Schilling Árpád: a jövõ emberei vagyunk

Schilling Árpád Krétakör Színháza a legkapósabb kulturális exportcikkeink közé tartozik. Miközben a produkcióiknak óriási a szakmai és a közönségsikere, a társulatnak még mindig nincs állandó játszóhelye. Schilling megszüntetné a nagy színházi konszernek zömét, több befogadóhelyet alakítana ki, jobban támogatná a kis együtteseket.

Bóta Gábor interjúja, készült a Magyar Hírlap számára. forrás: Observer
------------
kapcsolódó ajánlatunk: Krétakör a rádióban


A Krétakör Színház kanadai turnéján készült riport mûsort sugározza október 30-án, szombaton a Magyar Rádió. A Schilling-csapat májusi, elsõ tengeren túli fellépésérõl szóló ötvenperces adás este 9 órakor kezdõdik Kossuth adón.

Miközben a színház még mindig nem tud mit kezdeni a mai magyar valósággal, ön már másodszor mond egy-egy produkció keretében konkrét eseményekről véleményt. A Fekete országban egyenesen napihíreket dolgozott fel. Miért érzi ezt szükségesnek?
Kötelességünk beszélni azokról az áldatlan állapotokról, amelyek ma uralkodnak. Az utca emberétől a politikusokig gyakorlatilag mindenki tudja, mik azok a problémák, amelyekben gyökeres változásoknak kellett volna bekövetkezniük az elmúlt tizenöt évben, és mégsem történik semmi.

Ön szerint miért nem?
Az eddigi időszakot a hatalom mámora jellemezte. Kicsit olyanok voltak a politikusok, mint az a gyerek, aki megkapja a játékát, szétszedi, de összerakni már nem tudja. Minden fontosabb párt szétszerelte ezt a "játékot", azaz az országot. Ez történt körülbelül 2002-ig. Ezután mintha az egész társadalom elkezdett volna felnőtté válni. Ez elég fájdalmas. Azt kellett megtapasztalni, hogy valóban nem történt semmi, és kiábrándultunk abból az eszméből, amit a rendszerváltás jelentett. Azt hittük, hogy betört a szabadság, és ebből valami másfajta mentalitás alakul majd ki. Azonkívül, hogy átalakult a politikai rendszer, semmi igazán lényeges nem változott meg. Az alapvető ideákról le kellett mondanunk. Arról például, hogy létezik értelmes működése az államapparátusnak és a társadalom egészének. Hogy létrejöhet erős szociális háló. Ehelyett elhülyülést, koncepciótlanságot érzek, azt, hogy senki sem tervez öt-tíz évre. A politikusok rövid távra rendezkednek be, hiszen tudják, legrosszabb esetben elveszítik a hatalmat, de a következő fordulóban a kiábrándult tömegek majd újra őket választják meg. A színházi szakmában riasztónak látom a harmincas-negyvenes korosztály helyzetét, jele sincs annak, hogy nekik bármilyen szerep jutna.

Még mindig partizánnak érzi magát?
Egyáltalán nem. Gáspár Mátéval, a színházunk intendánsával együtt nagyon értelmesen alakítunk ki egy rendszert a saját színházunkban. De jobban kellene hallgatni a szavunkra, inkább kellene kooperálni velünk, tudomásul kellene venni, hogy a jövő emberei vagyunk.

A hazai színházak közül jelenleg önök számítanak a legkapósabb exportcikknek. Ez referenciául is szolgálhatna. Ha viszont modellértékűnek veszik a mindössze tizenhárom színészből álló, de már széles repertoárral rendelkező együttesüket, akár kínos következtetések is levonhatók másokra nézve. És mindehhez az önöké mellett van egy egészen hasonló modell, a beregszászi színházé, szintén kevés színésszel, nagy repertoárral, klasszikus és modern darabokkal, populárisabb és ínyencebb előadásokkal.
Érdemes megnézni, hogy a pécsi színházi találkozón vagy a kritikusoktól kik kaptak díjat, azt látjuk, hogy Vidnyánszky Attila, akinek ott van a beregszászi csapata, amely folyamatosan haldoklik. Balázs Zoltán, a Maladipe Színház vezetője, akinek be kell épülnie a Bárkába, mert nem tudja fenntartani a saját csapatát. Pintér Béla társulata sem dúskál a jólétben. Ott van még Mohácsi János, aki ugyan nem igazgató, de tudjuk, hogy abszolút társulatszervező erővel bíró rendező. És itt van még Zsótér Sándor a maga színházi kísérleteivel, meg persze itt van a Krétakör. Ezzel gyakorlatilag a hazai modern színházat körül is írtuk. Nagyon furcsa, hogy ebből a hat emberből négy folyamatos megélhetési, helygondokkal, próbalehetőség-hiánynyal küzd. Mi kevésbé panaszkodhatunk, mint Vidnyánszky, de azon az úton, amit igazán járni szeretnénk, állandó kitérőket kell tennünk.

