A lúzer Kiss

Csaba: Világtalanok

Karsai György


Mondják, a férfiember harmincéves koráig a külsejével, negyvenéves koráig az eszével, azon felül pedig a pénzével hódít. Persze nem hátrány e három kombinációja sem, ám ez ritka. Ha jól utánagondolunk, a fenti vélekedésben megfogalmazódó képlet szerint strukturált élet az, amelyet általában normális nak fogad el a külvilág. Ha túl tudjuk tenni magunkat a megközelítés szexcentrikusságán, el kell ismernünk, hogy a három, általában normálisnak tartott életszakaszról van szó. Az elsõ a családalapítást megelõzõ kalandozások és a helykeresés kora, erre következik a dinamikus, józan alkotókorszak, az érett fejjel megalkotott nagy mûveké (plusz a családalapításé természetesen), végül a megszerzett javaknak, a jól végzett munka gyümölcseinek megérdemelt élvezete. Az ilyen életszakaszok szerint ritmizált férfiélet - úgy tartják - rendben van. Család, munka, otthon; béke, jólét, szeretet.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megCsaba: Világtalanok

Karsai György


Mondják, a férfiember harmincéves koráig a külsejével, negyvenéves koráig az eszével, azon felül pedig a pénzével hódít. Persze nem hátrány e három kombinációja sem, ám ez ritka. Ha jól utánagondolunk, a fenti vélekedésben megfogalmazódó képlet szerint strukturált élet az, amelyet általában normális nak fogad el a külvilág. Ha túl tudjuk tenni magunkat a megközelítés szexcentrikusságán, el kell ismernünk, hogy a három, általában normálisnak tartott életszakaszról van szó. Az első a családalapítást megelőző kalandozások és a helykeresés kora, erre következik a dinamikus, józan alkotókorszak, az érett fejjel megalkotott nagy műveké (plusz a családalapításé természetesen), végül a megszerzett javaknak, a jól végzett munka gyümölcseinek megérdemelt élvezete. Az ilyen életszakaszok szerint ritmizált férfiélet - úgy tartják - rendben van. Család, munka, otthon; béke, jólét, szeretet.

Sajnos a világ tele van olyan férfiakkal, akik se nem szépek, se nem okosak, és még csak nem is gazdagok.

Kiss Csaba Világtalanok című kötetének öt drámájából háromnak a hőse egy adott életpillanatban elveszíti a fentebb vázolt életritmust, kiesik az életkora és/vagy foglalkozása szabta szerepéből, s hirtelen lúzer negyvenes - ötvenes férfivá válik . Persze a lúzer is típus: körülöttünk sok olyan férfi van (hogy ezúttal csak róluk beszéljünk, hiszen Kiss Csaba őket állítja drámái középpontjába; a nőkről majd máskor) minden korosztályból, aki valamiért nem tudott vagy nem akart alkalmazkodni ehhez a rendhez. S persze a világ(irodalom) is tele van megbicsaklott életű húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes stb. férfiakkal, akiknek tragikus és/vagy komikus sorsa Aiszkhülosztól Csehovig és Plautustól, Shakespeare-ig és tovább, míg művészet lesz a Földön, ihlető forrásul szolgált és fog szolgálni prózához és vershez, regényhez és drámához.


{kozep}Jelenet a bayreuthi Parsifalból{/kozep}

Az Esti próba kiégett sztár színésze, A Dög eleinte az eseményekkel sodródó, majd az új életesély délibábját kergető, végzetébe rohanó, szerencsétlen kispolgára és a Világtalanok mindenben vesztes, kétségbeesetten megkapaszkodni akaró Apa-figurája ugyanannak a "vesztes negyvenes-ötvenes férfi"-toposznak az illusztrációja. Azonos történelmi korban és kultúrkörben szocializálódtak, ugyanahhoz a változásra és változtatásra képtelen generációhoz tartoznak. Kiss Csaba nem beszél politikai rendszerekről, nem beszél rendszerváltásról (politikáról még csak érintőlegesen sem esik szó nála - miért is?!), olvasás közben mégis folyamatosan az az érzése az embernek, mintha mindenki létében és létével a fennálló rend kritikáját fogalmazná meg. Lehet, hogy ez csak beleolvasás , de ha az, akkor a lehetséges értelmezésnek ez a szintje is jelzi: fontos, jól megírt drámákkal van dolgunk, amelyek itt és most jelentéssel bírnak, színházi értelemben hatnak.

