az új évadban Tompa rendezői osztályának másik kiemelkedő alakja, Barabás Olga fog itt dolgozni, ahogyan korábban ugyanennek az osztálynak a harmadik rendezője, Kövesdy István dolgozott. Ő most átigazolt Sepsiszentgyörgyre, Bocsárdihoz.) Bocsárdi Pirandello-rendezése izgalmas, gondolatgazdag előadás ugyan, de sem a kiváló kolozsvári társulat valódi erejét, sem a formátumos rendezőt nem mutatja meg igazán. Saját színészei nélkül Bocsárdi nem alkotott maradéktalan előadást. A címszerepet M. Kántor Melinda alakítja, aki nem tudja ennek a megtört-meggyötört, mégis nagyszabású, már-már archetipikus, az őrület és a tudatos spekuláció veszélyes határmezsgyéin egyensúlyozó figurának az ellentmondásait megformálni. Az előadásban azok a színészek találnak magukra, akikkel a rendező korábban is dolgozott (a saját társulatából vendégként meghívott Szabó Tiborra, illetve Bíró Józsefre gondolok). Bár Bocsárdi már rendezte Bogdán Zsoltot (az emlékezetes zsámbéki Bánk bán ban), aki komoly pirandellói tapasztalatra tehetett szert Mugur Így van (ha így tetszik) című előadásában, ezúttal mégis más stílusban játszik, mint Szabó Tibor és Bíró József. A többiek felfokozott, groteszk, stilizált, ellentmondásos és szélsőséges eszközöket alkalmazó játéka helyett sokkal szűkebb regiszterben mozgó, lélektani eszközökkel él. A kijelölt játékstílusba csak elvétve tud bekapcsolódni Varga Csilla és Molnár Levente. Bartha József tervezte az előadás izgalmas látványvilágát, amelynek a sajtó(termék), az újság a fő motívuma, de az előadás során ez az ígéretes tér nem válik szimbolikus értelmezési dimenzióvá. Úgy vélem, Bocsárdi rendezői világa sokkal zsigeribb, ösztönszerűbb és esendő-emberibb, talán líraibb is, mint Pirandello spekulatív, a ráció ellentmondásait ütköztető, elméleti konstrukciói. (Láttam Bocsárdi főiskolásokkal rendezett Ember, állat, erény ét is, ami megerősíti vélekedésemet.)

Az évad másik bemutatója, A vadkacsa Keresztes Attila rendezésében meglehetősen ellentmondásos, egyenetlen produkció, amely a színészi játékban is tükröződő drámaértelmezési nehézségekkel küzd. A kolozsvári játékstílussal (ha van ilyen) és a többi előadás nyelvével szemben a rendező realista játékstílust kínál. Ennek alapján kell értékelni. Keresztes kisszerű, saját helyzetét reflektálni képtelen figuraként interpretálja a férj, Hjalmar Ekdal figuráját (Hatházi András), s ez egyenesen drámájának elvitatásához vezet. Ekdal tragédiája nem történik meg. Gregers Werle (Bogdán Zsolt), ahelyett, hogy az események motorja lenne, szintén csupán sodródik, motivációi értelmezetlenek, a történetre való ráismerés itt is elmarad. Nem születik dráma a feleség, Varga Csilla alakításában sem, az ő esetében a színészi játék is alatta marad az együttes munkájának. Az idősebb generáció egyenként jó teljesítményt nyújt: a szigorú apa szerepében Boér Ferenc, a kívülálló, már-már cinikus házvezetőnőében Borbáth Júlia, az agyafúrt, a történtek tudatában lévő öreg Ekdalként Csíky András, az ideges Relling doktort játszó Bíró József, a darabjaira hullott alkoholista teológust megformáló Nagy Dezső. (Nagy Dezsőnek ez a tömör, egy fából kifaragott Molvikja volt az utolsó színpadi szerepe.) A főiskolás Pethő Anikó a kislány szerepében ígéretes alakítást nyújt. Az emberi dráma, a ráismerés azonban elmarad, a "vadkacsázásnak" nincs tétje.