Ez a kultúrpolitikusok vagy a színházi szakma miatt van így?
Közös felelősség. A tulajdonos részéről ugyanúgy hiányolom a koncepciót és a bátorságot, mint a szakma részéről. Zsámbéki Gábor is finoman elismerte, hogy azért a színházi struktúra rozsdásodási folyamata megindult. Vagy harminc nagy kőszínház a kaposvári és a Katona József Színház emlékébe kapaszkodik. Valódi társulatot, műhelymunkát viszont nagyon ritkán látni.

Ugyanakkor valószínűleg ennek a struktúrának köszönhető, hogy a magyar színház nem dőlt dugába úgy, mint a filmgyártás. A színházigazgatók nem feltétlenül vannak jóban, de akkor összezártak, amikor - nyilván a saját érdekükben is - nem engedték összedőlni a színházi struktúrát. Azt pedig senki nem tagadhatja, hogy szinte minden színház tele van, bármi történik is benne.
Az a kérdés, hogy mivel van tele. Azok a színházak, amelyeket önök mint kritikusok is díjazni szoktak és a szakma is büszke rájuk, haladó, kortárs színházak, a haladó értelmiségnek szólnak. Ezt a közönséget nem lehet összevetni a Madách Színház nézőinek számával, viszont az előbbi társulatok nemcsak a jövő színházában, hanem a jövő Magyarországában is gondolkodnak. Ez az az értelmiség, amely megszabja ennek az országnak a ritmusát, gazdasági, politikai, szociális, kulturális szempontból. Arra természetesen büszkék lehetünk, hogy megmaradt a színházi struktúra, de az lehetetlen, hogy ez a rendszer úgy ahogy van, ezzel a teljesítménnyel, ezzel a szellemiséggel a jövő színháza lehetne.

Ön mit csinálna? Fogná magát, és a nagy létszámú társulatokból kirugdosná az embereket?
Nem rugdosnám ki, de a tehetségkoncentrációnak csak a nyomai fedezhetők fel ebben a rendszerben, amely rengeteg színészt és rendezőt képez. A magyar színház alapvetően szociális intézmény. Olyat a világban ritkán látni, hogy gyakorlatilag - a tehetségétől függetlenül - mindenki kap munkát. Irtózatos konszerneket tartanak fenn, teljesen értelmetlenül.

De nem jó az, ha mondjuk bemutatnak egy Shakespeare-darabot, akkor nagy társulatból lehet hozzá viszonylag rátermett színészeket válogatni?
Bizonyos játékstílusban nyilván tizenhárom színésszel is el lehet játszani bármit, de nem biztos, hogy ugyanez már a Vígszínház nagyszínpadán is szerencsés.
Nyilvánvaló, hogy sztár színészekre és sztár színházakra szüksége van a közönség jelentős részének. Szükségük van arra, hogy sztárokkal nagy kiszerelésű produkciókat lássanak. De Shakespeare-nek sem volt negyvenfős társulata, mégis el tudott játszani mondjuk egy III. Richárdot, amiben harmincöt szerep van. És egyre tovább duzzadnak a társulatok, a végén szétpukkadnak, mint a kis gömböc.

Létezik-e művészi szempontból erős, ambiciózus új generáció, amelynek tagjai valóban jobbat csinálnának - ha hagynák őket -, mint azok, akik most pozícióban vannak?
A filmeseknek igen sokat segített, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelyben hihetetlen felelősséget kell vállalniuk a saját munkájuk iránt. Kialakult az erős, fiatal filmes generáció. A fiatal színházi rendezők többsége a közelébe nem került annak a szituációnak, amelyben megerősödhetne. Ehelyett gyerekként kezelve bekerülnek valamelyik színházba, és minden különösebb felelősség nélkül gyártják az előadásaikat. Nincs utánpótlás-nevelés, csak abban az értelemben, hogy valaki elvégzi a színházrendezői szakot, és kész. De egyetlen igazgató sem készül arra, hogy valakinek átadja a színházát, csak addig gondolkodik, amíg ő él.

