Vágytól... vágyig
Lõrinc Katalin
Egerházi Attila balettigazgatóként nagy kedvvel és lendülettel vetette magát bele a munkába: a Debreceni Balett októberben már meg is tartotta elsõ idei bemutatóját. Mivel 2004 tavaszán egyik pillanatról a másikra dõlt el, hogy Egerházi a pécsi társulat élérõl átkerül Debrecenbe, akár hitetlenkedhetnénk is: hogyan lehet ilyen rövid idõ alatt "átgyúrni" egy társulatot? A válasz az elõzményekben rejlik: az elõzõ balettigazgató, Szigeti Oktávia ugyanis, aki két évadot töltött el az érkezésével felfrissített társulat élén, Egerházi közeli sors- és munkatársa volt - megszakításokkal - éveken át; akár párizsi tanulmányaikat nézzük (Raza Hammadi-tanítványok mindketten), akár a Budapest Táncszínház kezdeti éveit, akár a Pécsi Balett közelmúltját. Szigeti tehát stílus és technika terén alaposan felkészítette a társulatot, mintha csak tudta volna, hogy ezzel utódját egy "konyhakész" csapathoz segíti. A vezetõváltás a társulaton belül is járt némi fluktuációval, a régi csapathoz jött néhány új tag, akiket legnagyobb részt Pécsrõl hozott magával az ott leköszönõ mûvészeti vezetõ. Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megVágytól... vágyig
Lőrinc Katalin
Egerházi Attila balettigazgatóként nagy kedvvel és lendülettel vetette magát bele a munkába: a Debreceni Balett októberben már meg is tartotta első idei bemutatóját. Mivel 2004 tavaszán egyik pillanatról a másikra dőlt el, hogy Egerházi a pécsi társulat éléről átkerül Debrecenbe, akár hitetlenkedhetnénk is: hogyan lehet ilyen rövid idő alatt "átgyúrni" egy társulatot? A válasz az előzményekben rejlik: az előző balettigazgató, Szigeti Oktávia ugyanis, aki két évadot töltött el az érkezésével felfrissített társulat élén, Egerházi közeli sors- és munkatársa volt - megszakításokkal - éveken át; akár párizsi tanulmányaikat nézzük (Raza Hammadi-tanítványok mindketten), akár a Budapest Táncszínház kezdeti éveit, akár a Pécsi Balett közelmúltját. Szigeti tehát stílus és technika terén alaposan felkészítette a társulatot, mintha csak tudta volna, hogy ezzel utódját egy "konyhakész" csapathoz segíti. A vezetőváltás a társulaton belül is járt némi fluktuációval, a régi csapathoz jött néhány új tag, akiket legnagyobb részt Pécsről hozott magával az ott leköszönő művészeti vezető.
Egerházi hozott magával még valamit: az utóbbi pécsi bemutatók repertoárpolitikáját. Nevezetesen azt, hogy a nézőkkel valószínűleg úgy lehet elfogadtatni a radikálisan újat (az évtizedeken át megismerttől, megszokottól és elfogadottól eltérőt), hogy nagyon ismert, nagyon népszerű zeneművekre készül a stílusában és eszközeiben újszerű koreográfia.
Bevált ez Pécsett a Diótörő nél (Csajkovszkij zenéjére az eredeti librettót tiszteletben tartó, valódi kortárs táncdarab született 2002-ben, ugyanúgy, mint a pár hónappal korábbi, Bizet-adaptációra készült Carmen -balett esetében), majd 2004 tavaszán a Bartók-estnél. ( A fából faragott királyfi, koreográfus: Keveházi Gábor; A csodálatos mandarin, koreográfus: Egerházi Attila). Mindkét balettnek gyökeresen új a képi világa s meglehetősen aktualizált a gondolatmenete, bár a zenéje és librettója tiszteletben van tartva.