Az évad első premierje a két Stoppard-egyfelvonásos volt, melyet David Zinder rendezett. A több sebből vérző előadás hamar lekerült a színről. Az intellektuális krimi- és szalondráma-paródia stilizált nyelve nem tudott egységes, humoros játéknyelvvé válni, és a rendezői ötletek is gyéren csordogáltak a színrevitelben. Fergeteges nevetgélés, szórakozás, intellektuális lubickolás helyett unatkozunk az első rész alatt. A Magritte nyomán unalmas, rossz darabnak tűnik, bár vélhetőleg nem az. A szürreális festészetet nem sikerül színpadi szituációvá fordítani, a szürrealizmusból leegyszerűsítő, érdektelen játék lett. A második rész jobban sikerült: Az igazi Bulldog hadnagy című egyfelvonásos "színház a színházban" helyzetében kritikusok nézik az előadást, ők lépnek be a darabba, hogy a színpad-nézőtér konvenció felrúgásával tréfálják meg a közönséget. (Izgalmas helyzet, pláne a kritikus számára.) A szalondráma-stilizációt Kali Andrea, Kézdi Imola, Nagy Dezső alakítása fémjelezte, ám az előadásnak nem volt egységes a játéknyelve: Salat Lehel egyik darabban sem tudta hozni a stilizált játékmódot. Az igénytelen, kis költségvetésű szcenika sem segítette a műfajparódiát.


Purcăreté, Măniuţiu, Zinder



A színház életét az elmúlt évtizedben Tompa Gábor mellett Vlad Mugur művészegyénisége, rendezői szemlélete határozta meg. Mugur nemcsak korszakos előadásokat rendezett - A székek, A velencei ikrek, A Lourcine utcai gyilkosság, Cseresznyéskert, Így van (ha így tetszik) -, hanem az irányító mester szerepét is betöltötte. Halálával olyan hiátus keletkezett, amelyről az igazgató is aggódva számolt be interjúiban. A legújabb előadások azonban azt mutatják, hogy a színház ismét magára talált. Bár másik mester még nem akadt, sikerült olyan rendezőket megszólítani - elsősorban Purcăretét, Măniuţiut, Zindert -, akik nemcsak jelentős előadásokat rendeztek, hanem új színházi nyelvet, rendezői látásmódot, színészpedagógiát is meghonosítottak. Munkamódszerük, színészvezetési technikájuk, színpadi nyelvük fontosnak, termékenynek bizonyult.


{kozep}Csíky András, Bogdán Zsolt, Pethő Anikó és Hatházi András A vadkacsában Makara Lehel felvétele{/kozep}

A csapat számára jó lehetőségeket kínált a Jacques; az együttes tovább gyakorolhatta azt a stilizált, groteszk színházi nyelvet, amelyet Tompa korábbi Ionesco-rendezésében, A kopasz énekesnő ben, illetve számos más előadásban már elsajátított. A Dybbuk ban David Zinder olyan színészvezetéssel dolgozott, amely Michael Chekhov nyomdokain haladva a test, a hang és a képzelet összekapcsolása révén a színészi jelenlét és állapot (váltás) intenzitását eredményezte. Purcărete az improvizáció, a helyzetgyakorlatok, a szabad ötletek módszerével dolgozta ki egyedülálló színházi nyelvét; Măniuţiu előadása pedig a filozófiai tartalom és a képiség összekapcsolása, az erőteljes rendezői vízió megteremtése mellett nagy egyéni alakítási lehetőséget adott néhány színésznek. A Bocsárdi Lászlóval való találkozás viszont nem volt olyan reveláció, mint az tőle és a társulattól egyaránt elvárható lett volna. A színház fiatal rendezője, Keresztes Attila intenzív játéklehetőséget teremtett két színésznek a Kövekkel a zsebében című darabban, de A vadkacsa drámai erejét nem sikerült megfogalmaznia.

Vitathatatlanul hiányoznak a fiatal rendezők. Barabás Olgán kívül nem tudok olyan erdélyi rendezőt említeni, akit fontos lenne Kolozsvárra meghívni. De hiány mutatkozik fiatal és nem fiatal magyarországi rendezőkben is (legutóbb Rusznyák Gábor dolgozott itt, a Komédiaszínház at vitte színre, hogy milyen eredménnyel, sajnos nem tudom). A múlt évadban a kolozsvári teátrum vagy saját rendezői erejéből gazdálkodott (Tompa, Keresztes), vagy nagyformátumú román rendezőket hívott meg. Kevés kockázatot vállalt tehát, ami a végeredmény felől nézve jó, a keresés és kísérletezés szempontjából rossz. A román színházi (rendezői) kultúrához pedig egyértelműen szorosabb kötelékek fűzik, mint a magyarországihoz.


