A mese színháza

- Klaus Lefebrve felvétele -

Kárpáti Péter: A kivándorló zsebkönyve
Csáki Judit


A borítón egy szép és beszédes fotó - téved, aki azt hiszi, az ilyesmi nem számít. Lehetne, hogy egy családot ábrázol - egy régi családot, minden esetre. De elég az elsõ drámában eljutni középig, hogy megtudjuk: csupa ebvészmarta ember van rajta. Miközben lehetne házaspár meg sok felnõtt fiú. Tizenegy nyugodt, békés szempár néz a fotográfus gépébe - semmi balsejtelem, jövõbe látás. Biztos megvan a meséje mindegyik szempárnak. És a kötet szerzõjének, Kárpáti Péternek van köze a történetükhöz, akkor is, ha neki magának "alternatív" története van róluk. Az övéket meg vagy elmesélte már, vagy ezután fogja elmesélni, egyenként.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megKárpáti Péter: A kivándorló zsebkönyve
Csáki Judit


A borítón egy szép és beszédes fotó - téved, aki azt hiszi, az ilyesmi nem számít. Lehetne, hogy egy családot ábrázol - egy régi családot, minden esetre. De elég az első drámában eljutni középig, hogy megtudjuk: csupa ebvészmarta ember van rajta. Miközben lehetne házaspár meg sok felnőtt fiú. Tizenegy nyugodt, békés szempár néz a fotográfus gépébe - semmi balsejtelem, jövőbe látás. Biztos megvan a meséje mindegyik szempárnak. És a kötet szerzőjének, Kárpáti Péternek van köze a történetükhöz, akkor is, ha neki magának "alternatív" története van róluk. Az övéket meg vagy elmesélte már, vagy ezután fogja elmesélni, egyenként.

Nemcsak a borító - a cím is magyarázatra szorul. Ne a szövegekből, azaz a színdarabokból közelítsünk felé (akkor sem, ha a Díszelőadás ban erre is "utalva van") - inkább a mese irányából. A kivándorló zsebkönyve - így szól. És a könyv fülszövegében az író is ad hozzá egy mesét; egy bizonyos Tonelli Sándorra és az ő útijegyzeteire hivatkozik: sok ezer kelet-európai "tántorog ki" az Újvilágba, utaznak az Ultonia nevű hajón, és mondják a maguk történeteit. Valami ilyesmi. Jó cím, jó magyarázat - én mégis másra gondolok.

Arra, hogy ebben a kötetben a legtöbb színdarab az emberiség kultúrtörténetének alapvető narratíváit meséli újra, méghozzá drámában. A Tótferi, a Pájinkás János , A negyedik kapu és az eddig még nem közölt és be sem mutatott Első éjszaka avagy az utolsó egy-egy keletkezéstörténet, eredetmítosz vagy legenda szilárd talajára épül - és a másik kettőben, a Díszelőadás ban és a Nick Carter ben sem nehéz fölismerni az alapelemeket. Mintha egy rég leomlott vagy lerombolt építmény fönnmaradt alapjaira került volna új ház. Új és komfortos - de a lényegéhez tartozik, hogy mire épült.


{kozep}Víziójelenet A holt városból (balról a második: Angela Denoke mint Marietta) - Klaus Lefebrve felvétele{/kozep}

Kárpáti Péter darabjait színházban látván sokszor volt az az érzésem, hogy ha semmit nem tudnék róluk, biztos elhinném, hogy száz évvel korábbi "képződmények". Nem mintha archaikus lenne a szerző vagy bármi ilyesmi - ellenkezőleg: darabjainak nyelve például mai, modern, képlékeny, hisz leginkább ezért alkalmas mindenre, archaizálásra, folklorizálásra, szlengre. Hanem mert számára oly magától értetődő kelléke a színdarabnak a történet, mint másoknál a dialógus - nem hiányzik egyikből sem, sőt: pazarlón, bőséggel túlcsordul belőlük. Mindazonáltal, ha valakit éppen a modern irodalomelméleti irányzatok felől kap el a definíciós kényszer, semmi baj: Kárpáti innen nézvést posztmodern, hisz a történetek mesés lényegével egyenrangú elem nála a történet szerkezeti váza; az is éppoly jól látszik, meg olykor az is, ahogy lebomlik, csak éppen egyik sem érdekes. Elég annyit megállapítani róluk, hogy reflektált szöveg mind, és ami reflektál rájuk minduntalan - nos, az a színház.

