Jégmeleg

- Dusa Gábor felvétele -

Nico and the Navigators: Eggs on Earth

Halász Tamás


"Egy képekbõl és helyzetekbõl összerakott kollázst mutatunk be, amely arra késztet minden egyes nézõt, hogy kövesse a benne megszületõ asszociációkat, és a saját, személyes történetét lássa meg benne..." - olvasható A Nico and the Navigators látványszínház (bildtheater) Eggs on Earth címû elõadásának színlapján. Megérint ez a nem éppen egyedi - ám ebben az esetben igazán megalapozott - mondat, mert archívumom mélyén egy rövid filmtekercset õrzök. A felvétel valamiért nagyon élesre sikerült.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megNico and the Navigators: Eggs on Earth

Halász Tamás


"Egy képekből és helyzetekből összerakott kollázst mutatunk be, amely arra késztet minden egyes nézőt, hogy kövesse a benne megszülető asszociációkat, és a saját, személyes történetét lássa meg benne..." - olvasható A Nico and the Navigators látványszínház (bildtheater) Eggs on Earth című előadásának színlapján. Megérint ez a nem éppen egyedi - ám ebben az esetben igazán megalapozott - mondat, mert archívumom mélyén egy rövid filmtekercset őrzök. A felvétel valamiért nagyon élesre sikerült.

Süvölvényként jártam az 1997-es Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, és egy pénteki késő délutánon az elővárosi vasúttal mentem haza a szállásomra. A végállomáson szálltam le viszonylag későn ocsúdva. A széles peronon a pezsgő pénzváros központjából a P+R parkolóig elvonatozó üzletemberhad hátában találtam magam. Százak - zömmel férfiak - haladtak előttem, egyforma, abban az időben nagyon divatos, feketéskék öltönyben, egyik karjukra vetve ballonkabátjuk, a másikkal - a felénk akkor még nem elterjedt - gurulós, kicsi, aktatáskánál alig nagyobb bőröndjüket húzzák. Néztem a jelenést, e tömbben mozgó, néma biznisz-hollórajt. A csendben csak a kofferkerekek százainak surrogása volt hallható. És igyekeztem tudatosítani magamban, hogy önálló egyéniségeket látok, akiket asszony, gyerek, kutya vár haza. Saját nevük van, egyénre szabott, fura szokásaik, kedvenc színük, kocsmájuk, foteljük, tragédiáik és örömeik. De nem ment.

A német színház trafóbeli előadása - az egyik legizgalmasabb produkció, amit valaha láttam - elsősorban ezen embertársaink derékszögű világába nyit be kaján vigyorral. E vizit bizarrsága pedig nagyrészt abból a tényből fakad, hogy Nico harmincas éveik elején járó színészei szürreális irodavilágba szerkesztett színterük hőseitől fényévnyi távolságban élnek. A társulat tagjai nagyrészt aktív képző- vagy iparművészek, sokoldalú színházi emberek, akik hét éve léptek be a német színház világhíres hűvösébe, hogy ott valami egészen újszerűt kezdjenek produkálni.


{kozep}Sinta Tamsjadi és Lyon Roque{/kozep}

Forgách András remek színlapi szövegében "rockbandára emlékeztetőnek" nevezi a társulat titulusát. Nico and the Navigators - Nico és a navigátorok: erről a névről valóban olyasmi jut az ember eszébe, mint mondjuk, a Cool and the Gang vagy a David Bowie-féle Ziggy Stardust and the Spiders from the Mars. Nico a társulat alapító-rendezője: Nicola Hümpel. A navigátorok pedig színészei-barátai, alkotótársai. És a rendhagyó név kötelez: Nicóéknak nagyon másféle színházat kell csinálniuk. És ez így is történik.