Kritikai recepció


Régóta ismeretes, hogy a kolozsvári színház - más erdélyi színházakhoz hasonlóan (bár ez nem szükségszerű vagy kötelező) - kettős színházi hagyományban él. Ahogyan műsorpolitikája is tükrözi: a román rendezők megtermékenyítő hatása, a színpadi nyelvek gazdagsága, a színészi játék sokféle arculata, de elsősorban - mint fentebb próbáltam megfogalmazni - a színházról való gondolkodás egésze a magyar (magyarországi) mainstream től való eltérést jelez. Az előadások itthoni recepciója azonban aggodalomra ad okot: nemcsak az eszköztárunk, a szókincsünk is hiányzik ahhoz, hogy ezeket az előadásokat meg tudjuk ragadni, és le tudjuk írni, de - megkockáztatom - szemléletünk egyneműsége, olykor kizárólagossága, a másként gondolkodásra való fogékonyság hiánya is akadályozza, hogy bizonyos előadások a magyar kritikai életben (ha van ilyen egyáltalán, és ha számon lehet ezt kérni) a helyükre kerüljenek.

Ha számba vesszük a kolozsvári előadások fogadtatását, a magyarországi kritika, valamint a helyi magyar és az országos román nyelvű kritika végzetesen szétválni látszik. Ha áttekintjük az imént elemzett négy nagy előadás kritikai fogadtatását, az eredmény elszomorítóbb, mint gondolnánk. Négy hazai szakmai lapot elemeztem ebből a szempontból. Bár a Pantagruel sógornője vendégszerepelt Budapesten, két lap egyáltalán nem írt róla, s valójában egyetlen értő írás jelent meg (Nagy András tollából). A Dybbuk ot Magyarországon nem játszották; egyetlen önálló kritikát kapott, és két további írásban esett még szó róla. A Doktor Faustus ról (amelyet Budapesten és Kisvárdán is játszottak) két lap közölt önálló írást, a másik kettőben csak fesztiválbeszámoló részeként kapott helyett. A Budapestre, Kisvárdára, illetve a POSZT-ra is meghívott Jacques- nak minden folyóiratban kijárt az önálló elemzés, kettő két-két kritikát is közölt róla párban. Elmondható tehát, hogy ezek a kiemelkedő előadások - a színház többi produkciójáról már nem is beszélve -, nincsenek, vagy finomítsunk: kevéssé vannak jelen a hazai kritikai köztudatban, nem övezi őket figyelem, vita, elemzés. Ahogy természetesen (azaz természetellenesen) a többi határon túli színházat, a legfontosabbakat sem (Beregszász, Újvidék, Sepsiszentgyörgy). A Pantagruel vendégjátéka nem vált eseménnyé, a Faustus é sem (a Faustus ról közölt írások publikálása meg is előzte a vendégjátékot). Ami pedig nem jön el Pestre, az nincs. Nem a távolság nagy, hanem a kritika figyelme kicsi.

Igen eltérően jelennek meg ezek az előadások az erdélyi magyar, illetve az országos román kritikában is, mivel egyiknek sincs szakmai fóruma. A román kritika nagy figyelemmel kíséri ugyan a kolozsvári színház működését, az említett előadásokról számtalan jelentős kritikus szólt elismerően, ám (mivel a szaklapok megszűntek, a román kritika lényegében beszorul a napilapokba) a rövid lélegzetű napilapkritikák közt alig találni elemző, az előadásoknak nagyobb terjedelmet szánó írásokat; az összegző, a színház egész tevékenységét vizsgáló elemzések pedig itt is hiányoznak. A román kritika figyelme, elismerése így elsősorban fesztiváljelölésekben és -meghívásokban, valamint díjakban nyilvánul meg. Példaértékűnek tartom az alábbi esetet: tavaly a nemzetközi színikritikus szervezet (AICT) Bukarestben tartotta világkongresszusát, a román nemzeti Caragiale-fesztivállal párhuzamosan. A külföldi kritikusoknak felkínált előadások közt túlsúlyban voltak a magyar produkciók: a kolozsvári Doktor Faustus és a Játék, a kolozsváriak részvételével létrehozott nemzetközi Pantagruel, valamint a Bocsárdi rendezte szentgyörgyi Romeo és Júlia. A román kritika tehát ezeket az előadásokat tartotta érdemesnek arra, hogy a nagy nemzetközi kritikusközönségnek megmutassa. Ez is jelzi: Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy a román színházi élet élvonalába tartozik.

