 |
Az előadás 19 órakor kezdődik, vége kb 20.30-kor.
--------------------------------------------------
Azt mondjuk: ez kész
Beszélgetés Zsótér Sándorral
Bérczes László- 2004. szeptember 21. Éjfél körül jár, este hét óta kétszer lement a Stuart Mária összpróbája, holnap először játsszuk az előadást három hónap után. Néztem a próbát, közben figyeltelek téged is, aki egyes-egyedül ültél a nézőtéren. Reakcióidat látva azt is hihettem volna, hogy először hallod, és most fedezed fel a szöveget, ezzel együtt Schiller darabját, illetve az általad rendezett előadást. Történt mindez veled, aki nagyon is jól ismered ezeket a mondatokat és az éppen általad mértani pontossággal meghatározott mozgásokat, gesztusokat... Hogy van ez?
Zsótér Sándor: - Önző vagyok. Néha unom, néha élvezem. Másodszorra jobban odafigyeltek, saját mondataikat hallottam.
Bérczes László- De hát ezek a mondatok mindig ugyanazok.
Zsótér Sándor:- Igen, csakhogy mindig máskor mondják és így másként is. Az S. Mária évad végére készült el, néhányszor játszottuk, aztán jött a nyár három hónapja. Ez a szünet lehet, hogy jó valamire. Valaki most fedezi fel azt a szöveget, ami tavasszal nap mint nap kijött a száján.
Bérczes László- Hogyan tud találkozni az a minimálisra redukált eszköztár, amibe zárod a színészt, és az az általad is vágyott és habzsolt gazdagság, aminek felfedezését és közlését elvárod tőle?
Zsótér Sándor:- Látszólag sok mindent nem csinálhatnak. A maradék lehetőségen belül viszont végtelenül szabad lehet. A feje működhet. Például Spolarics fektében is szabad. Mintha a végtelent üldöznéd a színészeiddel, mégpedig nem a tágas makro-, hanem a sűrített-tömörített mikrovilág felé haladva: egyre kisebb és kisebb egységekhez jutni, és azok gazdagságában megérzékeltetni a végtelent. Ijesztő és örömteli előrejutás ez: megtapasztalni, hogy haladunk valami fókuszpont felé, és mégis ugyanannyi van hátra, mint volt a kezdet kezdetén.
Bérczes László- Erről van szó. Ez egyedül vagy kényszerből nem megy. Ha a másik ezt nem akarja, ha lezár, és azt mondja, itt a vége, akkor megbuktál. Nem tudsz behatolni, nincs tovább, pont. Legfeljebb kívül díszítesz, kamuzol. Hogy eltakard a belső út hiányát. Ezért kell elvenni, elvenni, elvenni. Elvenni az öncélú mozgásból, a kényszercselekvésből. Andrea csak fekszik mozdulatlanul hosszú percekig, majd a megfelelő pillanatban egy picit mozdul: ennek a mozdulatnak természetesen jelentése, értéke lesz.
Bérczes László- A Bárkán látható Stuart Mária szervesen beépül az utóbbi egy-két év "zsótéros" világába: egyetlen állandó térben (miközben Schillernél hol a királyi palotában, hol a Tower börtönében vagyunk), alig-mozgásokkal, szövegre koncentráltan minimálszínház zajlik. És miközben végre működnek azok az antennáim, amikkel a közelmúltban készült előadásaidat be tudom fogadni, sőt érzéki élményeim születnek (megrendülten nézem például a világ nagy királynőjét, Erzsébetet, aki a világ árvájaként fakó füttyszóval konstatálja, hogy úgynevezett győztesként végleg elveszített mindent), én ezen az őszön ugyanebben a színházban majdhogynem ugyanezekkel a színészekkel John Millington Synge drámáját próbálom, és azt tapasztalom, hogy a te "korszerű" színházadhoz képest én "konzervatív" módon érvényesítem a szokásos "pszichológiai realizmust". De ha ebben a beszélgetésben leteszem a voksomat a Stuart mellett, márpedig leteszem, akkor saját, földhözragadt rendezésemet meg kellene tagadnom?
Zsótér Sándor:- Miért kellene? Én egyszerűen így tudom csinálni, más meg másként. Ez így jó.
