"TITOKBAN JÁTSZOM"

- A portrét Schiller Kata készítette -

Beszélgetés Máhr Ágival

Az interjút készítette: Török Tamara


- A nyáron Zsámbékon felújítottátok, újrajátszottátok, majd két országban turnéztattátok Simon Balázs Woyzeck -elõadását, a Pulcinella közlegény t. Hogy kerültél a miskolci színházból a zsámbéki rakétabázison próbáló nemzetközi csapatba?

- Tulajdonképpen Balázs két évvel ezelõtti, szintén zsámbéki, Csontzene címû elõadásából. Amikor kiderült, hogy egy európai uniós pályázat egyik nyerteseként, három ország színészeinek részvételével megcsinálhatja a Woyzeck et, abba is meghívott. A produkció román színészeit - a bukaresti Claudiu Bleonþ kivételével - a sepsiszentgyörgyi színházból válogatta, az olaszokat pedig a Woyzecket játszó Andrea Colavino segítségével, akivel még fõiskolás korában a Piccolo Teatróban ismerkedett meg. Eleonora Fuser tíznapos commedia dell'arte-kurzusán kovácsolódott össze a társaság. Reggeltõl estig dolgoztunk, maszkokban. Különleges, jellegzetesen színházi ismerkedési folyamat volt: az elsõ napokban még maszk nélkül sem tudtam, hogy ki kicsoda. Érdekes, hogy a commedia dell'arte mennyire természetes része az olasz színjátszásnak: az olaszok számára magától értetõdõ volt, hogy egy-egy maszkhoz milyen mozgás, milyen tartás, milyen hang, milyen viselkedés tartozik.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megBeszélgetés Máhr Ágival

Az interjút készítette: Török Tamara


- A nyáron Zsámbékon felújítottátok, újrajátszottátok, majd két országban turnéztattátok Simon Balázs Woyzeck -előadását, a Pulcinella közlegény t. Hogy kerültél a miskolci színházból a zsámbéki rakétabázison próbáló nemzetközi csapatba?

- Tulajdonképpen Balázs két évvel ezelőtti, szintén zsámbéki, Csontzene című előadásából. Amikor kiderült, hogy egy európai uniós pályázat egyik nyerteseként, három ország színészeinek részvételével megcsinálhatja a Woyzeck et, abba is meghívott. A produkció román színészeit - a bukaresti Claudiu Bleonţ kivételével - a sepsiszentgyörgyi színházból válogatta, az olaszokat pedig a Woyzecket játszó Andrea Colavino segítségével, akivel még főiskolás korában a Piccolo Teatróban ismerkedett meg. Eleonora Fuser tíznapos commedia dell'arte-kurzusán kovácsolódott össze a társaság. Reggeltől estig dolgoztunk, maszkokban. Különleges, jellegzetesen színházi ismerkedési folyamat volt: az első napokban még maszk nélkül sem tudtam, hogy ki kicsoda. Érdekes, hogy a commedia dell'arte mennyire természetes része az olasz színjátszásnak: az olaszok számára magától értetődő volt, hogy egy-egy maszkhoz milyen mozgás, milyen tartás, milyen hang, milyen viselkedés tartozik.

- Mit csináltak az egészen másfajta színházi kultúrán nevelkedett magyarok?

- Amit a többiek: lazzókat improvizáltunk, vagy csak feküdtünk a földön, és azon gondolkoztunk, hogy milyen állatok legyünk a maszkjainkban. Gazsó Gyuri az egyik próba után, éjjel kettőkor ott huhogott mellettem, mondván, hogy a "lóbagollyal" még egy kicsit adós. Épp begörcsölt a nagy "lóábrázoló" izma. Hihetetlen művészi alázattal dolgozott. A három náció közül az olaszok voltak a legfegyelmezettebbek. Nem vitatkoztak, keveset csodálkoztak, minden feladatot bevállaltak, jegyzeteltek és dolgoztak. Nem így a sokkal "lazább", egyszerre komplexusos és öntudatos románok, akik viszont - ha dolgoztak - sokkal szabadabban és érdekesebben gondolkodtak.


{kozep}A portrét Schiller Kata készítette{/kozep}

- Hogy jön össze Büchner és a commedia dell'arte?

- Büchner a Woyzeck -töredékben állati tulajdonságokkal jellemzi a szereplőket, a commedia dell'arte-maszkok is állatfigurákból születtek, és Balázs fejében összekapcsolódott a kettő. Woyzeck a commedia dell'arte-jelenetekben "ösztönösen" a Pulcinella-maszkot választja: Pulcinella is az örök közlegény, a kisember, a kiszolgáltatott.