Ami az erdélyi magyar nyelvű kritikát illeti, elsősorban ennek hiányáról lehet beszélni. Fórum itt sincs. A tíz színházra és számtalan bábszínházra nem jut egyetlen szaklap sem, ezért értékelés csak a helyi napilapokban és az országos hetilapokban olvasható. Az előadások megítélése korántsem egyértelmű: a kolozsvári előadások helyi fogadtatása gyakran rosszabb, a művek elismerése és elismertsége jóval kisebb még annál is, mint ami a gyér magyarországi kritikából vagy az elismerő románból kiolvasható. Mindez az értő és tapasztalt szakírók, elemzők, esztéták hiányát mutatja. És ha vannak is - mert vannak - tehetséges, lelkes fiatal kritikusok, írásaikban a leírás-értelmezés-értékelés hármasságából a leírás (olykor tartalomismertetés) dominál. A negatív ítéletekre pedig talán a színház körüli korábbi személyeskedő és szakmaiatlan viták is kihatnak. Ebből a helyzetből az a felnövekvő fiatal kritikusgeneráció találhatna kiutat, amelyet nem előítéletek, hanem szakmai ismereteik vezérelnek. Paradox módon a múlt nem ismerése megkönnyítené a józan ítéletalkotást.

Másként, máshogy, de itt és ott egyaránt kritikai vákuum van. Nincs a színház teljesítményéhez méltó elemző, értékelő irodalom (nem vagyok naiv, jó néhány fontos színházat, alkotót, előadást meg tudnánk nevezni, amely hasonló helyzetben van). A szakmai elismerések (fesztiválmeghívások, díjak, jelölések) alkalmasint többet mondanak az írásoknál.


Színház és közönsége


Az említett, két évvel korábbi vita során sokan a kolozsvári színház műsorpolitikáját támadták, elsősorban az úgynevezett közönség-előadásokat hiányolva. A jelenlegi kínálat mintegy tizenkét prózai előadást tartalmaz. A gyerekelőadás mellett van zenés produkció (Britten-Selmeczi-Visky: A vasárnapi iskola, avagy Noé bárkája), amely rendhagyó opera-előadásnak nevezhető: színészek és száztíz tagú gyermekkórus énekelnek benne. Purcărete említett előadása egyedülálló műfajt képvisel. A drámai színházi előadások sorában találni klasszikus szerzőket (Marlowe, Caragiale, Anski), XIX. századi klasszikusokat (Ibsen, Pirandello), klasszikus moderneket (Beckett, Ionesco, Mrożek), valamint kortárs szerzőket (Tom Stoppard, Brian Friel, Marie Jones, Visky András). A kortárs magyar drámát csupán Visky monodrámája, a Júlia képviseli. A műfaji változatosság (az opera-előadás, illetve a Purcărete-rendezés ellenére) nem jellemző. Az igazgató-főrendező preferenciája jól látható: négy, műsoron tartott előadása - Beckett-, Ionesco-, Mrożek- és Visky-darab-, ez utóbbit leszámítva azonos drámatörténeti korszakból származik. És valóban hiányzik a vígjáték és a szórakoztató, zenés műfaj. (A sikerületlen intellektuális vígjátékokat, a Stoppard-egyfelvonásosokat és talán a vígjátékszámba menő Caragialét kivéve.) Ezek azok a műfajok, amelyekről a színház lemondott, talán éppen az említett vita hatására, hiszen ezt követően radikalizálódott és egyneműsödött a műsorpolitikája. Pedig a társulat két évaddal korábban A szabin nők elrablásá val - amelyet a sajtóvitára adott válaszként is értékelhetünk - bizonyította, hogy színészei ezen a nyelven is beszélnek, tudnak énekelni, bohóckodni. (Bár az előadás a helyi odamondások, üzengetések erdejében némiképp elveszett.)


