Jellem és színész

Horváth József (1924-2004)
Koltai Tamás


Felejthetetlen, ahogy a Három nõvér harmadik felvonásában Csebutikinként berobbant a színpadra. A két éve absztinens alkoholista orvost a tûzvész kivetkõztette önmagából, és részegen szembesítette a lét - nemcsak a saját léte, hanem az egész emberi egzisztencia - hiábavalóságával. Horváth József nem egy önreflexív értelmiségi kiábrándulását, hanem egy természetes ösztönlény vulkánkitörését ábrázolta. Félelmetes volt, ahogy ez a kedélyes ember megélte az önpusztító õszinteségi rohamot. Az alakítás, miként Ascher Tamás legendás elõadásában a legtöbb szereplõ játéka, változott az évek során. Amikor utoljára láttam, 1994-ben -egy televíziós felvétel rögzítette, mielõtt levették volna a mûsorról - Horváth Csebutikinja minden korábbinál vadabb, elkeseredettebb és a szó szoros értelmében veszélyesebb volt. Ahogy bezuhant az ajtón, Bodnár Erika Olgája és Udvaros Dorottya Natasája rémülten iszkolt kifelé. Csatakosan, átizzadt ingben, fénylõ, tar koponyáját keretezõ, szétzilált õsz hajcsomókkal, mezítláb tört elõre, mint valami tank.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megHorváth József (1924-2004)
Koltai Tamás


Felejthetetlen, ahogy a Három nővér harmadik felvonásában Csebutikinként berobbant a színpadra. A két éve absztinens alkoholista orvost a tűzvész kivetkőztette önmagából, és részegen szembesítette a lét - nemcsak a saját léte, hanem az egész emberi egzisztencia - hiábavalóságával. Horváth József nem egy önreflexív értelmiségi kiábrándulását, hanem egy természetes ösztönlény vulkánkitörését ábrázolta. Félelmetes volt, ahogy ez a kedélyes ember megélte az önpusztító őszinteségi rohamot. Az alakítás, miként Ascher Tamás legendás előadásában a legtöbb szereplő játéka, változott az évek során. Amikor utoljára láttam, 1994-ben - egy televíziós felvétel rögzítette, mielőtt levették volna a műsorról - Horváth Csebutikinja minden korábbinál vadabb, elkeseredettebb és a szó szoros értelmében veszélyesebb volt. Ahogy bezuhant az ajtón, Bodnár Erika Olgája és Udvaros Dorottya Natasája rémülten iszkolt kifelé. Csatakosan, átizzadt ingben, fénylő, tar koponyáját keretező, szétzilált ősz hajcsomókkal, mezítláb tört előre, mint valami tank. Az alkohol okozta egyensúlyvesztés kiszámíthatatlanná tette, nem lehetett tudni, kit vagy mit fog elsodorni az útjából. Diabolikus erővel játszotta a részeget, Csebutikinja levedlett minden formát, egyenruhát, önkontrollt. A színész évek során egyre terebélyesülő teste nem hogy vesztett volna mozgékonyságából és atletikusságából, ellenkezőleg, robusztusabbá lett. Korábban csak odadűlöngélt a lavórhoz, megmosta az arcát - volt úgy, hogy magára öntötte a lavór tartalmát -, mostanra már csak belecsapott a vízbe, mint aki nem képes többé koordinált mozgásra. Ahogy belenézett a tükörbe, és belevágta a vizes törülközőt, fölzokogott. Ráborult a mosdóállványra - "Bárcsak ne élnék már!" -, egész testét rázta a zokogás.


{kozep}A Három nővér Csebutikinjaként (Szirtes Ágival){/kozep}

Ebben az előadásban Horváth alakítása fogalmazta meg a nihil, a "talán csak úgy látszik, hogy vagyunk" filozófiáját. A gyakran kedélyesen játszott csehovi morfondírozás a látszatlétről, a mindennapi élet egyszerre nevetséges és kínzó abszurditásáról egyre kíméletlenebb, egyre szenvedélyesebb, egyre végletesebb és egyre kilátástalanabb lett általa. Az eltört családi óra fölötti lamentálás kaján gúnykacajra késztette a tárgyak és ezáltal a tárgyak mögötti emlékek, a múlt, a teremtés illuzorikusságáról. A kacaj a hazugságnak szólt, és dührohamot váltott ki belőle: muszáj volt világgá kiáltania Natasa köztudott, de elhallgatott viszonyát Protapopovval. A robusztus igazmondót két embernek kellett lefognia és kicipelnie. Korábban úgy vágódott el, és úgy kapaszkodott föl az ágyra - remegő lábakkal, de egy kolosszus bikaerejével -, hogy ámulni lehetett a fizikai teljesítményen. Hetvenéves volt ekkor.