A Világtalanok (2003) mutatja a legtisztábban a mitikus ősforrásokhoz való kötődést. Az ötven körüli, néhány éve megözvegyült, élete kilátástalanságába és saját értéktelenségének tudatába belerokkant, munkanélküli, iszákos Apa cipeli magával vakon született, húszegynehány éves fiát a város dzsungelében. Ő a Fiú szeme, irányítója, ő vigyáz rá, ő gondoskodik róla. Jól ismert ez a szereposztás. Szophoklész Oidipusz Kolónoszban- ja is két ember egymáshoz kötöttségéről szól: Antigoné is így kíséri keserű száműzetésében vak, koldussá rongyolódott apját a világon keresztül (vagyis Görögországon, ami persze a görög tragédia kontextusában egy és ugyanaz), hogy az végül Kolónoszban örök békére és nyugalomra leljen. Szophoklész drámája a vándorlás utolsó napjáról szól, s az Oidipusz körül kirobbanó konfliktusok alkotják a cselekményét. (Kinek van joga-hatalma rendelkezni Oidipusz testével? Mit jelent a látás elvesztése, illetve mit az a többlettudás - mindentudás? -, amelyet a belső látás ad? A lényeglátás és a jövőbe látás összefüggései stb.) A Világtalanok fordított Oidipusz-történet. A fiatal, életerős, az élet normális rendje szerint jövőt és perspektívát maga elé tűzni képes Fiú van a vakok - pontosabban a világ fizikai valóságát a látás segítségével felfogni képtelenek - kiszolgáltatott, folyamatos védelemre és segítségre szoruló szituációjában, míg az életet élni képtelen, mindenhonnan kikopott örök vesztes Apára vár(na) a feladat, hogy támasza és gyámolítója legyen. Természetellenes élethelyzet ez, amely logikusan vezet a tragikus végkifejletig. Kiss Csabának többnyire sikerült elkerülnie a vak ember kiszolgáltatottságához kapcsolódó sztereotíp helyzeteket és/vagy a közhelyes jeleneteket (csak azt a kiskutyát mint szeretetjelkép-motívumot tudnám feledni!). Nem lágyul el a "szerencsétlen vak Fiú" közhelycsábításától, hanem folyamatosan az elérzékenyült nyomorékábrázolás és a nyers élni és érvényesülni vágyás kegyetlenségre kényszerítő határterületén tartja a cselekményt. A fia helyett az intézetből kimentett Ibi melletti új életesélyt választó Apa-figura annak megvallása, hogy nincs többé antigonéi hősies kitartás a nyomorékok, kitaszítottak, gyámolításra szorulók mellett. Nincs többé morál, nincs többé érték; csak kétségbeesés van, a fuldokló kapaszkodása az utolsó szalmaszálba, csak pusztítás és pusztulás van. A dráma számomra ott veszít erejéből, amikor kidolgozatlanul hagy fontos alakokat, szituációkat: az intézetvezető Mária alakja csakúgy hevenyészett marad (fenyegető démon? vagy szadista főnővér a Száll a kakukk fészkére analógiájára? vagy jóságos tündér?), mint Gyuszi, a biztos egzisztenciával felvértezett másik fiú.