{kozep}Kézdi Imola, Nagy Dezső, Keresztes Attila és M.Kántor Melinda Az igazi Bulldog hadnagyban Makara Lehel felvétele{/kozep}

Úgy tűnik, tudatos műsorpolitikáról, olyan művészszínházi törekvésről van szó, amely kijelöli a drámairodalom bizonyos szegmensét, és ehhez eredeti, gazdag színházi nyelvet rendel. A kolozsvári színház nem akar nagy tömegek számára gyártó szórakoztatóipari intézmény lenni, inkább műhellyé, laboratóriummá akar válni. (Amelyhez, mint afféle "rendes" művészszínházhoz, nem utolsósorban az is hozzátartozik, hogy valamennyi produkciójához igényes műsorfüzetet és művészileg megtervezett plakátot ad ki. Mint tudjuk, ez utóbbi lassan eltűnik színházi életünkből.)

A kolozsvári színház kevés vendégjátékot hív, fogad be falai közé, vagy cserél, amivel esetleg enyhíthetné műsorpolitikájának hiányosságait. A mobilitás hiánya általában is jellemzi az erdélyi színházakat, hiszen csak elvétve esik meg, hogy egy színház megveszi, esetleg sorozatban (bérletben) játssza egy másik előadását. (Ahogy például az elmúlt évadban Szatmáron történt: bérletben ment a marosvásárhelyiek sikeres Marivaux-előadása, a Két nő között. ) Ennek elsősorban bizonyára anyagi okai vannak. Kolozsváron a múlt évadban nem voltak láthatóak a jó sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi előadások (a magyarországiakról, újvidékiekről, beregszásziakról nem is beszélve), és Kolozsvár sem kínálta jelentős produkcióit "cserébe" (igaz, a magyarországi tájolás jobban működik). Budapest és Bukarest "közelebb" van Kolozsvárhoz, mint Marosvásárhely vagy Sepsiszentgyörgy. Mivel a tájolás intézménye csak gazdasági okokból tartható fenn, a színház nem érdekelt olyan vendégjátékban, amely nem fesztivál, nem verseny, nem szakmai rendezvény. A fenntartók (a román minisztérium és a magyar közalapítványok) ugyanúgy nem kérik számon vagy nem írják elő egy általuk támogatott előadás tájolását, ahogy a nézettségi mutatók sincsenek hatással egy pályázat elbírálására. Ami vendégjátékként meghívást kapott Kolozsvárra, a mögött inkább személyes szakmai kapcsolatok állhatnak, semmint esztétikai koncepció: a meghívott előadás vagy a színház alkotójához kötődik - ilyen volt Tompa Gábor angliai rendezése, Az új lakó, amelyet Kolozsváron háromszor játszottak el, és Hatházi András Marosvásárhelyen bemutatott darabja, A dilis Resner - vagy a szebeni színházzal és fesztivállal való együttműködés folyománya, például a Sarah Kane-darab.

A színház műsoron tartott tizenöt előadása között mindössze három nagyszínpadi mű van (Pantagruel, A vasárnapi iskola, Farsang). Közülük egyik sem nevezhető nagy szériában játszható közönség-előadásnak, legalábbis a Pantagruel és A vasárnapi iskola ugyanúgy műhely- és művészszínházi produkció, mint a stúdió-előadások. Ráadásul egyik sem tavalyi bemutató, vagyis az elmúlt évben nem tartottak nagyszínpadi premiert. Ez egyben azt is jelenti, hogy a múlt évadban valójában megszűnt a bérlet a színházban. A Pantagruel négyszer ment, összesen 1656 nézőt vonzott, A vasárnapi iskola szintén négyszer, 720 néző nézte meg, az évad végén felújított Farsang ot pedig kétszer játszották 190 néző előtt. Az összesen 125 előadásból mindössze tíz a nagyszínpadi, amelyeknek a nézettsége riasztó: a 857 férőhelyes nézőtér előtt a Pantagruel átlagban félházat vonzott (48,3 százalék), A vasárnapi iskola még annyit sem (42 százalék), a Farsang pedig épp csak eléri a tíz százalékot. (A színház statisztikájában a tiszteletjegyek nem szerepelnek; ez árnyalja a nézettségi mutatókat.)