Valami mágikusan e világi, kézzelfogható, játékosan babonázó erő árad ebből a formációból, melyben - és ez az előadás megtekintése után egyszerűen megdöbbentő, addig csak különös - több művész egy-egy Thálián kívül eső hivatás mestere is egyben. Például a társulatot vezető rendezőnő egyszersmind képzőművész: videoinstallációk, szobrok mestere is. Az 1998-ban a híres művészeti központ, a Bauhaus Dessau kebelében létrejött formációban táncos, színész, képzőművész, iparművész-formatervező és zenész egyaránt közreműködik. Egységes, Hümpel és díszlet-látványtervező társa, a kiváló tehetségű Oliver Proske (eredeti szakmáját tekintve ipari formatervező) meghatározta világukat egészségesen zárt kört alkotó, pontosabban szorosan együttműködő alkotók érlelték meg. A Navigátorok úgy bontanak formát, hogy egy pillanatig sem érződik művészetükön a formabontás kétségbeesett szándéka: spontán módon újszerűek, frissességük a forrásvízé, csillogásuk a napfényé. Mikor közös alkotómunkát emlegetnek, együttes improvizációt, kollektíven összegyűjtött előadás-matériát, az ember feltétlenül hisz nekik. A német társulat színészeiből sugárzik a személyiség és a személyesség. Valami olyasféle emberi báj, amilyenhez nagyon ritkán van szerencsénk a színpadon. Nehéz rájönni összetevőire, az ember kóstolgatja őket, mint egy italt, melynek titkos receptjét csak néhány beavatott ismeri - néha felismerni vél egy-egy összetevőt, de aztán feladja, mert az íz olyan harmonikus, olyan sajátos, hogy lehetetlen összetevőire bontani. Sárm, érzékenység, nyitottság, bizonyos kívülállás és tartózkodás, bűvös indulatok és megszállottság keveréke ez a navigátorokféle ragyogás, mely már az Eggs on Earth első pillanataiban leveszi a nézőt a lábáról.

Nicola Hümpel négy évvel ezelőtt a berlini Sophiensälében bemutatott előadását másfél évig nem játszotta a társulat, mielőtt a Trafóba elhozta volna. Finom és remekül szerkesztett rendszere azonban olyan olajozottan működik, hogy e hosszas szünetet el sem hisszük nekik.

A játék terében büfépavilonra emlékeztető építmény áll, körötte a teret a csupasz, fekete falakig megnyitották. A színpadot végig finom, elegáns, erőteljes színek, brillant, narancs, halványkék, zöldek és sárgák uralják. A mignonszínű pavilon bűvöskocka-szerűen mobilis elemeit vékony fémbordák választják el egymástól. Az idom olyan, mint egy svájci bicska, melyből egy háztartásnyi eszköz nyitható ki. Hatalmas fiókként nyílnak-tolódnak-hátrálnak darabjai, melyből, mint egy tükörlabirintusból, váratlanul lépnek elő a játékosok, majd tűnnek el, hogy hamarosan szétrajzzanak az egész színpadon. Az előadás kezdetén a kocka alsó, középső, széles sávja nyílik ki. A kivágatban egy különös kis gépezet: hotelek előterében látható, forgófejes cipőtisztító automata áll. A színészek, akiket ekkor még csak deréktól lefelé látunk, szép sorban elébe járulnak, mint egy blokkolóórához, hogy megtisztítsák amúgy makulátlan lábbelijüket. A férfiakon egyforma, kényelmes, otromba, világos cipő, az egyik színésznő piros, a másik fehér Dorothy-fazonú lakktopánt visel. Aztán a színészek teljes testi valójukban megjelennek, véget ér a lábszínház. És ha tíz percig csak állnának előttünk mozdulatlanul, akkor is boldogan sütkéreznénk lényük fényében. Hét egyedi, markáns karakter, alternatív színházi idol, sikkes antitopmodell, furcsán belőtt hajjal, furfangosan kitalált, egyéni stílussal. Viseletük (amely szintén a rendező, Nico tehetségét dicséri) hetvenes évekbeli, nyugatnémet filmek irodahőseiét idézi. A férfiakon "retro" öltönyök (kettejükön nyakkendő), az egyik, elegáns, sudár nőn kifogástalan kosztüm, a másikon Maós beütésű ballonféle. Arckifejezésük egyszerre merev és pajkos, mozdulatlannak tűnő vonásaik mögött megannyi apró mimikai elem lapul kirobbanásra készen. Visszafogott játékuk is erre a rejtőzködésre, visszafojtottságra épül. Nyugalmuk, látszólagos flegmájuk az éppen csak kővé dermedt lávát idézi, mely a következő kitöréskor újra felizzik. Mágikus, mivel is veszi meg a néző lelkét már az első pillanatban Hümpel a színházával. Valószínűleg a lebegtetett indulat, az illékony, rejtelmes, érzelmeket leplező kissé esendő báj hat ránk elemi erővel.


