Vallomás és kép

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Josef Nadj & Theatre Jel: Éden

Mestyán Ádám


Josef Nadj, vagyis Nagy József egyike azon magyar mûvészeknek, akik külföldön (Franciaországban) futottak be karriert, és itthoni fogadtatásukat e siker határozza meg. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy már 1984-ben, az I. Budapesti Új Tánc Szemlén elsõ díjat nyert, és a kontakt technika megismerését nagyrészt neki köszönhetik a magyar táncosok. Ma külföldön élõ magyar mûvészként tartják számon. Az örök hazatérés állapotában pedig nehéz boldognak maradni. Az Éden címû darab ezt a léthelyzetet örökíti meg. A passiójáték, a politikai pantomim és Kelet-Európa minden íze vegyül össze az elõadásban, miközben a meghatározó mozgásmotívumok a (poszt)modern tánc jellegzetességeit mutatják. E furcsa kettõsség bizonyos értelemben új jelensége a megszokott Nagy József-i világnak, nemcsak a szimbólumok könnyû megfejthetõsége okán, hanem az idõhasználat egyedisége miatt is.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megJosef Nadj & Theatre Jel: Éden

Mestyán Ádám


Josef Nadj, vagyis Nagy József egyike azon magyar művészeknek, akik külföldön (Franciaországban) futottak be karriert, és itthoni fogadtatásukat e siker határozza meg. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy már 1984-ben, az I. Budapesti Új Tánc Szemlén első díjat nyert, és a kontakt technika megismerését nagyrészt neki köszönhetik a magyar táncosok. Ma külföldön élő magyar művészként tartják számon. Az örök hazatérés állapotában pedig nehéz boldognak maradni. Az Éden című darab ezt a léthelyzetet örökíti meg. A passiójáték, a politikai pantomim és Kelet-Európa minden íze vegyül össze az előadásban, miközben a meghatározó mozgásmotívumok a (poszt)modern tánc jellegzetességeit mutatják. E furcsa kettősség bizonyos értelemben új jelensége a megszokott Nagy József-i világnak, nemcsak a szimbólumok könnyű megfejthetősége okán, hanem az időhasználat egyedisége miatt is.

Azonban mielőtt konkrét elemzésbe merülnénk, érdemes megemlíteni, hogy az alkotó személyében az egyik legjobban dokumentált magyar táncművész tisztelhető, kritikák, tanulmányok és esszék tucatjai szólnak róla és darabjairól. Így a kritikus eleve képtelen az eszményi tabula rasa állapotra, különösen ha azt a hibát is elköveti, hogy ott marad az előadás utáni nyilvános beszélgetésen, melyet Rényi András moderált. Az alábbi fejtegetéseket, bevallom, befolyásolták, amit ott hallottam, bár talán sikerül rámutatnom egy-két olyan mozzanatra, amelyek eleddig elkerülték a figyelmet. Azt is érdemes elöljáróban közölni, hogy az Éden az Apocrif codex sorozat második darabja, az első az After Midnight (Éjfél után) címet viselte, és 2003 áprilisában mutatták be a Trafóban. Én nem találtam a két darabban olyan lényeges elemet, mely a koreográfus személyén és világuk hasonlóságán kívül összekapcsolná őket. Az életmű általam eddig látott alkotásai közül bármelyik joggal lehetne a sorozat része vagy maradhatna ki belőle. Még nincsen kellő mennyiségű nyom, melyeket követve valami nagyobb egész víziója rajzolódhatna ki. Ezért az Éden különálló darabként interpretálható, ami egyfajta változást akar regisztrálni a Nagy József-i életműben.