Ami a nézettségi adatokat illeti, kiindulásképpen érdemes megnézni a korábbi évadokat. Az 1991-es évadban és az ezredfordulón a színház egyaránt 111 előadást tartott, de míg 1991-ben 37 100 nézője volt, 1999-ben 11 074. Ez a nézőszámcsökkenés részint a változó világ, részint a nagytermi és stúdióbeli bemutatók következménye. Az előadásszámok - ez bizonyos - nem vagy alig növelhetők, hiszen a színháznak az operával kell osztozkodnia az épületen és a színpadon. 1991-ben a bérletek száma 3099 volt, 1999-2000-ben 571. Azaz majdnem a hatodára csökkent a bérletesek száma - miközben ugyanebben az időszakban a nézőké a korábbi egyharmadára esett vissza.

Az elmúlt évad 125 előadásának 13 052 nézője volt, ami két dolgot jelent: egyrészt, hogy ezek a nézők nem váltottak bérletet, másrészt, hogy a színház látogatottsága az 1999-eshez képest mintegy 2000-rel növekedett. Míg 1999-ben átlagosan 99-en néztek meg egy előadást, most 104-en. Bár nincsenek pontos ismereteink a színház közönségének összetételéről, az utóbbi években a kolozsvári egyetemi hallgatóság megfiatalította a gyakran konzervatívnak nevezett publikumot. A színház tehát ettől az évadtól nem bocsát ki bérletet, de létezik. Számon kell-e, lehet-e kérni egy művészszínházon a bérletkötelezettséget és a nagytermi bemutatót? Gazdasági, működési okokból bizonyosan, hiszen a nagytermi bemutatók a hosszú távon való létezés, a továbbélés feltételei.

A színház 2000-ben Harag György Emléknapokat tartott, az ebből az alkalomból megjelent tizenkét évadot átfogó kiadvány 2000 októberében beharangozta: épül a színház stúdióterme. A stúdióterem azonban azóta sem készült el, pedig nagyon fontos lenne a színház identitásának megfogalmazása szempontjából is; ezt a gondolatot többen is felvetették már. A stúdió felépüléséhez bizonyára szükség lenne célzott magyarországi támogatásra is. A jelenlegi helyzetben a legfontosabb támogatandó célkitűzés a megfelelő infrastruktúra és épület létrehozása - mind a színház, mind a román fenntartó és a magyar közalapítványok részéről. Egy stúdióterem lehetővé tenné, hogy a színház kiváljon az operával való társbérletből, ezzel megszűnne a nehézkes együttélés, együttműködés. Saját játszóhelyen bizonyára még jobban ki tudná teljesíteni művészi elképzeléseit, kísérletező kedvét. Ha a stúdió megépül, el kell gondolkodni azon, hogy ez a prózai színház és az opera végleges szétválását jelenti-e, vagy az előbbi továbbra is igényt tart a meglévő épületre és a nagyszínpadra. Utóbbira ugyan látszólag most nincs szüksége, mégsem lenne szabad lemondania róla. És természetesen végig kell gondolni azt is, hogy milyen színházat játsszanak a nagyszínpadon: népszínházat, közönségszínházat? (Ha nagyot lehetne álmodni, akkor persze a 857 férőhelyes, mára korszerűtlen, tömeges színházi üzemre tervezett épület átépítése, a színpad és a nézőtér mobillá alakítása is szóba jöhetne. Mobil térben a megszokottól eltérően, más lépték szerint is lehetne alkotni, az adott helyzetben viszont marad az együttélés az operával.)



A művészeti állományról



A kolozsvári társulat napjainkban ismét olyan gazdag és erős, mint hajdan, a rendszerváltás körül volt. A kiegyensúlyozott, 29 tagú társulat ereje a nagyformátumú színészekben, a hasonló színházi nyelven iskolázott művészekben rejlik. (A társulatiság Kolozsváron társulathoz kötöttséget jelent: az erdélyi színházakra nem jellemző a fluktuáció, az átjárás, még az átjátszás is ritka; Kolozsvárra is csak elvétve hívnak vendégszínészt.) Nemcsak külön-külön nagyszerűek a társulat színészei, de együttesen is, mert azonos nyelven beszélnek. E színház erőssége a kvalitásos és foglalkoztatott idős generáció: a sort Senkálszky Endrével és immár színháztörténeti jelentőségű, Kolozsvárhoz kötött karrierjével kezdem, és olyan neveket sorolok mellé, mint Csíky András és Boér Ferenc (közéjük tartozott a nemrég elhunyt Nagy Dezső is). A középgenerációból kiemelem Panek Katit és Borbáth Júliát. A társulat legerősebb pontja az eltérő alkatú, 35-45 közötti férfiszínészek csapata: Bíró József, Bogdán Zsolt és Hatházi András (Bíró és Hatházi formálisan már nem tartozik a színházhoz, de állandóan kap feladatot). A fiatal színésznők közül elsősorban Kézdi Imola jutott bizonyítási lehetőséghez, a legfiatalabbak közül ígéretesen debütált Albert Csilla.