{kozep}Julius Weiland - Dusa Gábor felvételei{/kozep}

Szaggatott, finom asszociációs szálakra gyöngyként felfűzött jelenet- és szövegfragmentumok sodró áradata kezdi betölteni a teret. Ismétlések, szellemes átkötések, hangulatok szeszélyes hullámzása, a bölcs irónia és a metsző gúny, illetve a szívbemarkoló, aprócska emberi drámák szövedéke alakul a szemünk előtt sajátos embermesévé (az előadás a társulat menschenbilder, azaz emberképek trilógiájának része). Az Eggs on Earth gyerekkori és/vagy abszurd, felnőttábrándok, víziók különös gyűjteménye. Kevés szövege - melyet roppant tetszetősen, szinte a látványvilág alapelemeként, a háttérfalra vetítve tálalnak elénk magyarul - furcsa közhelygyűjtemény. Mintha valaki egy üzleti konferencia szünetében, fényes hotel előterében mobilozó bizniszmenek közt sétálva, találomra jegyezte volna le e szövegfoszlányokat. A játékosok nem dialogizálnak egymással. Nem szólítják meg a másikat. Elbeszélnek egymás mellett, pokoli magányukat ez a verbális egyedüllét domborítja ki igazán. Ez a mozgó, eleven kollázs szívbemarkolóan ragadja meg és adja vissza tűélesen e költői és eleganciájában rémületes világ atmoszféráját. Az előadásban csekély számú tárggyal találkozunk: a világ-iroda levegőjét költői szürrealizmussal ábrázolják. Látunk elegáns titkárnőt, aki túlméretezett iratrendező-mappát lapozgat kényszeres vigyorral, majd elboruló arccal kezdi cibálni, cincálni annak lapjait. A bűvöskocka-építmény egyik résén át - a jellegzetes hanggal kísérten - fax érkezik. A végtelen hosszú papírcsíkot az egyik színész a nézők közé vezeti, hogy azok kézről kézre adják a szalagot; a faxon elszórtan, értelmetlen szóösszetételek, szótöredékek olvashatók. A publikum az utolsó sorig feladogatja, mint egy sereg lelkesen játszó gyerek. Hallunk aztán - két alkalommal is - állásinterjúhoz készült önéletrajzot. A higgadtan induló - rögtönzött, így le sem fordított - szöveg a végére hisztérikus, rémült monológgá alakul. Egy másik jelenetben vállalati értekezlet euforikusnak induló, büszke szónoklatát halljuk. A szpíker - az olasz-osztrák Lajos Talamonti, volt táncos, színész-rendező, kinek keresztneve nem honi származását jelzi, hanem szülei tiszteletadását hasonnevű, magyar barátjuk iránt - mellett elszánt tekintetű társnője - Sinta Tamsjadi színházi és filmszínész -, kinek haját a takarásból, mint ez romantikus és mozgalmi filmek nagyjeleneteiben megszokott, hajszárítóval fújják. A beszédet, és az egyre zavartabb előadót mind harsányabb gúnykacaj szakítja meg végül. A gyilkosan ironikusnak induló, aprócska jelenet pillanatok alatt torokszorítóan tragikussá válik. Nico Hümpel az önmagán örökösen, ha kell, ha nem uralkodó, steril, korszerű, magányos embert állítja elénk. Szürreális csavarokkal nyitva meg áttörhetetlenné edzett páncélzatát, esendő pózaiban mutatva meg őt. A házukból kiforgatott csigáknak nem kínál kijáratot, elmozdulás, egérút nincsen, csak a mindent felőrlő monotónia, a nyomasztó ismétlődések, a megalázottság, a játszmák, közhelyek, a steril, veszélytelen, értelmetlen mondatok kijelölte, alkalmi elkerülő utak pókháló sűrűségű, drámai rajzolata. A játékosok egyenrangúak: nincsenek eminens szereplők, kiemelt szerepek. Egyáltalán valódi szerepek sincsenek, inkább csak szituációk és melléjük rendelt színészek vannak.