Bérczes László- Olvastam az előadásaidról számos lelkes elemzést - ez eddig rendben -, de ezek érvrendszerét nem mindig tudtam elfogadni: megszünteted a történetet; a nézőt közömbös, kukkoló helyzetbe hozod; mozdulatlan bábukat raksz a színpadra; lemondasz az érzéki hatáskeltésről és így tovább... mindezt természetesen dicsérőleg írják. Én, aki éppen rendezek valamit, elbizonytalanodhatok: ezek szerint így kellene: lemondani a mesélésről, az érzéki hatáskeltésről... Csakhogy szerintem a Stuart Máriában (és nemcsak abban) te történetet mesélsz, szerintem van királynő, aki királynőként viselkedik és van udvar, mely udvar hozzá így viszonyul, szerintem a redukált cselekvések igenis a szövegből következnek és nem attól függetlenül, igenis, szerintem az előadásaiddal megrendülést, katarzist akarsz elérni. Ott voltam egy-két próbán, amikor a szöveget elemezted. Előzményeket, szándékokat, célokat, emberi vágyakat kerestél a szavak mögött. Nem lila víziókkal varázsoltad el a színészeket, hanem hideg, pontos, konkrét, racionális, pszichikai indítékokat, érdekeket kereső elemzést végeztél. Ettől a kályhától indulsz te is.
Zsótér Sándor:- Igen. Kevesebb időt szánhatok elemző próbákra, mint szeretném
Bérczes László- "Hat hetem van, muszáj a végével kezdenem." - ezt nyilatkoztad.
Zsótér Sándor:- Nem panaszképpen mondtam. Változtatok ezen, amikor érzem, hogy változtatni kell. Nem tudom, hogy elemzés céljára mennyi időt kell fordítani. Hogy amikor már próbálunk abban a helyzetben, amelyben az előadás történik majd, mindannyian ugyanazt tartsuk fontosnak, ugyanazon gazdag végtelen felé haladjunk. A mai második összpróbán azt éreztem, hogy ezzel a nyolc emberrel talán sikerült ez egy kicsit. Látszólag könnyű és egyszerű az egész: a két főszerepet vond össze, az így kapott főszereplőd csak feküdjön, a többiek a történetnek megfelelően jöjjenek be, nyomják a rizsát és menjenek ki. Nem így van. Erőfeszítéseket teszek én is, a színészek is - ha ezt a néző is vállalja, akkor lesz történet és lesz érzéki élmény. Legalábbis szeretném, hogy legyen.
Bérczes László- A Zsótér fan-klub tagjai...
Zsótér Sándor:- Nem olyan sokan vannak...
Bérczes László- Szóval közülük számosan sznobizmusból, okosságból, a jó ég tudja, miből, megspórolják az erőfeszítést, de már lelkesednek is az előadásaidért.
Zsótér Sándor:- Rajtam ez nem segít, amikor belefogok valamibe. Különben meg így van ez a világban: azt választjuk, amit erőfeszítés nélkül megkaphatunk.
Bérczes László- De a világban nemigen figyelünk azokra a minimál-felfedezésekre, amik például neked örömet okoztak ezen a próbán.
Zsótér Sándor:- De ha én ezek által megerősítem a színészt, akkor ő holnap olyan dolgokat is közölni tud, amik az átlagosan figyelő nézőt is felébresztik.
Bérczes László- Gondolsz a próbán a nézőre?
Zsótér Sándor:- Nem, de mindegy is. Úgysem tudok másként működni. Nem tudok. Nem lehet, képtelenség. Képtelenség ez az interjú is, mindegyik az. Visszaolvasom őket, és mindig ugyanaz van: azt látom, hogy én nem ezt akartam mondani, nem pont így, másutt vannak a hangsúlyok, mást értett az illető, mint ami a szándékom volt... semmilyen módon nem tudom közölni azt a rettentő sok nehézséget, amivel küszködök, miközben egy cseppet sem akarom sajnáltatni magam, nincs is miért. Egyszerűen nem tudom jól megfogalmazni azt a hihetetlen... nem, nem hihetetlen, nem kell jelző: azt a kínlódást, kétségbeesést, amit érzek egy munkánál, most például a színművészetin, ahol egy osztállyal vizsgára készülök. Se fan-klub, se dicsérő kritikus, se empatikus interjúkészítő, senki. Nem is lehet. Ott állok tehetetlenül, pedig készültem, de hogy tudom majd vadidegen embereknek meggyőzően átadni, mit is szeretnék. Ezért volt ma olyan jó ezzel a nyolc emberrel. Ezen az átlagos napon, amikor már mindegyikük rég mást próbál és hullafáradt, és nem láttuk egymást három hónapja - és akkor ők rendkívüli szellemi és fizikai erőfeszítést tesznek. Ez engem lenyűgöz. Ők nem hozzám vagy egymáshoz jók, egész egyszerűen akarnak valamit. Ott akarnak lenni - önmaguk miatt. Ilyenkor jobb kedvem van, hogy talán mégis... Ez persze holnap reggel, amikor belépek az osztályba, nem segít. Pedig segítenie kellene. Mindig a semmiből kell indulni.