A kolozsvári főiskola legjobbjai ide kerülnek, és bizonyára ide is akarnak kerülni, annak ellenére, hogy a társulati foglalkoztatottság egyik kritikus pontja éppen a kezdő színészek helyzete, ők ugyanis ritkán kapnak szerepet. A színház műsorán tulajdonképpen nem láttam olyan előadást, amely egyértelműen fiatal művészekre épült volna. Ígéretes végzős osztály volt az, amelyből Molnár Levente, Tyukodi Szabolcs, Sinkó Ferenc és Vindis Andrea Kolozsvárra szerződött; tehetséges színésznő Fodor Edina is (akit egy másik színház produkciójában, a Fagyöngyszüret ben láthattam), de nincsenek "kihasználva" (egyetlen gyerekelőadást leszámítva). Nagy lehetőség fiatal színészként Kolozsvárra kerülni, hiszen kiemelkedő művészek vannak a társulatban, akiktől igazán van mit tanulni, és kiváló rendezők dolgoznak itt; de az ide szerződés hosszú várakozást is jelenthet egy-egy jelentősebb feladatra. Ennek a kitűnő osztálynak, úgy látszik, nincs szerencséje.

Az előadások zöme az érett színészekre épül: Bogdán Zsolt négy előadás főszerepét játssza (A vadkacsa, Doktor Faustus, Öltöztessük fel a mezteleneket, Farsang), és jó néhány további előadásban kapott feladatot (Dybbuk, Pantagruel). Hatházi András ugyanígy (Doktor Faustus, Bulldog hadnagy, Jacques, A vadkacsa, Kövekkel a zsebében, Fordítások). Jelenleg ők a legfoglalkoztatottabbak. A színésznők közül Kézdi Imola jut jelentős szerepekhez (Dybbuk, Faustus, Jacques, Bulldog hadnagy). Több formátumos színészre az elmúlt évadban - és nem csak az új bemutatókban - nem osztottak igazi nagy szerepet: Bíró Józsefre, Panek Katira, Dimény Áronra. Pedig mindannyian jó formában vannak, alkotóerejükkel, tehetségükkel jobban kellene gazdálkodni. Vannak kevéssé foglalkoztatott, jelentős feladathoz nem jutó színészek - inkább színésznők -: Gajzágó Zsuzsa, Ambrus Emese, Csutak Réka, Tordai Tekla, Bács Miklós, Salat Lehel. A 29 tagú társulat foglalkoztatottságának nemcsak az öt bemutató szab határt (ennyi produkcióban bizonyosan nem lehet mindenkinek szerepet adni), hanem az is, hogy gyakoriak a kevés szereplős darabok (a színház műsorán négy olyan előadás található, amelyben a szereplők száma három vagy annál kevesebb).

A társulat művészeti állományában a színészekén kívül csupán három nevet találunk: az igazgató-főrendező mellett Keresztes Attila művészeti aligazgatóét és Visky András dramaturgét. A direktor, Tompa Gábor - ha hihetünk nyilatkozatainak (a kétkedés annak szól, hogy interjúi a nem éppen munkára inspiráló sajtóvita közepette születtek) - ma kevesebb örömét leli a színház kormányzásában, mint hosszú mandátuma kezdetén-közepén. Ebben a művészeti állományban nem látható formátumos rendező-direktor utánpótlás. A menedzser típusú igazgatás pedig éppoly idegen e nagy múltú színháztól, mint az itthoniak többségétől. A színháznak nincs erős gazdasági vezetése és menedzsmentje (csupán főkönyvelője van), a működés további akadálya a főállású közönségszervező(k) hiánya, bár alkalmaz lelkes, rátermett fiatal irodalmi titkárokat (akik a marketinget és a PR-munkát is elvégzik). Ezeken a hiányosságokon (hiszen bizonyára a státusok hiányoznak), a személyi infrastruktúra gyengeségein magyarországi ösztöndíjakkal is lehetne enyhíteni.