- Mindenki elfogadta ezt a koncepciót?

- A koncepciót igen, inkább Balázs "rendetlenebb" munkastílusát viselték eleinte nehezebben a külföldiek. Nekünk könnyebb dolgunk volt: ismertük őt, bíztunk benne, és szó nélkül dolgoztunk akár tizenhét órát is, de a többiek is megpróbáltak megfelelni a helyzetnek, és élvezték a soknyelvűséget.

- Mi volt a közös nyelv?

- A mindnyájunk által tanult angol valami furcsa hunglish-italo-románná fajult, vagyis leginkább egy négy nyelvből összerakott keveréknyelven kommunikáltunk - remekül. A leglehetetlenebb helyzetekben is. Az utolsó előadások valamelyikén véletlenül egy olyan jelenetre mentünk be az egyik olasz fiúval, amelyhez semmi közünk nem volt, de még a színpadon, ebben a kínos, komikus szituációban is meg tudtuk "beszélni", hogy mit csináljunk. Az egymásra figyelés és egymás segítése végig nagyon fontos volt. Őrületesen kellett koncentrálnunk, hogy az idegennyelv-halmazból ki tudjuk szűrni a végszavainkat, és megértsük - gyakran szavak nélkül is -, hogy mit akar a másik. Különbözött az anyanyelvünk, a korunk, a színházi neveltetésünk, a szakmai múltunk, mégis remekül tudtunk együtt dolgozni.

- A kisebb szerepeket is nagyon jó színészek játszották.

- Valóban mindenki rangos, sokat próbált színész a maga országában. A Woyzeck ben kevés a nagy szerep, az előadásban viszont majdnem húszan voltunk. Hogy a szerepek kicsiségéből adódó hiányérzet vagy egyszerűen a munkavágy volt-e az oka, nem tudom, de mindenki keményen dolgozott, és a commedia dell'arte-betétek erre lehetőséget is adtak. Két román fiúnak az egyik jelenetben meg kellett találnia Marie holttestét. Itt derült ki róluk, hogy milyen jó színészek: csináltak egy olyan helyzetgyakorlatot, amit az előadásból sem lehetett volna jó szívvel kihagyni. Balázs vitathatatlan érdeme a színészválogatás. A turné egyik legnagyobb tanulsága, hogy minden körülmények között működni tud egy produkció, ha minden poszton jó színészek vannak, legyenek bármilyen nemzetiségűek. Végigjártuk fél Olaszországot, és a legváratlanabb, legreménytelenebb helyzetekben is tudtunk együtt játszani.

- Az olasz helyszínek hasonlítottak a zsámbékihoz?

- Balázs igyekezett hasonlóakat választani, bármennyire sajátosak is az eredeti helyszín adottságai: erőd, természet, rakétabázis... Összesen hét előadást tartottunk, négyet Velence körül, egyet Perugiában és kettőt egészen északon, egy hegyi faluban, Sedilisben. Leginkább ez a helyszín hasonlított a zsámbékihoz: lebombázott, az első világháború óta nem használt erődmaradvány egy félelmetesen magas hegy tetején. De például a Velence melletti Moglianóban egy működő nyári színházban játszottunk. Perugiában pedig a főtéren. Amikor odaértünk, és megláttam, eszembe sem jutott, hogy ennek a térnek végképp semmi köze a mi eredeti játszóhelyünkhöz, annyira lenyűgözött a látvány: a híres szökőkút, a városháza (állítólag a legöregebb Olaszországban) és a XIII. századi dóm a hatalmas templomlépcsővel. Szinte magam előtt láttam a középkori, méregkeverő papokat; teljesen hatalmába kerített az 1200-as évek hangulata. Hétórai utazás után, éjfél körül érkeztünk; akkor kezdtünk díszletet építeni, és próbáltunk hajnalig. Tipikus, nyári Saturday night fever -hangulatba csöppentünk: épp befejeződött egy dzsesszkoncert, a tér tele volt emberekkel, ültek a lépcsőn, és afrikai dobokon játszogattak, énekeltek, szívtak, ittak. A forró itáliai éjszakában enyhe vihar készülődött, fújta a szél a sörösüvegeket; mérhetetlen kosz volt, nem is értem, hogyan lett másnapra tisztaság. Kitettük romos díszletelemeinket, és az amúgy békés, de nagyon csodálkozó fiatalok közül egyre többen gyűltek körénk beszélgetni, kérdezősködni. Várható volt, hogy másnap is eljönnek. Láttam, hogy Gazsó Gyuri elfehéredik, és bekap egy nyugtatót. Később bevallotta, hogy ha akkor van nála egy töltött fegyver, biztos, hogy főbe lövi magát. Én már csak röhögtem a helyzet képtelenségén, pláne amikor meghallottam, hogy a koreográfusunk angolul győzködi a mulatozó tömeget: "You can talk, but quiet" - kvázi beszélhetnek, csak halkan. Másnap bénultam le, amikor láttam, hogy minden rendben van, és mégiscsak lesz előadás. Addig azt hittem, hogy olyan lesz, mint egy buli, ahol jönnek-mennek, isznak, kérdezősködnek az emberek... De nagyon sokan eljöttek, és kifejezetten érdeklődők, fegyelmezettek voltak. Össze is kapta magát a társulat, mindenki megérezte, hogy itt most másképp kell játszani. Igyekeztünk nagyon koncentrálni a feszességre, az erőteljességre és a commedia dell'artéra. Végül nagy siker lett. De itt fordult elő az is, hogy Andrea és Balázs áttették Marie holttestét a földről a színpadra, de nekem ezt elfelejtették megmondani. Bementem, és nem találtam a hullát. Rettenetes percek voltak. Aztán valahogy felmásztam a színpadra, és miközben a szerepem szerint Marie-t sirattam, azon gondolkoztam, hogy rendben van, felmásztam, de hogy fogok majd lejönni innen a rossz lábammal?