Bérczes László- Ezt nagyon is értem. De akkor mit jelent az imént már idézett mondatod, miszerint rögtön a végével kezded?
Zsótér Sándor:- Félreérthetően fogalmaztam, mintha kész előadást hoznék már az olvasópróbára. Az ember nyilván fél az első találkozásoktól, ezért is készül nagyon, hogy egy az egészre érvényes szerkezetet, hálót tudjon átadni, amibe majd kapaszkodni lehet. Bármennyire utálatos szó is a "rendelkezőpróba", szükség van rá, csak hogy láthasd, leellenőrizhesd azt a rendszert, ami a fejedben már megszületett. Ez aztán változhat, bár őszintén szólva alapvető változások nemigen szoktak történni. Lehet, hogy nem vagyok eléggé alkalmas az improvizációra, de az az igazság, hogy félek a szabadságnak ettől a formájától. Talán a közepe felé, amikor már működik valami rend, akkor lehetne szétnézni a meglévőn belül. Szétterülni a völgyben, aztán vissza a mederbe, ami nem ugyanaz a meder már. Visszatérve a kérdésedhez: nyilvánvaló, hogy aki önbizalomhiányos, az túlkészül. Én túlkészülök, a "végével" kezdek. Egyszer talán létrejön az az elengedettség, amikor csak figyel az ember... Nekem szükségem van azokra a keretekre, azokra a konkrétumokra, amik nem engedik meg a lötyögést, igaz, korlátozzák a szabadságot. Ahol és akikkel dolgozom, én tiszteletben tartom. A Stuart Máriát választod...
Bérczes László- Az általad kínált két ajánlat közül - Arturo Ui... és Stuart Mária - a Schiller-drámára voksolok, mert újraolvasom, és felfedezem, mennyire fantasztikus darab...
Zsótér Sándor:- Miért ne?, és nem gondolok bele, mi is következik ebből. Az következik ebből, hogy prózában újra kellene fordítani a darabot, de erre már nincs idő, Spolarics mellé kellene egy másik királynő...
Bérczes László- ...Mi felajánljuk, hogy bárkit hívhatsz.
Zsótér Sándor:- Ezen rágódok napokig-hetekig. Aztán eszembe jut: talán nem is kellene más. Van színésznő, Spolarics Andrea. Olyan képességű, aki el tudja játszani mindkét szerepet. De mit kezdek majd azzal a jelenettel, amikor a két királynő találkozik? Káosz. Aztán ott van az a kicsi tér, a Bárka stúdiója. Az történik, ami mindig: összeáll valami, és azonnal mutatkozik egy szakadék, újra összeáll, megint szakadék... Az éjszakák, amikor ezek megoldásán rágódik az ember..., olyan megoldáson, ami nem megfelelés, hanem a konkrét adottságokat figyelembe vevő szabad és önálló döntés. Például egyetlen színésznő a két főszerepben. De vajon mit szól ehhez a színésznő, mit szól ahhoz, ha úgy döntök, hogy egész előadás alatt feküdnie kell? Andreával még soha nem dolgoztunk, alig találkoztunk. Azt tudtam, hogy sokat tud.
Bérczes László- Mivel, hogyan győzted meg őt?
Zsótér Sándor:- Nem volt szó meggyőzésről. Általában elmondom, amit szeretnék, és készen állok a "nem"-re. Van ebben tapasztalatom. Csakhogy Andrea azt mondta: "Jó, rendben." Jó, rendben, egyedül játssza a két szerepet, végig feküdni fog, a találkozásra majd kitalálunk valamit, mégpedig nem dublőzt, nem vetítést, nem árnyjátékot. Az igazgató bármikor azt mondhatja: köszönöm szépen, de ezt nem. Nem mondta. Te sem mondtad. Emlékszem, amikor elküldtem neked az sms-t: Spolarics játssza mindkettőt. Egy napon belül jött a válasz: jó.
Bérczes László- Ez akkoriban történt, amikor a Kamrában javában próbáltad a Csongor és Tündét. Ez szinte mindig így van: próbálsz ezerrel és már készülsz a következőre, hiszen egyik munkából lépsz át a másikba. Hogy lehet ezt megcsinálni, hogy lehet így "túlkészülni"?