Emlékszem, milyen meglepetéssiker volt mintegy hét esztendővel ezelőtt a Bárkában bemutatott Díszelőadás. A szöveg eredetileg kisregény volt, epika tehát - és színpadon is az maradt, hisz mindössze egyetlen gigantikus monológ, melyben egy fölhabzott elméjű ember mesél el egy történetfüzért kanyargósan és szemléletesen. Az csak látszólag fontos elem, hogy ez az ember Hőgyes Endre, a díszelőadás pedig szintén valóságos eseményen, a Pasteur Intézet száz évvel ezelőtti megnyitóján hangzott el, valamint hogy megannyi filológiailag pontos utalás hangzik el; Hőgyes tanárának, Balogh Kálmánnak nemcsak a neve említtetik, de még a könyvei is, a kór leírása pedig alighanem orvosi szempontból is akkurátus... A valóságtörmelékek kavargásának akkora huzata támad, hogy simán elhisszük: a régi fénykép valóban veszett kutya/farkas által megmart embereket ábrázol, és hajlamosak vagyunk valóságosnak tartani Marit, akit ráadásul meg is jelenítenek a maga roncsolt testi-szellemi valójában a Simon Balázs rendezte előadásban - Spolarics Andrea játszotta, emlékezetesen.

Aztán ki merné állítani, hogy nem valóságból vett szereplő a Tótferi Atyám Teremtőmje vagy Szempétöre - hiszen mindenki elérti, hogy maga az Úristen és Szentpéter grasszál a Szögén asszon nyomorúságos házában, aki később persze úgy megszüli a kis Jézus Krisztust - igaz, Tótferi néven -, mint a huzat. De mint fentebb már utaltam rá, itt az egyik alap-narratíváról, illetve annak újrateremtéséről van szó.

Merthogy Kárpáti mesél, tényleg, de nem el mesél, hanem újrateremti a mesét. Melynek ismerős alakjai és fordulatai elsősorban arra valók, hogy - mint afféle útjelzők, kapaszkodási pontok - a környező új elemekre és az originális kontextusra hívják föl a figyelmünket: arra, ami más . És hát minden más. Lehuppannak a fennkölt - és rendszerint a magaskultúrában kanonizálódott - történetek a földre, azaz a színpadra, és eleven organizmusként úgy viselkednek, mintha minden történhetett volna másként is, merthogy nagyon sokszor másként is történik.

És mégsem demitizálásról van szó, nem a mítosz trónfosztásáról - ellenkezőleg: arról a nagyszabású írói ambícióról, amely új mítoszokat terem. Kortárs mítoszokat, ha ugyan van értelme ennek az evidens anakronizmusnak. Hiszen például a Tótferi nemcsak beszélni beszél úgy, mint mi - pontosabban a társadalomnak, a mi társadalmunknak egy eléggé jól meghatározható rétege -, hanem a világa is a mi világunk, noha írói világ, a Kárpáti Péter teremtménye. De ismerős nagyon, mégpedig nem a "szocio" elemek miatt - merthogy itt már a föntebb említett fontosság látszólagossága egyértelmű. Az írói mechanizmus ettől a ponttól kezdve a szokásos, mondjuk így: világot teremt. Színházi világot.

Az anyagot ehhez a saját világhoz pedig onnan veszi az író, ahol találja: körülnéz, körülolvas, esetleg megtalálja Ámi Lajos meséi t - akiből azután drámai szereplőt is csinál a Pájinkás János ban - vagy a Jiři Langer Kilenc kapu című könyvét A negyedik kapu hoz, vagy épp az Ezeregy éjszaka meséi esik le otthon a könyvespolcról. A belőlük teremtett kortárs mítoszok azután éppen úgy keletkezéstörténetek, eredetlegendák, élet és halál körül forgó mesék, mint távolba vesző eredetijük.