A ziccerszerepekkel teleírt Esti próba (1999) Federico Fellini, illetve az Országúton két zseniális színésze, Giulietta Masina és Antony Quinn előtt tiszteleg. A "színház a színházban" alapszituáció természeténél fogva hatásos, nézőcsalogató; az intimitás bizsergető érzésére játszik rá, amikor kulisszatitkok tanúi lehetünk, bekukucskálhatunk oda, ahová normál esetben a néző nem jut el: egy próbára, az előadás születésének folyamatába. Doráti György ("kiváló és érdemes művész, ötvenes évei közepén járó ">bölény<") és Konkoly Zsuzsa ("harmadéves színinövendék"), vagyis a Férfi és a Lány találkozása egy színházi öltözőben azonban csak ürügy arra, hogy a szerző végső soron ugyanazt a tematikát dolgozza fel, mint amelyet a néhány évvel későbbi Világtalanok ban (2003) láttunk: egy fiatal lány megjelenése és rajongása felvillantja a félresiklott életű, korosodó férfi előtt az újrakezdés esélyét, s mint említettem, ugyanebbe a vonulatba tartozik A Dög is (2001). Az Esti próba jóval több sztereotípiát használ, mint a Világtalanok , ebben a darabban a szerzőnek még nem sikerült elkerülnie a nagyon is kiszámítható hatáselemek halmozását: a Nagy Színész esendő, kiszolgáltatott férfimivolta, tönkrement házassága, iszákossága az egyik oldalon, a fiatal Lány karriervágya, őszinte rajongása a színész iránt, női csáberejének próbálgatása, fiatalságának kegyetlensége a másikon. Ezek olyan jellemépítő elemek, amelyek csak akkor nem válnak közhellyé, ha megszemélyesítőik meggyőző drámai szituációkban ütköznek egymással, ha a kettőjük között épülő-rombolódó kapcsolatnak tétje van. Vannak a drámában gyönyörű pillanatok - például valódi tragédiát készíthetne elő a Lány egyensúlyozása a szerep és a "civil érzelmek" között, illetve e játék brutális leleplezése a Férfi részéről! -, ám az izzó konfliktuslehetőségek rendre semmivé oldódnak a próbafolyamat mindent leplezni hivatott langyos közegében. Igazán csak a zárójelenet tragikuma érvényesül: a Lány kitépi magát a Férfi karjaiból, s a hirtelen támadt magány mint megfellebbezhetetlen ítélet összeroppantja a színészt.

A Dög (2001) az Esti próba (1999) és a Világtalanok (2003) közötti "köztes állapotot" mutatja, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy ezúttal a csődbe jutott életéből kitörni próbáló negyvenes férfi mellett-felett hangsúlyos szerephez jut az újrakezdés ürügye, eszköze és főszereplője, a fiatal lány (Lilike , a női lányka, mint Kiss Csaba jellemzi). A másik két drámában jobbára csak egy-egy ecsetvonással, jellegzetes szerepkörrel körvonalozott nők ezúttal árnyalt jellemű főhősökké válnak, hiszen nemcsak Lilike jellemét, cselekedeteinek indítékait ismerjük meg, de a középkorú mérnökember, Géza feleségéét, Irénét is, neki is fontos, kidolgozott a szerepe. Ebben a műben a leggazdagabb a kapcsolatok ábrázolása: Géza menekülésének, csődjének, majd elbukásának tragédiája szervesen összekapcsolódik az őt körülvevő szereplők sorsfordulataival. Nem véletlen a dráma műfajmegjelölése: lányregény. Az olvasónak - és persze elsősorban a színpadra állítónak! - el kell döntenie, melyik szereplő, illetve melyik cselekményvonulat a legfontosabb. Választék pedig van bőven: lehet az egészet Géza történetére kihegyezni, vagyis a darabot a férfiklimax tragédiába torkolló sablontörténetének olvasni-rendezni, de legalább ugyanennyire benne van Lilike érvényesülésének drámája is. Ez a fiatal lány (a Világtalanok Ibolyájának édestestvére) egy új nemzedék képviselője, a gátlások, erkölcsi kötöttségek és mindenfajta érzelmek nélkül felnőtt fiatalságé. A nőalak egyszerűen és durván részt követel magának a földi javakból. Gazdag és menő akar lenni, s célja elérésében semmiféle moralitás nem gátolja. Ha kell, kurva, ha kell, tisztes családanya; minden megnyilvánulását, tettét és szavát a gyors, munka és gondolkozás nélküli révbe érés motiválja. Jó ennek a drámának a ritmusa, jók a párhuzamosan egymás mellé állított életsorsok: egymás mellett látjuk Géza erkölcsi (és anyagi) értékeinek semmivé válását és Lilike kiszolgáltatottságból, szegénységből, majd erkölcstelenségből és agresszivitásból építkező sikertörténetét. Ha valamit fel lehet róni a szerzőnek, az az, hogy túl sokat markol, a kínálkozó témákat egymás mellé zsúfolja: Géza tragikomikus "vállalkozása" (ribizlitermesztésbe fog, és a legnagyobb kozmetikai világcégeket kívánja ellátni csodabogyóival) itt nem több kínálkozó, közhelyes poénnál. Teljességgel felesleges (és nagyon életidegen) Lilike operatőrkalandja, mert se előzménye, se következménye. De a többi a helyén van, a történet jól felépített, remek szereplehetőségekkel. Kíváncsian várom a darab színpadra kerülését (az elmúlt nyári Pinczés István által rendezett esztergomi előadás - amely majd a kecskeméti Katona József Színházban lesz műsorra tűzve - teljes csőd volt).