{kozep}Krupa Sándor, Bicskei István és Francia Gyula {/kozep}

Mifajta világról van szó? Ennek a világnak a bemutatására talán az Éden a legalkalmasabb, mert elkülönülnek benne a "hagyományos" és az új elemek. A megszokott világ fekete-fehér, súlyos, de ugyanakkor játékos képződmény, amelynek levegője van. Számomra ez az atmoszféra csak időként, pontosabban, múltként ragadható meg Ez a világ mindig a múlt világa, mindig régi, ami történik. Ami történik, a régmúltban történik. Avas szaga van ennek a koiné nak, melyben minimális kelléket használnak, a testek hordozzák magukkal a tárgyakat: az őket körülvevő bútorokat, házakat és tájakat. Nagy József darabjai relatív nyitottságuk ellenére Kafka és Sartre regényeinek egzisztenciális zártságát hordozzák, s a szituációs poénokon kívül igen komor, már-már reménytelen lírát cipelnek. Összetört mozdulatok, groteszk helyzetek, narratíva nélküli történés. Eseményfolyamok, melyek a mindennapi létezésről és a mindennapi múltról adnak hírt, miközben e mindennapiság töredékekben látszik. Ugyanakkor a pantomimes elemek határozott színházi igényt támasztanak, azaz nem modern táncot, hanem nagyon is drámai sűrűséget kínálnak. A legtöbb elemző nem véletlenül küzd ezen világ elbeszélhetetlenségével, hiszen a töredékesség és a megbúvó drámai igény már-már feloldhatatlan feszültséget teremt.

Az Éden ben mindez még látható. Azonban több komoly változás következett be. Elsőként a narratíva betörését lehet említeni. Ebben a darabban az a töredékesség, mely a korábbi darabok létformája volt, kvázi-csonkasággá redukálódik. Előtérbe kerül egy lineáris narratíva, mégpedig a nyugati kultúra egyik "mesterelbeszélése": Jézus passiója. Szelevényi Ákos és végig színpadon lévő zenekarának jellegzetes zenéjével, a meglepően sok (és olykor teljesen felesleges) szöveges betéttel azonban ez az egyetemes történet partikuláris ízt kap: egy magyar művész passióját láthatjuk. A kezdőképben a ritmikus, már-már medvetáncoltatásra emlékeztető zenére öt alak érkezik a színpadra. Háttal jönnek be, összekulcsolt kezükben embernagyságú cölöpök. Nem a testek, hanem a cölöpök imbolyognak az egyensúly elveszettségéről tanúskodva. Az alakok sorba rendeződnek, lerakják a cölöpöket, hátat fordítanak a közönségnek, megmerevednek, aztán kiviszik a faoszlopokat. A háttal, fekete-fehérben érkező férfiak képe, ahogy kiválik a szomorú sötétségből, határozottan valami gyászos, teher alatt görnyedő krisztusi parafrázist mutat. A faoszlopok kétségkívül stilizált keresztek. Az a félpercnyi megállás, amíg a férfiak meredten mutatják hátukat a cölöpök mögött, a Golgota elhagyatottságát jutatja az ember eszébe. Ez a motívum végigvonul az egész alkotáson, az elemzés számára könnyű, mondhatni, szokványos segítséget kínálva. Ugyanakkor felvetődik a kósza ötlet, hogy csapdáról van szó, mely valamit el akar takarni, rejteni. A darab folyamán több olyan jelenet is látható, amelyeknek látszólag semmi közük e történethez, és inkább a "hagyományos" világhoz tartoznak. Gondolok például a kezdőszín utáni szólóra, melyben a pantomim és a kontakttánc patikamérlegen adagolt történetlen története következik, mintha mély vízbe dobtak volna egy úszni nem tudót. Az előadás utáni beszélgetésen az alkotó elmondta, hogy még nincs teljesen készen a darabbal; érdemes volna egyszer készen is bemutatni, hogy kiderüljön, végül a narratíva vagy a töredék veszi át a hatalmat.


{kozep}Szakonyi Györk, Josef Nadj, Szorcsik Kriszta, Francia Gyula, Gemza Péter és Mezei Kinga - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