Debrecenben is két ismert és grandiózus zenedarab a Vágytól.vágyig összefoglaló című, kétrészes bemutató alapja. Az egyik Bizet Rogyion Scsedrin által "hangszerelt" Carmen je, amelyet Egerházi még Pécsett készített, a másik Sztravinszkij Tavaszünnep című remeke. Az utóbbi ősbemutató, s a zenemű eredeti címe helyett az attól ugyancsak távoli értelmezési mezőbe eső Börleszk címet kapta.
Ártatlanul, minden olvasatra nyitottan ülünk be a debreceni Csokonai Színház nézőterére. A színen óriási paraván és még óriásibb ágy (akkora, hogy föllépni rá csak nagy-nagy lendülettel lehet, matraca jó méternyi magasságban, szélessége, mélysége három-négy méter körül van. A paraván mögül a jól ismert, első fúvós szólamra egy pár (Schneiderova Linda és Kéri-Nagy Béla) jelenik meg összekarolva, tehát a férfi és nő librettó szerinti kiválasztódása, sőt már az összeérés folyamata is megtörtént. A pár - elsősorban a férfi - már nem egészen fiatal, mozdulataikat harmónia jellemzi. (Óvakodnék az önéletrajzi párhuzamoktól még akkor is, ha az alkotót személyesen ismerve azonnal ezekre asszociálok. Nyilván Egerházi szándéka sem más, mint az általános érvényűre irányítani a figyelmet a mégoly személyes indíttatású színpadi szituációban.
{kozep}Schneiderova Linda, Koncz Lóránt és Tőke László a Carmenben{/kozep}
Amint a pár befekszik az ágyba (szándékoltan klisészerűen), szürreális történések sora indul meg: hol ez, hol az kúszik elő az ágy alól, ugrik be oda, hogy aztán kipattanjon. Lendületes duetteket járnak az ágy előtt, körött. Mindenki szürkében, de más és más stílusú öltözetben jelez különböző típusokat: a lazán fiatalost, a jól neveltet, a polgárasszonyt; sejthetően a férfi előző életének párkapcsolatai sejlenek fel e furcsa kavargásban, látomásokban. Nem konkretizálódik semmi, talán az egyetlen jelkép, a szinte minden pár kezében és/vagy szájában megjelenő alma kivételével, amely ironikus jelzés: minden eset Ádám és Éva találkozásáról szól - minden párkapcsolat az újrafelfedezésé. Egy finoman elnéző, valójában senkit nem bántó Kékszakáll-történet zajlik, rengeteg, lendületes tánccal. Remek fiatalok, a társulat tagjai lendülnek, gurulnak, ugranak, perdülnek a színen: csupa energia, csupa örömtánc. Egyvalami azonban zavar. Értetlenül állok a Sacre du printemps (amúgy muzikális és hajszálpontos dinamikájú) alkalmazása előtt. Hol jön ez a véresen meztelen zene a burleszkhez? Bármire bármit el lehet táncolni, ha a kettőnek köze van egymáshoz, ez a muzsika azonban minden, csak könnyed és ironikus nem. Nem szolgálja az amúgy szellemes és szép technikával elkészített művet, és viszont. (A tapsrend közben kis bizonytalanság a nézőtéren, majd a közelemben odaszól a partneréhez valaki: "Milyen jó ez a zene!" - Sztravinszkij tehát mindenképpen győzött.)
A diszkrét szürkében tartott díszlet Árvai György, a hasonló tónusú jelmezek Andrea T. Haamer szép munkái, az elvarázsolt hangulatú világítást Kovács Gerzson Péter tervezte. Mindhárman - éppúgy, mint a főszereplő táncospár - összeszokott munkatársai az alkotónak, akinek bizonyára nem ártott a személyük által garantált biztonságérzet ebben a helyzetben, mikor új társakat, új nézőket kell megszerezni egy bizonytalan kimenetelű kísérlet közepette.