A figurákkal hasonló a helyzet: olykor utalnak eredetijükre, és akkor a különbözés a lényegük (gondoljunk például Szűz Máriára mint Krisztus anyjára, és ezzel egyidejűleg a Szögén asszonra és az ő több mint ötven évig a gödörbe pottyant részeges urára; esetleg Leninre és Pájinkás Jánosra, bár ez egy igen bonyolult összefüggés, leginkább rácáfol utóbbi az előbbire), vagy nincsen is eredetijük, mégis mintha lenne (ilyen például Nemtudomka a Pájinkás ból, és Írele meg Jíde Hers A negyedik kapu ból). Kárpáti alakjai már elsősorban színpadi figurák (összegyúrva ebből-abból), a mese részei, az újrateremtett világ alkotóelemei, sorsukkal, történetükkel, nyelvükkel.

Kárpáti darabjainak van egy nagyon vastag humorrétege; ez a humor igen összetett, sokszor direkt, még többször indirekt. Ha a színpadon megelevenedő mese fordulatai -és színházi megformálásaik - humorosak (például a "vaklú" megjelenése a Pájinkás ban vagy a kötéleladás A negyedik kapu ban), akkor maga a mese "hízik" tőle (mondjuk ezt immanens humornak), ha meg a szemszög, a kontextus, a fénytörés ironikus, akkor a darab egészére vonatkozik (ilyen A negyedik kapu első jelenete, amikor a zsidók találkoznak az Apával, aki épp tíz zsidót meg egy saktert keres, hogy a fiát körülmetéltethesse). Kárpáti a humor mindkét fajtáját (és mindkettőn belül a számos alfajtát) remekül műveli, következésképp csupa jó kövér mese kerül ironikus kontextusba, ennek nincs határa; a szelíd szerző a szemtelenségig hajlik az abszurd felé. Mestere annak, hogy a történetet és a paródiáját "egyben" adja el: ez a 2 in 1 fogás jellemzi például a Nick Carter t, és bár nehéz feladat elé állítja a mindenkori színre vivőket, mint épp a Nick Carter előadása is bizonyítja: a kísérlet nem eleve reménytelen.

A kötet egy olyan darabot is tartalmaz, amelyet nem olvashattunk és nem láthattunk eddig. Az Első éjszaka avagy az utolsó című mű az Ezeregyéjszaka apropóján született, két főszereplője - Sehrezád és a Király - is onnan való, az alaphelyzet -egy mese-egy élet, illetve halál - úgyszintén. Kárpáti tollán megmarad - pontosabban újrateremtődik - az Ezeregyéjszaka varázslatos hangulata, miközben egyetlen momentumot növeszt föl belőle, irgalmatlanul hatalmassá: az életért, a halál ellen mesélés szituációját. És miközben elementáris feszültséget generál, hogy Sehrezád a hajnal ellen és a halál ellen mesél, mind jobban mellényomulnak maguk a mesék. Óriási tabló bomlik ki, a fordulatok pontos dramaturgia szerint követik egymást, ráadásul e dramaturgia is reflektálódik a szövegben, az állandó késleltetés, "majd holnap elmesélem" által. A színes kavalkád egyik fontos eleme a Király meséje, ami azzal fokozza a drámai feszültséget, hogy nemcsak indokolttá, hanem szükségszerűvé, sőt, Sehrezád által elfogadottá teszi a hajnali lefejezést, de ezen a ponton még nincsen hajnal, mert az is késik. És mire végül mégis eljön - pedig a mese még véget sem ért, még hiányzik egy fordulat Umáma és Átika történetéből -, Sehrezádnak már sokkal erősebb és veszélyesebb ellenfele támad, mint a királyi pallos.

Ha az ember Kárpáti-darabot olvas, mintegy automatikusan megképződik benne a színház. Színek és hangok, szagok és ízek tombolnak a drámáiban, mert minden dialógus, minden - amúgy szűkszavú - szerzői utasítás a velejéig teátrális. És ez a teatralitás ad formát annak a világnak, amelyben újrateremtődnek a mítoszok, a rólunk szóló mesék. Amelyek majd - ha egyszer mégis menni kell - elférnek egy nagyobbacska zsebkönyvben.

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004.