A második különbség egy olyan jelenség, amelyet én képelvűségnek nevezek. Közismert, hogy a koreográfus-rendező eredetileg képzőművész. Bár darabjainak képi megformáltsága mindig tudatos és jól kidolgozott, eleddig az eseményjelleg dominált. Azaz szaggatott, egymástól elkülönült léthelyzetek, testjátékok adták a művek "homlokzatát". Talán helytálló a kijelentés, hogy Nagy korábbi darabjainak logikája, tankönyvi szóval élve belső szervezőelve a táncoslogika, azaz a szemnek kínált elsődleges egysége nem a kép, hanem a test mozgása és az e mozgás által keletkező térélmény volt. Az Éden ből ez a logika egyértelműen eltűnt. A darab kohézióját képek egymáshoz kapcsolódó sora alkotja. A képek eme dominanciája egészen fel van fokozva, a darab utolsó jelenete már létező festményt képez le. Persze a narratíva, Jézus szenvedéstörténete eleve képbe (festménybe) kívánkozik. Ez még akkor is igaz, ha például filmben beszélik el. Így nem lehet csodálkozni azon, ha Nagy József se tudja, és talán nem is akarja kivonni magát e hatás alól. Patetikus és sokszor semmitmondó képek záporoznak a nézőre, aki szép lassan rájön, hogy a művész önnön szenvedéstörténetét mutatja be. Dramaturgiailag ez a pont akkor következik el, amikor a színpadra lépő két szalmafejű lény/leány fehér zsebkendőjével törölni kezdi a padlót. Az első ilyen szekvenciánál még semmi sem történik, a másodiknál ellenben a két fehér kendőt immár véresen mutatják fel. Pofonegyszerű kép, újdonsága persze meglepő, hiszen a piros szín olyan, mintha villámlana a színpadon.

A vér tehát sajátja, Krisztus vére, de mindenekelőtt egy új szín a fekete-fehér világban. Reflektál önmagára, és sajnáltatja is magát - ez óhatatlanul bekövetkezik mindannyiunkkal. A kérdés pusztán az, hogy megtalálja-e a művész az adekvát kifejezési formát vagy sem? Úgy tűnik, egyelőre csak keresgél. Számomra ebből a szempontból a darab második harmadának az a jelenete a legkínosabb, amikor járomba fogva kihoznak egy Krisztus-alakot. Meggyötörten fekszik rá a két farúdra, hogy fűrész-pengével kínozzák. Persze nem fűrészelik el, hanem egyik kínzója a cipőjével csapdossa, mintha szöget ütne át a mellkasán. A megoldás szellemes, ez a szimbólum azonban meglehetősen elcsépelt, pláne hogy mindezek után fűrészpengéből hajlított koronát és vasláncokból készített palástot adnak a szenvedőre. Ekkor egy kicsit megmerevedik a kép, felmutatódik az alak. E nagy pátosz közepette hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy Nagy József rendezte darabot nézek, és nem a gimnazista koromban írt szomorújátékot. Megint egy külső adalék: a pódiumbeszélgetés során kiderült, hogy a szerző a cím (Éden) és a narratíva (passió) feszültségét iróniának szánta. Elméletben ez jól hangzik, de a praxis rácáfol. A képek üres heroizmusát ez a magyarázat nem menti, az irónia oly sokszor zseniálisan használt eszközét ebbe a darabba nem sikerült átmenteni.

Azért sajnálatos ez, mert Nagy József több ponton érdekes és finom utalásokat tesz egyfajta politikai pantomim/táncjáték kidolgozására. Amikor nem a szenvedés stilizált képei sorakoznak, olykor csak lokálisan érthető, de eredeti megoldásokat láthatunk. Kedvencem az a jelenet, melyben hét táncos áll szemben eggyel, és tükörképként követi annak mozgását. A szakállas, kalapos alak ugyanaz a személy, aki később a meggyötört Krisztus lesz, most ellenben az ő "füttyére" táncolnak a többiek. Lassú a mozgás, érződik a (mű)gond, ahogy figyelnek az amúgy egyszerű ütemre. A pártember figurája ez, s a többiek az igyekvő nép, amely egy tömbben követi az utasításokat. E viszony álságossága a lassúságból és az erőltetett figyelemből rajzolódik ki. A demagógia kritikája még kétszer jelenik meg a darabban. Ezen a ponton kell kiemelni, hogy a szöveghasználat mennyisége is újdonság. Ima, bibliai parafrázis és vers egyaránt hallható. Ugyanakkor e szekvenciák semmi különösebb plusszal nem bírnak. Kivéve egyetlen, a magyar valóságra reflektáló jelenetet. Az egyik táncos torzított szöveget mond, melyből időnként csak annyi hallható ki, hogy "ezer év". A szövegmondót szabályos időközönként fejjel lefelé belelógatják egy akváriumba, de ő a víz alatt is beszél. Amikor kirántják, akkor is folytatja szónoklatát, a szájába került víztől szabályosan "fröcsög". A magyar politika ismerőinek nem kell megmagyarázni ezt az utalást.