- A többi helyszínen is sok volt a változtatás?

- Persze, elsősorban a helyszínek különbözősége miatt. Minden előadás előtt próbáltunk, mégis majd' megőrültünk attól, hogy nem tudtuk kiszámítani, megszokni a színpadi távolságokat, járásokat, irányokat. Nem tudtuk, milyen "trambulinról" kerülünk majd egy-egy színpadi helyzetbe. A külföldi közönségnek eleve lerövidítettük az előadást, és mindig annak az országnak a nyelve dominált, ahol éppen játszottunk.

- A hosszabb vagy a rövidebb verzió volt jobb?

- A hosszabb. Négy órán keresztül tartott, de a hosszúsága, hibái, összevisszasága ellenére nekem sokkal több szakmai örömet okozott, mint az új, konvencionálisabb változat. Szerettem az idei előadásból már kimaradt színházi keretet és a természetben teljesen disszonánsnak ható maszkos színészeket; azt, ahogy a színpadon megjelenő állatok, majmok egyszer csak színészekké, katonákká változtak. A régi előadásban valós helyzetekből, fokozatosan jutottunk el az őrületig, és ugyanígy Woyzeck is meggyötört, normális ember állapotából jutott el a teljes képtelenségig - ez az átmenet mára teljesen elveszett.

- És mindenki szerepe kicsit eljelentéktelenedett.

- Az én szerepemből például alig húztunk, de attól, hogy már nincs meg rendesen a helye az előadásban, valóban jelentéktelenebb lett. Eredetileg sem nagy szerep, három kicsiből lett összollózva, de a próbán valahogy jól tudtam működni az egészhez képest, és szinte új jelenetek születtek abból, amit kitaláltam - most azonban bajban vagyok, mert nem tudom, mi az egész, amihez alkalmazkodom kellene, hiszen állandóan változik az előadás. A közönséggel való traccsolásom vagy a "groteszk, nagyon groteszk" kiszólásom régebben mindig nagy poén volt. Most már nem is mondom, mert nincs hol, és nincs kinek.

- Az olaszországi verzióból teljesen ki maradt a közönséggel való beszélgetés?

- Ha volt értelme, és vette a közönség, odafordultam hozzájuk magyarul, ők pedig nagyon figyeltek, és próbáltak megérteni. A közös nyelv hiánya miatt eleinte úgy éreztem, mintha süket lennék vagy vízben játszanék, mert ha véletlenül reagáltak, akkor sem tudtam, hogy épp mire. Aztán rájöttem, hogy ha erőteljesen játszom, és úgy mondom a szöveget, mintha ők is értenék, a magyar szöveg is közvetít nekik valamit. Ha azt gondoltam, mindegy, mert úgysem értik, és úgyis unják, ugrott az egész. Persze egészen másként fogadta az előadást a zsámbéki rakétabázisra járó, speciális, kifinomult közönség, aztán a "hagyományosabb" magyar színházat szerető sepsiszentgyörgyi közönség, és végül a teljesen ártatlan, "fogyasztói" olasz közönség.