A fiatalok többsége nem is akar színházat igazgatni, maximum a főrendezőségre vágyik, de a direktorsággal járó problémákkal nem kíván bíbelődni.
Mert nem akar ilyen nagy konszerneket igazgatni.

Azzal, hogy megszüntetné a színházi konszernek zömét, azt mondja, hogy nálunk is az lenne jó, mint például Amerikában, ahol akár öt évig taxisofőrködik a színész, mire a hatodik esztendőben szerepet kap?
Nem feltétlenül ezt mondom. De azt igen, hogy jobban előtérbe kellene kerülniük a kis társulatoknak. Nem kellene állandóan küszködniük, ha nem lenne rossz az egész támogatási rendszer. Arra is kellene lehetőségnek lennie, ha az alkotó csak egy előadásra akar csapatot összeszedni. Ez ma igencsak nehéz.

Mivel színházra mostanában több pénz nem lesz, mégiscsak azt mondja, hogy nagyobb társulatoktól el kell venni pénzt, amit oda kell adni szabad csapatoknak.
Így van, vagy meg kell tartania a pénzt, de befogadóvá kell tenni azt a helyet. A negyvenfős társulatok tagjainak minimum a fele nem dolgozik rendszeresen.

Azt én is luxusnak érzem, hogy drágán kiállítanak bizonyos produkciókat, amelyek esetleg hússzor sem mennek. Nem is beszélve egyes nyári előadásokról, amelyek lehet, hogy csak kétszer kerülnek közönség elé, és netán még jók is. Ezeknek tovább kellene élniük, körbe kellene utaztatni őket az országban.
Sokkal keményebben betartatott gazdasági rendszerre van szükség. Az előző generáció még hozzászokott a művészigazgatáshoz és az ezzel járó művészpazarláshoz. Arra építenek, hogy művésznek lenni kiváltság, a művész megkapja a pénzét az államtól, és ezért a nagy művészetét folyamatosan kiművészkedi magából. Én már erkölcstelennek érzem ezt a pazarlást, lehetetlenségnek tartom, hogy egy drága előadást ne játsszunk rengetegszer. Több színházból befogadó színházat kellene csinálni, a színészek zömét szabadon kell engedni, a sztárokat pedig össze kell szedni bizonyos helyekre, bizonyos produkciókba.

Sokan - és én is osztom a nézetüket - a társulati, a repertoárrendszert a magyar színház egyik legnagyobb értékének tartják.
Nézze, mi például, ha beépítünk egy díszletet, minimum háromszor-négyszer egymás után játsszuk ugyanazt. Tavaly kétszázhuszonegy előadást tartottunk így. Sokan azt papolják, hogy ez Magyarországon lehetetlen, mert a magyar közönség hozzászokott ahhoz, hogy mindennap mást játszanak. Ez egyszerűen nem igaz.

A Madách Színház már régóta sok mindent ilyen rendszerben játszott.
Az nagyon helyes, mert rengeteg pénzt lehet így spórolni, a műszaknak nem kell naponta lebontania a díszletet és újat építenie. Nem beszélve a művészi hozadékról. Ha az előadás után tartok egy megbeszélést, a következő nap már kipróbálhatja a színész, amit mondok, és esetleg ennek alapján jobb lehet, akkor elképzelhető, hogy a harmadik nap még jobb lesz.

Mi történik, ha mégsem lesz érdemi változás?
Akkor a rendszer önmagától is szétrobban, mert előbb-utóbb a jelenlegi színházigazgatók nyilvánvalóan megöregednek, kihullanak, és ki lesz helyettük? Utánpótlás nincsen, hiszen ez a generáció nem feltétlenül arra vár, hogy ekkora színházakat igazgasson. Szívesebben dolgoznak a rendezők kisebb, mobilisabb csapatokban, utaznak, mozognak. Miért nem a vidéki színházak kapják rendszeresen a szakmai díjakat, ha egyszer nagy állami támogatással, komoly társulati munkát végző, fontos színházak ezek? Akkor művészi szempontból miért értéktelenek?