A narratíva dominanciája és a képelvűség mellett (illetve ezek folyományaként) egy harmadik újdonságot is ki lehet mutatni, mégpedig az időt és az időkezelést érintő változást. Fentebb utaltam rá, hogy e világ a régiben valósul meg. Az Éden ben sajátos módon a jelen uralkodik és a jelennel együtt a személyesség. Mintha olyan elnagyolt vallomást látnánk, mely a szimbólumokon keresztül a múlt formáiban a most lélegzetét hordozná. Ez pedig egyértelmű változás. A töredékes forma még közvetíti ugyan a múltszerűséget, de paradox módon épp a kétezer éves krisztusi történet hatja át a darabot, alkot elsődleges idősíkot. Ez a történet pedig mindig jelen időben zajlik, különösen, ha személyes vallomáshoz szolgál formául. Mindez azért nagyon különös, mert e képszerű jelennek kellene szemben állnia a tánc idejével, mely a múlt idő. A tánc mindig a valós időben játszódik, de Nagy József táncának helyi értéke a régiben keresendő. Meglehetősen bonyolult időmintázat rajzolódik ki. Ha van az Éden című darabnak ironikus jellege, akkor én azt a jelen és a múlt eme falsch összecsengéséből hallanám ki.

A darab záróképe egy létező festmény "idézete". Pontosabban több festményé, egy konkrét képzőművészet-történeti toposz kicsavart ábrázolása. A Krisztus sírjánál alvó katona (eredetileg katonák) ikonográfiailag igen ismert megjelenítéséről van szó. Ez a jelenet a feltámadáskor játszódik, és egyedül Máté evangéliumában említtetik, amikor az angyal bejelenti a Máriá(k)nak az ismert "Nincs itt" hírt, és a sírnál lévő őrök "halálra válnak" (Máté 28.4.). Ugyancsak ott említik egyedül, hogy a főpapok pénzt adtak a katonáknak, hogy azok azt hazudják, mialatt aludtak, a tanítványok kilopták Jézus testét a sírból (Máté 28.13.). Nem kevés tétje van ennek a jelenetnek. Ez a motívum Nagy József személyes passiójába sír nélkül emelődik be, nála a stilizált kereszt-szimbólumok egyike a tér közepén áll, egy római legionáriusnak öltözött katona a medencecsont röntgenképét szegezi rá, majd látványosan elalszik. Megfeszítés és feltámadás egy képben az Éden című darab utolsó mozzanata, mely a hazugság nyomát is magán viseli. A vallomás a giccs határán egyensúlyoz. Ha nem volna a medencecsont zseniális ötlete, majdhogynem unalmas volna e zárlat. A zenekar ekkor a kezdőképből már ismerős motívumot játssza, így egyszerre képi és zenei keretbe foglalják az alkotást. A kálváriajárás, majd a végső feltámadás visszatérő narratívája félreérthetetlenül jelzi: a művész sorsa elbeszéléssé vált.

Az Éden című darab tehát meglehetősen elnagyolt vázlat, melyben Nagy József egy új nyelvet kíván létrehozni. Azonban sikertelenül. A legmarkánsabb, új szemléletet jelentő elemek - a képelvűség, a narratíva és a jelen idő használata - még nem álltak össze koherens egésszé. Ugyanakkor a művész szándéka jogos és érthető. Ő valóban azon kivételes alkotók közé tartozik, akik saját világot és saját nyelvet hoztak létre. De lehetetlen egy életen át ugyanazon a nyelven szólni. Azokat a szavakat pedig, melyekkel valóban csak ő beszélhetné el saját magát, még nem találta meg. Minden vallomás időt kíván.


Josef Nadj & Theatre Jel: Éden (Trafó - Kortárs Művészetek Háza)

Zene: Szelevényi Ákos. Rendező: Josef Nadj.

Előadók: Josef Nadj, Bicskei István, Francia Gyula, Krupa Sándor, Gemza Péter, Szakonyi Györk, Mezei Kinga, Szorcsik Kriszta.

Zenészek: Szelevényi Ákos, Víg András, Zorz Grujic, ifj. Burány Béla, Ágoston Béla, Szokolay Dongó Balázs, Benkő Róbert, Geröly Tamás.