Zsótér Sándor:- Nehezen. Figyelsz vagy nem figyelsz. Ezen múlik. Ehhez egyedül kevés vagyok. Az nagyon fontos, hogy nem egyedül készülök. Évek óta Ungár Juli által születik meg az előadás szövege, én sokszor csak bambán bámulok, és az ő megjegyzései billentenek ki a tudatlanságból. Évek óta Ambrus Mari tervezi a díszletet. Ez alapvetően meghatározza a későbbi előadást.
Bérczes László- Én is igyekszem úgymond készen hozni a jelenetet a próbára, szóval felkészülök, aztán tíz másodpercen belül borul az egész, mert valamelyik színésznek sokkal jobb ötlete támad. A jelenet tartalma általában nem változik, az viszont igen, ahogyan azt megfogalmazzuk.
Zsótér Sándor:- Rengeteg jó ötlet jön a színészektől. Egyszer egy workshopon, elkábítottak, megszédítettek a lehetőségek. De nem volt rajtam bemutatókényszer, nem nehezedett rám a súly, hogy mindjárt nyitják az ajtót, és jönnek a nézők. Pánik. Egy jelenetet a végtelenségig lehetne próbálni: miért mondjuk ma azt, hogy "kész"? Más, mint tegnap, talán jobb is, de holnap megint mást fedezünk fel, három hónap múlva megint mást. Miért kellene törődnöm egy megjegyzéssel, amikor az illető még nem is ismeri a szöveget?
Bérczes László- Azzal, hogy a főszereplőd szinte mindvégig hanyatt fekszik, a közlés, a kifejezés egyik legfontosabb eszközétől, a tekintettől is megfosztod.
Zsótér Sándor:- Mindig pontosan lehet tudni, hogy a körülötte állók közül Andrea kihez beszél. Ez egy képesség, ezzel ő rendelkezik. A főiskolán néha megkérdezem: "Az magának segít, hogy a másik tekintetére tapasztja a magáét?" "Hogyne, mert az ő tekintetéből merítek, abból építkezem..." De ha megkérdezem, miről is beszél a másik, nem mindig tudja elmondani. Szép ez a tekintet-dolog, de ha a fejedbe nem költözik semmi, akkor csak látszat megoldás.
Bérczes László- Az tehát a kérdés, hogyan figyelsz a másikra.
Zsótér Sándor:- Igen. De az nem azon múlik, szemébe nézel-e vagy sem. Azon múlik, ott vagy-e, figyelsz-e amennyire csak tudsz. Ma este a színészek többet bakiztak, mint szoktak. Nem érdekel. Inkább tévesszenek, ugorjanak át húsz sort, de koncentráltak legyenek. Ma ez így volt, és ez klassz. Hogy a holnapi előadáson mi lesz, azt a jóég tudja. Lehet, hogy nem lesz egy baki sem, és minden rendben lebonyolódik - de minek?
Bérczes László- Legyen ez a vége. Későre jár, és még vár rád néhány színész. Mindenesetre kösz.
Zsótér Sándor:- Most ez kész?!... Látod, mindig ez van. Visszaolvasom majd az általad leírt szöveget, verem a fejemet a falba, hogy megint nem tudtam pontosan és okosan fogalmazni, újra kéne kezdeni az egészet...
Bérczes László- De hát tudod, a teljesítménykényszer: nyitják az ajtót, jönnek a nézők, itt a lapzárta, menni kell a nyomdába, ezért egy adott pillanatban azt mondjuk: ez kész.
Bérczes László
-------------
Friedrich Schiller
STUART MÁRIA
Fordította: Kálnoky László
Stuart Mária, Skócia királynője : Spolarics Andrea
Erzsébet, Anglia királynője : Spolarics Andrea
Robert Dudley, Leicester grófja : Balázs Zoltán
Georg Talbot, Shrewsbury grófja : Varga Gabriella
William Cecil, Burleigh bárója : Gados Béla
William Davison, államtitkár : Horváth Kristóf
Amias Paulet, Mária őrzője : Varga Anikó
Mortimer, az unokaöccse : Ollé Erik
Aubespine, francia követ : Kiss Réka Judit
Hanna Kennedy, Mária dajkája : Varga Gabriella
Az angol királynő apródja : Kiss Réka Judit
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Tallér Zsófia
Dramaturg: Ungár Júlia
Asszisztens: Kiss Réka Judit
Ügyelő: Petrik Zsolt
Rendező: Zsótér Sándor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr4911849621
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.