Ellenpélda a kaposvári társulat és Mohácsi János, aki negyvenfős színészgárdával mutatta be a Csak egy szög című erőteljes produkciót.
Mohácsi hihetetlenül tehetséges ember, aki belépett egy ilyen rendszerbe, és ebből kihozta a maximumot. Nem hozna létre kevésbé értékes előadásokat, ha tizenöt embere lenne hozzá. Nem tudom, hogy Mohácsin kívül mi igazolja a nagy létszámú kaposvári társulatot.
A kaposvári régi, nagy előadásokban a csoportos szereplőknek is volt arcuk, lendületük, mert bár nem voltak nagy színészek, rátették az életüket a színházra. Tehát mégsem voltak akárkikkel pótolhatók.
Ezzel az idea szintjén egyetértek, de nem lehet legitimálni vele az összes nagy budapesti és vidéki társulatot. Kérdés, hogy a komoly színházigazgatók, a szakma krémje, hajlandók-e ezekről a kérdésekről vitázni, vagy ragaszkodnak ahhoz a posztkommunista maradványhoz, hogy amikor baj van, kiöltöznek, és fölmennek a miniszterhez.

Mi lehet a Krétakör jövője? Remél saját színházat?
Bele kellene kerülnünk abba a kategóriába, ami nem egy évre támogat minket, hanem legalább háromra, hogy hosszabb távú művészeti koncepciót is biztonsággal megvalósíthassunk. Nem feltétlenül akarunk megszerezni egy színházat, de két- vagy hároméves periódusra szeretnénk megkapni.

Annak idején a Radnóti Színház vezetői megpróbálták megkapni az Új Színházat, mondván, hogy már nem inspirálja őket az a kis tér, amiben dolgoznak. Azt is el tudná képzelni, hogy két-három évre mondjuk megkapnák a Gödört az Erzsébet téren, amit át lehetne alakítani színházzá, és utána művészi igényeiknek megfelelően továbbállnának egy nagyobb vagy akár kisebb helyiségbe? A társulatok vándorolhatnának színházak között?
Pontosan így van. Nekem nem az hiányzik, hogy hatalmam és színházépületem legyen, hanem hogy az adott két-három évre egy programot megvalósíthassak. Jelenleg programok nincsenek, csak színházigazgatói székek, hatalom van. Sőt mi úgy is el tudnánk képzelni a működésünket, hogy művészi intendatúrarendszert alakítanánk ki. Bekerülnénk ugyan valahová a Krétakör társulatával, de az nem jelentene kizárólagosságot. A Krétakörrel rendszeresen utazunk, ekkor természetesen nem kellene üresen állnia a színháznak, hanem más társulatok játszhatnának benne. Szívesen szerepelnénk még többet nemcsak külföldön, hanem vidéken is.

A Hazámhazám című előadást Hofi Géza emlékének ajánlotta, sok elemet használ a produkcióban a pesti kabaré hagyományából, korszerű színházi momentumokkal vegyítve. Továbbél-e ez a hagyomány? A Vidám Színpad jelenlegi igazgatója, Puskás Tamás azt mondja, hogy szétfoszlott. De akkor korábban önök is megkaphatták volna a Vidámot, hiszen azzal a felkiáltással nem rúgtak labdába, hogy ápolni kell a magyar kabaré hagyományait.
Én még Hofin nőttem föl.

De ő megismételhetetlen zseni volt, vagy van követhető tradíció?
Hofi zseni volt, de ennek a fajta rögtön reflektáló, humorban gondolkodó aktuáltársadalmi kabarénak lenne létjogosultsága, és van múltja. Hogy milyen színvonalú ez a kabaré, tehetségtől függ. A magyar humor iszonyatos devalválódáson ment keresztül. Ami most megy humor címszó alatt, hihetetlenül sajnálatra méltó. Ugyanakkor elképesztő igény lenne jó kabaréra. Azért szeretem a kabarét valamiféle korszerű színházzal elegyíteni, mert a fiatalok borzasztóan rácsodálkoznak, igen szimpatikus színházi forma számukra. Sprőd, gyors reagálású ez a műfaj. Kicsit tévészerűen a nézők szemébe, pofájába mondja a magáét, evidenciákat fogalmaz meg, időnként közhelyeket tupíroz föl, de idézőjelbe teszi őket. Az a típusú előadás, mint a Hazámhazám vagy a Fekete ország, egyfajta kiállás is bizonyos értékrend mellett és értékrend ellen. Bár utcára nem vonulunk rendszeresen, de a színház nyelvén elmondjuk, hogy ezt meg azt kikérjük magunknak, nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy bizonyos dolgok így működnek ebben az országban.


Bóta Gábor interjúja. Készült a Magyar Hírlap számára. forrás: Observer