- Tudtál kicsit nyaralni is az előadások között?

- Emberpróbáló volt az olaszországi három hét: próba, megbeszélés, építés, bontás, rossz elszállásolás... De a hosszabb, ötnapos szünet Velencében ért bennünket, és nyolc napig a város lakójának lenni mámorító volt. Mindent látni akartam, mintha soha többé nem juthatnék el oda újra. De Gazsó Gyuri is ment Muranóra, Buranóra, Torcellóra, este pedig beültünk például a Rialto lábánál levő Il Saracenóba vacsorázni... Az olaszok a szünnapokat nem töltötték velünk, mentek a dolgukra, a románok pedig olyanok voltak, mint amilyenek mi lehettünk annak idején: riadt, pénzszámoló, nem kimozduló, kicsit élhetetlen turisták. De kétségtelen, hogy ők egy helyzet áldozatai: elképesztően keveset keresnek, átszámolva körülbelül huszonötezer forintot. Az olaszok úgy érzik, hogy a románok rabszolgák: egész évben kilóg a belük, kihasználják őket ennyi fizetésért. A románok meg azt mondják: szegény, kiszolgáltatott olaszok, nincsenek társulatnál, hányszor nincs munkájuk, nem próbálnak, nem játszanak... Csakhogy egyetlen szereppel keresnek annyit, hogy - ha nem is nagy lábon - meg tudnak belőle élni a következő szerepükig. Aztán majd válogatnak az ajánlatok között... Ha kapnak ajánlatokat. De ők ezt nem kiszolgáltatottságnak, hanem szabadságnak érzik. Ugyanez a rendszer a románoknak azt jelentené: nem tudom, hogy holnap mit fogok enni, lesz-e munkám, lesz-e szerepem. Végül is mindenkinek igaza van; ezért kellene jófajta kompromisszumot találni Magyarországon a színházi működésre. A fennálló rendszernek természetesen sok előnye van mind szakmai, mind anyagi szempontból, a társulati tagság biztonságot nyújt, de adott helyzetben meg kellene tanulnunk a saját lábunkra állni, meghallgatásokra járni; jó lenne kevésbé kiszolgáltatottnak lenni, és - uram bocsá' - tisztességesebb fizetséget kapni egy-egy feladatért. Persze halálugrás lenne elmennem szabadúszónak. A magyar rendszerben az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy válasszon, pontosabban hogy megvárja, amíg őt választják. Annyiban talán "modernebb" vagyok sok kollégámnál, hogy mindig igyekeztem nem "beleragadni" a színházba: nyelveket tanultam, hosszabb időt töltöttem külföldön, régóta tanítok, és elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámapedagógia szakát - remélem, hogy fel tudnám nevelni a gyerekemet akkor is, ha esetleg ott kellene hagynom a színházat. Ha nem gondolkodnának bennem, eljöhetnék. Valószínűleg el is jönnék, mert azt a fajta kiszolgáltatottságot már nem tudnám elviselni.

- Ezek szerint egyelőre jól érzed magad.

- Ha egy ötvenes színésznőre rendszeresen gondolnak a színházában, az azért nagyon jó dolog. Nem vagyok sztár, és nem rólam szól a miskolci színház, viszont mindig szükség volt rám, és mindenre lehetett használni. Sosem jelentettem olyan szereposztási "terhet" a színháznak, mint amilyet egy sztár óhatatlanul jelent. Ez például előnye a nem-sztárságnak.

- Viszont Hernádi Juditot hívták meg Az öreg hölgy látogatása főszerepére.

- Én is sokat játszom, az igazgatóm azon dolgozik, hogy nekem itt jó legyen, úgyhogy ezzel semmi baj nincs. Hernádi Judit nagyon jó színész, a jól gondolkodó sztárok közé tartozik, és valóban bejön rá a közönség. Biztos el tudtam volna játszani az Öreg hölgyet, de az a száznyolcvan centis látomás, ami ő volt, úgysem bírtam volna lenni. Az persze fájt volna, ha egy rossz színész játssza el előlem Claire Zachanassiant. De mindent nem lehet eljátszani, nem is akarok, és mindig jól kijöttem a korosztályomba tartozó színésznőkkel.

- Évtizedek óta dolgozol ugyanannál a színháznál.