Julius Weiland - aki, mint megtudtam, remek üvegművész - kajla, bátortalanul lázadó figurát jelenít meg nagyszerűen. Arca, borzas haja a Sex Pistols legendás frontemberét, Sid Vicioust idézi, öltönye idétlen börtön, reá ragadt álöltözet. A nyúlánk, vékony fiatalembert röhejesen széles, lángvörös nyakkendő emeli ki a többiek közül. Egy jelenetben a dobozépítmény tetején ténfereg, mint egy habozó öngyilkos. Le-lelépeget a magasból, már veszi a lendületet, hogy levesse magát, de gyáva hozzá. Percekig próbálkozik, minden tétova mozdulata remekbe szabott, röhögtetően sírni való. Aztán lecsillapodik, és egy, a doboz fedeléből kitolt, magasugró-trambulinra emlékeztető palló végére kitett székre rogy. A színész támlára dobott kabátként hever a semmi fölött.

Érdekesen válogatott tárgyak az Eggs on Earth kellékei. Közülük némelyik "ready made" darab. Újra és újra feltűnik például egy teleszkópos antennájú zsebrádió. Aztán egy régies, kézi kávédaráló, egy diktafon, melyről egy már elhangzott szöveget magyarul hallunk újra. Egy képben a két színésznő, Tamsadi és Verena Schonlau a színpad elejére lép. Kezükben egy-egy régies, elektromos habverő, ám mindkettőnek hiányoznak a levehető karjai. Csak a géptest van, mely így, bekapcsolva nem más, mint haszontalan, zajkeltő szerkezet. Bűvölnek a tekintetükkel. Arcukon szenvedély, szenvedés, büszkeség és dac. Bekapcsolják a gépet. Első fokozat. Aztán a második. Majd a harmadik. Vad zúgást hallunk, tébolyult tekintetek merednek ránk. Feltűnik egy béna műanyag kulacs, egy csoportos gyakorlatban pedig keresztet formázó logókkal dekorált, talmi összetartozást jelképező kék noteszek, három játékos - talán hittérítő vagy direktmarketing-ügynök karikatúrák - kezében.

A díszlettervező, Oliver Proshke fantáziáját dicsérik a már említett, mobil székek. Ezek a falemezből készített, oldalról nézve leegyszerűsített négyes számot formázó bútorok a kellékdizájn lélegzetelállító darabjai. Végletekig letisztult idomuk bárhová beilleszthető, számtalan alkalmazási módot kínál.

A végtelenségig sorolhatnám ennek a mívesen kidolgozott alkotásnak a pazar, roppant feszes jeleneteit, de méltánytalan volnék Hümpel organikusan burjánzó, mégis igen fegyelmezett rendezésével. A mai német színház egyik legjelentősebb formációjának vendégjátéka egy különös, más létformák rovására egyre táguló világba vezet be a maga álomszerű, kérlelhetetlen stílusában. Az Eggs on Earth okos humora, ragyogása mögött - mint alapozás egy festmény ecsetvonásai alatt - finom, iróniával tálalt melankólia rejtőzik. "Ne próbálj magadba nézni, nincs ott semmi se" - hangzik el egy játékos szájából. Egy másik színész, Patric Schott, karcos, sebzettnek látszó, nagyszerű karakter, az egyik jelenetben - kezében antennájánál fogva a már emlegetett zsebrádió - meztelenül lép elénk. Hasán magyar nyelvű felirat: "Mikor leszek apa?", a szemében rémítő keserűség. Egy képben romantikusnak is feltételezhető kettős: a férfi így szól a nőhöz: "Viszonylag boldoggá teszel." Kacér, pajkos tekintetek és görbére rándult testek, a halálfélelemtől kikerekedett szemek. Az éteri, elragadóan vonzó nyugalom, ami a földön heverő, csillogó tekintetű Martin Clausen és a székek alá becsusszanó, szépséges Verena Schonau arcáról sugárzik. Lyon Roque halállal szemező, delejesen rémült pillantása. Ilyesmik maradnak meg örökre ebből a kiemelkedő, sejtelmesen politikus előadásból, mely úgy virít majd legfontosabb színházi emlékeim közt, mint az a harsány, tenyérnyi széles, szemtelenül vörös nyakkendő Julius Weiland nyakában.