*


A kolozsvári előadások egyaránt jelen vannak a magyar és a román fesztiválokon, szakmai rendezvényeken. Valamelyik előadás, egy-egy színészi alakítás vagy rendezés évről évre kap román színházi szövetségi (UNITER-) jelölést. A 2002-2003-as évad legfontosabb jelölése a Doktor Faustus volt. A címszerepért Bogdán Zsolt, a Faustus- rendezésért pedig Mihai Măniuţiu el is nyerte a nagydíjat, ahogy egy évvel korábban a Dybbuk ban nyújtott alakításáért Kézdi Imola is. Jelölést (bár díjat nem) kapott a Pantagruel és a Jacques, egymással versengve a legjobb előadás kategóriában. Ez az UNITER-díjeső, amelyhez Senkálszky Endre életműdíja járul, példátlan a román színházi életben. Itt nincs mód felsorolni a kolozsváriak valamennyi jelentős fesztiválmeghívását és vendégszereplését, de azt fontos megemlíteni, hogy a színház egyaránt jelen volt az idei román és magyar nemzeti fesztiválon (ez utóbbin 1996-ban járt).

Szólni kell azokról a díjakról is, amelyeket a színház előadásai, egyéni alakításai nem kaphattak meg. (Ismét a kritikusoknak üzenek.) A 2002-2003-as magyar színikritikusdíjon a színház korszakos előadása, a Doktor Faustus öt kategóriában összesen tizenkilenc szavazatot kapott; Bogdán Zsolt Faustus-alakítására a magyar szakma hét szavazattal voksolt. Ezért a díjat nem sikerült odaítélni. Megjegyzem: Vlad Mugur kolozsvári rendezései sem kaptak soha kritikusdíjat (igaz, némelyik előadását be sem mutatták Budapesten), ahogy ugyanezen a szavazáson a sepsiszentgyörgyi A csoda sem díjaztatott.

A színház teljes repertoárjából, tizenöt előadásából négy jelentőset emeltem ki. Hiszem, hogy az a színház, amely számtalan problémája ellenére ilyen fontos előadásokat képes létrehozni, ilyen erős társulatot mondhat a magáénak, a magyar színház élvonalához tartozik. A következő évadban többek közt rendez majd Kolozsváron Barabás Olga (saját krimiadaptációt); David Zinder a Bakkhánsnők et, Măniuţiu a Woyzeck et viszi színre, Tompa egy Caragiale-darabbal jelentkezik. Kolozsváron jövőre is érdemes lesz színházba járni.

A színház statisztikájában a vendégjátékok közt nemcsak előadások, hanem koncertek, bálok, egyéb rendezvények is szerepelnek.

Erről a jelenségről részletesen szóltam az Ellenfény 2003/8-as számában, kifejtve a szerző identitásával és magyarul megnevezhetetlen dybbuk jával kapcsolatos kultúr-, irodalom- és színháztörténeti dilemmáinkat.

A négy lap: SZÍNHÁZ, Ellenfény, Criticai lapok, Világszínház.

A Criticai lapokban; a Világszínház határon túli szerző írását közölte.

Az Ellenfény című lapban.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a színházi könyvkiadás a magyarországinál előbbre tart, például tavaly jelent meg egy vaskos interjúkötet Tompa Gáborral.

Az újraindult A Hét című hetilap színházi oldala, bár súlyos gyermekbetegségekkel küzd, fontos kezdeményezés.

Itt jegyzem meg, hogy a színház gazdasági adatai, az éves költségvetés nem állnak rendelkezésemre, és az egyes darabok százalékos nézettségét sem tudom elemezni. Ami a jegyárakat illeti, a stúdió-előadásokra 50 ezer lejért (kb. 320 Ft) lehet jegyet váltani, a nagytermiekre 40-60 ezer lej között.

Például Kántor Lajos 1994-ben és a sajtóvitát követően, 2002-ben is felvetette a nagyszínház és a stúdiószínház szétválását.