- Nem így terveztem, csak valahogy így alakult. A Nemzeti Színház Stúdiójából Kecskemétre kerültem. A főiskolára nem vettek fel, de valószínűleg nem is tudtam volna beiratkozni: a felvételi előtt egy héttel halt meg az édesanyám, a bátyám épp katona volt, de már felvették az egyetemre - valamiből meg kellett élnünk. A békéscsabai színházhoz menekültem, jó messzire, magányba, szegénységbe. Már éppen összeroppantam volna, amikor Csiszár Imre áthívott az épp alakuló miskolci társulatba. Rendszeresen játszott és rendezett itt Major Tamás - ez szakmai életem egyik legmeghatározóbb élménye. Aztán '88-ban véget ért a Csiszár-korszak, én pedig kétségbeesésemben kimentem Angliába. Színházzal is foglalkoztam egy kicsit: különböző kurzusokra jártam a londoni Actors' Centre-ben, ahol mindenféle praktikus dolgot is tanítottak: hogyan kell viselkedni a kamera előtt, mit kell csinálni egy meghallgatáson (előtte azt sem tudtam, mi az), hogyan kell szinkronizálni vagy speciális tévés műfajokban és reklámokban dolgozni. Amikor hazajöttem, hál' istennek már zajlott a rendszerváltás; a kint szerzett tapasztalatok után nehéz lett volna visszajönnöm a szocializmusba, viszont azt is megértettem kint, hogy milyen nagy dolog a társulat nyújtotta biztonság. Visszaszerződtem Miskolcra, ahol Galgóczy Judit volt a művészeti vezető, aztán Hegyi Árpád Jutocsa lett az igazgató. Csiszár közben megkapta a Nemzeti Színházat, de nem kerestem meg, gondoltam, épp elegen megteszik ezt mások. Ráadásul Jutocsa tehetséges rendezőként kezdte, és egy nagyon jól megtervezett évaddal indított. Úgy tűnt, hogy jó lesz itt. És tényleg: jó partnerekkel és egy csomó jó rendezővel dolgoztam.

- Milyen a mostani, Halasi-féle színház?

- Békésebb, kicsit talán kommerszebb, de még mindig szakmai szempontok szerint működik, és ez mostanában már szinte ajándék. És úgy gondolom, hogy sehol sem jobb. Jönnek a rendezők és jönnek a feladatok, öt jobbnál jobb játszóhely van a színházban, és ismer, szeret az itteni közönség. A gyerekem miatt sem nagyon tudnék már mozdulni. Ő és a színház kitölti az életemet.

- Elég ez?

- Hogyne lenne elég. A hivatás és a gyerek épp elég program egy nő számára. Igaz, az anyaságom egy kicsit rendhagyó: Dani két és fél éves kora után került hozzám, nagyon komoly szívműtét után. Tudtam, hogy meg kell küzdenünk majd az egészségéért, most a tanulási problémáival küzdünk. A kudarcait a sajátomként élem meg. Életem legnagyobb sikere lenne, ha boldog felnőttnek láthatnám.

- Honnan az erőd és az optimizmusod?

- Mindig is volt bennem valami egészséges életösztön. Amikor az anyukám beteg lett, és intézetbe kerültem, épp emiatt nem féltett annyira. És valóban: ösztönösen igyekeztem beilleszkedni, életben maradni. Később is, bármennyire el voltam keseredve, valahogy erős tudtam maradni; ha hiányérzetem volt a színházban, elmentem dolgozni, utazni, vagy beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra. Hogy mi maradt ebből az erőből? Talán a hit, hogy ha az ember valamit nagyon akar, az meglesz. Nagyon akartam gyereket, lett. Ha jobban akartam volna ezt a pályát, jobban "lenne". Akartam persze nagyon, de nem kétségbeesetten, nem mindenáron. Nem bírom a nagy harcokat, a törtetést, az állandó megfelelni akarást. Nincs meg bennem az őrült vágy, hogy feltétlenül benne legyek a sűrűjében, Pesten. Én nem akarok folyton égni, engem felőrölne az állandó feszültség. Prímán elvagyok azzal, hogy szép "titokban" játszom Miskolcon. Ilyen szempontból sikeresnek tekintem magam, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Jó, amikor nem vész el a játék valós, tiszta öröme, azaz délelőttönként izgalmas a próba, este pedig görcs nélkül megyek be a színpadra. Jön a közönség, én játszom, ők meg örülnek neki. És én is örülök, hogy örülnek.