A szünet után következő Carmen Egerházi talán legsikeresebb alkotása (ami persze meggondolatlan kijelentés egy 1990 óta folyamatosan "publikáló" koreográfus megítélésekor), s szerencsére itt, Debrecenben is az. Az új, helyi szereposztás némely ponton átírja ugyan a művet, de ez természetes olyan társulatok esetében, melyek egyéniségekre építenek. Egerházi Carmen je a legjobb értelemben véve közönségbarát mű; itt minden tiszta és egyértelmű: a férfiak férfiasak, a nők nőiesek, a vágy nem ismer akadályt, ha minden esetben másként nyilvánul is meg. A történet többé-kevésbé a minden néző által ismert, némileg leegyszerűsített forgatókönyv szerint, s az önmagában is elbeszélő jellegű zeneműre zajlik.
Ez a vidám, pajkos Carmen (már Pécsett is az volt, akkor Venekei Marianna tolmácsolásában) eltér ugyan az eredeti mű hősnőjének könyörtelen és vad karakterétől, a férfiakra azonban ugyanolyan végzetes hatással van. Carmen Schneiderova Linda előadásában még a pécsinél is finomabb, lekerekítettebb, szinte provokál ártatlanságával. Don José szintén esendő alak - így össze is illenének -, Czár Gergely inkább játékos álmodozónak, mintsem szenvedélyes férfinak rajzolja Don Josét, bár így halálát sem igazán készíti elő. Már az eredeti bemutatón is meglepett az a remek ötlet, miszerint a Torreádor nagyképű, bulizós diszkóhős. Itt viszont Kéri-Nagy Béla előadásában a pécsi szívdöglesztő típussal szemben inkább esendő bohóc, s ez gyökeresen megváltoztatja viszonyát Carmenhez. Kéri-Nagy sokkal inkább a magányos clownt hangsúlyozza, akit életében talán egyetlenegyszer érint meg valaki: ez a lány a vágyával; mégis menekül előle, akár saját maga elől. A legérdekesebb figura ebben a feldolgozásban Micaela, az eredeti történet nem túlságosan fontos szereplője, Don José előző kedvese, mintegy élő lelkiismerete. Pécsett annak idején ezt a szerepet a szenvedélyes, lázas Szigeti Oktávia formálta meg, ezúttal az együttes új tagja, Augurtzane Perez táncolja, aki szelídségével, szikár visszafogottságával általánosabb érvényűvé növeszti az alakot. A görög tragédiák kórusát juttatja eszünkbe: ő a kívülálló, aki reagál, kommentál, háttérből javasol. Micaelája mintegy a történet fölé kerekedik.
{kozep}Schneiderova Linda és Kéri-Nagy Béla a Börleszkben - Máthé András felvételei{/kozep}
A nagyszerűen alkalmazott színpadkép (téglafalrészlet hasadékkal) s az egyszerűségükben is szépséges jelmezek a már előbb is említett alkotótársakat dicsérik. A mozdulatnyelv pedig az a szélesen levegős, határozott stílus, melybe Egerházi annak idején, Mats Ek svéd koreográfusnál tett látogatása során szeretett bele, s melyet a saját színpadára adaptált. (Vádolták is érte eleget, holott e szép anyag egyéni felhasználása csak gazdagítja a magyar színpadokon látható mozdulatrepertoárt.)
Kicsit fölöslegesnek érzem ebben a művészi közegben a dohánygyári lányok csapatának örökös mosolygását, mely a tragikus színezetű zenei pillanatokban nem "passzol" a hangulathoz, ám önkéntelenül is eszembe juttatja azt, ami már az első darab láttán felmerült bennem: ezek a táncosok örömmel, lelkesen táncolnak, duzzadnak az energiától, örülnek az új feladatoknak, szeretnek dolgozni, tetszik nekik az új repertoár!
Debreceni Balett: Vágytól. vágyig. Börleszk és Carmen (Csokonai Színház, Debrecen)
Koreográfus: Egerházi Attila. Zene: Sztravinszkij és Bizet-Scsedrin. Díszlet: Árvai György. Jelmez: Andrea T. Haamer. Fény: Kovács Gerzson Péter.
Táncolják: Schneiderova Linda, Kéri-Nagy Béla, Czár Gergely, Augurtzane Perez és a Debreceni Balett társulata.