A kötetbe felvett további két darab - Animus és Anima (1996) és a Hazatérés Dániába (2000) - "kakukktojás": az előbbi a kötet számomra leggyengébb darabja, amely mélylélektani köntösbe bújtatott melodráma, sok szép ötlettel, csak éppen sem a főszereplő lány, sem a megmentésére hivatott Orvos alakja nem telik meg élettel, egyetlen jelenetükben sem érezni feszültséget, kockázatot. A Csáth Géza ihlette darab mint ujjgyakorlat, dramaturgiai kísérlet természetesen érdekes, de Kiss Csaba későbbi műveiben magasabbra emelte a mércét annál, semhogy az Animus és Animá t be kellene sorolni maradandó drámái közé.

A Hazatérés Dániába egészen más okokból "kakukktojás": a Hamlet -parafrázis megérdemelt siker évek óta a hazai színpadokon, megjelent a SZÍNHÁZ - ban, és nem kell hozzá jóstehetség, hogy biztosak lehessünk benne: az elkövetkező években újabb bemutatóival is találkozunk majd. A másik klasszikust, Csehovot, amelyet Kiss Csaba újraírt (De mi lett a nővel?...) három remek alakítás és a zenei pontosságú rendezés tette igazi élménnyé. A Hazatérés érdemeiről a bemutatók kapcsán számos kritika megemlékezett. A kötetben való közlés alkalmából én csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy ez az átirat, újraértelmezés egy gondolkodó ember logikus levezetésen alapuló Hamlet -olvasata. Claudius igazának felvetése Hamlet sehová nem vezető tespedésével szemben természetesen nem Kiss Csabának jutott először eszébe (gondoljunk Jan Kott tanulmányaira). De a színpadi következmények végiggondolása, Ophelia, Polonius, Laertes, Gertrud és a többi szereplő sorsának tragikus fordulatai új megokolást, új dramaturgiai funkciót kapnak. A szerző értelmezéséből következik, hogy Dánia Hamlet apjának uralkodása idején rossz kezekben volt, s hogy az ország megmentésére csak Claudius lehet képes. Ő az, aki látja a norvég veszélyt, tudja is, hogy mit kellene tenni, s cselekedni is akar. A királyt Gertrudhoz csak Hamlet perverz fantáziájában fűzi vérnősző indulat; Kiss Csaba Claudiusa azért akarja megszerezni a hatalmat, hogy megmentse az országot. A szellemi posványban dagonyázó középszerből (a dán királyi udvar valamennyi szereplője ide tartozik!) kiemelkedni akaró, nagy formátumú egyéniség csakis rettentő bűnök árán érheti el célját. Ám ha célba ér is, az "igazság" bajnokai előbb-utóbb végeznek vele. Tanulságos értelmezés.

Kiss Csaba nagyon ért a színházhoz, minden párbeszédén érződik, hogy a rendező és a színészek szempontjait egyaránt figyelembe veszi. Legtragikusabb jeleneteiben is mindig felcsillan a pontosan adagolt, eredeti humor, amely minden darabját megóvja az érzelgősségtől.

A kötetet Tarján Tamás utószava zárja, amelyben pályakép és pontos, pozitív végkicsengésű darabelemzések olvashatók. Találó az alcíme: Adaptáció, parafrázis, újraírás Kiss Csaba dramaturgiájában. Kiegészíteném ezt az alcímet a fentebb részletesebben recenzeált A Dög és a Világtalanok olvastán azzal, hogy Kiss Csabának van egy saját, klasszikus előzményeket nem igénylő szakterülete: ő ma a férfiklimax tragikumá nak színpadra álmodója.

P. S. : 1. Elbírt volna a kötet egy függelék et, amelyben Kiss Csaba drámáinak bemutatói szerepelnének. Tarján Tamás felsorol ugyan néhány bemutatót, de a filológiai adatok közzététele mégsem az utószó feladata. 2. Alapos dorgálás jár a - meg nem nevezett - szerkesztőnek, aki hagyta, hogy a kötet ennyi elütéssel, helyesírási hibával jelenjék meg. (A "kedvencem": kezd - felszólító mód egyes szám második személyben [280. oldal]).

Neoprológus Bt., Budapest, 2004.