A harmadik felvonásra a kijózanodott és kiábrándult Csebutikin megőrizte keménységét. "Bumsztadratta bumm, elfogyott a rum!", kurjantotta a levegőbe a nonszensz mondókát, mint az értelmetlen végjáték rezüméjét. "Nem mindegy?! Minden mindegy!" harsogta kommentárját Tuzenbach haláláról a katonazene fölé. Aztán újságjába temetkezett, és úgy maradt.

Horváth Józsefben volt valami költői gyöngédség. Csebutikinjában is, a megkérgesült felszín mögött. Ahogy Parti Nagy Lajos Mauzóleum című groteszkjének Paparuska Károlyaként kiállt a gangra proli peep-show-t nézni - a gellérthegyi Szabadság-szobrot, akibe alanyian szerelmes volt -, az megcsillantotta a nehéz életűek és elesettek iránti eredendő együttérzést. Gyakran játszott úgynevezett kisembereket, a nép egyszerű gyermekeit, ahogy egy rossz közhellyel valaha mondtuk, de ezekben az alakításaiban sem lehetett soha föllelni a közhelyet. Elgondolkodhattunk volna azon, miből jön a színészi hitelesség. Életmegfigyelésből? Szakmai alázatból? Természetességből? Technikából? Csakhogy nem adott gondolkodnivalót. A szerepről igen, de a szerepjátszás hogyanjáról nem. Mesternek kell lenni hozzá a szó minden értelmében - ennyi az egész. Az új lakás előadásán - ebben a finoman elstilizált goldonis környezetben - bejött mint kárpitosmester. Mitől vált tévedhetetlenül valódivá, sőt igazzá a mesteremberi öntudat, amit behozott magával? Mitől lehetett hinni neki? Mitől volt az arcára, a tekintetébe, a gesztusaiba írva az életre szóló "hallgass a neved" Az eltört korsó című Kleist-színmű szótlan öregembereként? Titok, mondanám, ha nem tartózkodnék a színészet ködösítésétől. Tudás, mondom, mert tisztelem a színészt, aki ismeri az életet és a szakmáját.

Ízesen, kissé vidékiesen beszélt, gyermeki mosolya "kedves emberré" tette a színpadon is. De nemcsak a jovialitás, nemcsak Tiborc panasza tartozott hozzá, hanem a gúny, a szarkazmus, a figura bőre alá hatoló leleplező szenvedély is. Pazar szerepe volt A revizor Oszipja, ez a pimaszul nyegle, arcátlanságát, koszlott mosdatlanságát naturáliákkal egyértelműsítő mihaszna: széllelbéllelt urának méltó szolgája. Ravaszság, alamusziság és az ingyenéléssel töltött élet mélységes tapasztalata egyesült benne. Nemcsak kenyérre kenhető karaktereket tudott tökélyre vinni. Késői csúcsteljesítménye Az elveszett levél epizódja. Egy testes senkit játszott kitömve, akit felsőbb utasításra képviselővé kell választani. Maga volt a hólyaggá fuvalkodott ostobaság és magabiztosság gusztustalan példánya, ahogy szétmorzsázta ruháján a választási pogácsát, viszketegen az inge alá vakaródzott, a hastájnál is lejjebb, a lába közé, miközben pillanatra sem hagyta abba szenilis hetvenkedését a korrupcióról, amely ide juttatta. Eleven emberi báb, történelmi mértékkel mérve is időtálló.

Hatalmas jellemszínész volt. Pályája a Nemzeti Színháztól a Katonáig a végtelen emberismeret tartományát ölelte föl.