Kívülrõl és belülrõl

Két könyv Ruszt Józsefrõl

Zappe László


Ha valaki több mint negyven esztendõt tölt el a magyar színházi élet különbözõ vezetõi pozícióiban, akkor annak pályaképe valamiképpen jellemzõ lesz az adott idõszak színháztörténetére. Hiszen az átlag is jellemzõ, meg a különös is. Csak más-más módon. Mondják, ha egy korról aránylag pontos képet akarunk kapni, akkor nem a nagyjaihoz kell fordulnunk, hanem a középszerhez. A nagyok fontosabb, lényegesebb dolgokról beszélnek. Ez persze könnyen igaz lehet az asztalfiókokban vagy levéltárak, könyvtárak mélyén is jól elálló irodalom esetében. Az elõadás idõtartamára korlátozódó színháznál kicsit bonyolultabb a helyzet. De azért ott is megeshet. Vannak a színháztörténetnek olyan nagy gondolkodói, akik egyetlen elõadást sem rendeztek. De ha rendeztek volna, akkor is a gondolataik, elképzeléseik maradtak volna fönn, nem az elõadásaik.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megKét könyv Ruszt Józsefről

Zappe László


Ha valaki több mint negyven esztendőt tölt el a magyar színházi élet különböző vezetői pozícióiban, akkor annak pályaképe valamiképpen jellemző lesz az adott időszak színháztörténetére. Hiszen az átlag is jellemző, meg a különös is. Csak más-más módon. Mondják, ha egy korról aránylag pontos képet akarunk kapni, akkor nem a nagyjaihoz kell fordulnunk, hanem a középszerhez. A nagyok fontosabb, lényegesebb dolgokról beszélnek. Ez persze könnyen igaz lehet az asztalfiókokban vagy levéltárak, könyvtárak mélyén is jól elálló irodalom esetében. Az előadás időtartamára korlátozódó színháznál kicsit bonyolultabb a helyzet. De azért ott is megeshet. Vannak a színháztörténetnek olyan nagy gondolkodói, akik egyetlen előadást sem rendeztek. De ha rendeztek volna, akkor is a gondolataik, elképzeléseik maradtak volna fönn, nem az előadásaik.

Ez a halom közhely történetesen a Ruszt Józsefről, Ruszt Józseftől a közelmúlt esztendőkben megjelent két könyv olvasgatása során jutott az eszembe. Ruszt jelentős színházcsináló volt, illetve még ma is az. Pillanatnyi helyzetét talán ez a körmönfontabb megfogalmazás jobban kifejezi, mint az egyszerű jelen idejű állítás. Életművének lényege a múltban van, kiábrándultan, megkeseredetten visszavonult, de azért tanítványi hívásra egy-egy előadást ma is megrendez. Rendezőként valójában jelen van. De vezetőként, meghatározó egyéniségként, társulatépítőként már nincs benne a szakmában.

Márpedig ez volt életművének egyik legfontosabb területe. Részese volt a magyar színháztörténet egyik legjelentősebb megújulási folyamatának. A megújítók egyik vezéralakja volt. Nánay István erről a folyton újrakezdett, az egyes szakaszokat furcsán, meglepően, olykor szeszélyesnek tetsző módon abbahagyó pályáról írt pontos, megbízható, a közeli szemtanú, az egykori munkatárs, a drukker elfogultságát talán túlzottan is objektivitásba burkoló képet. Könyve megkerülhetetlen azok számára, akik tudni szeretnék, hogyan lett olyan a magyar színház, amilyen ma. Képekkel is gazdagon dokumentálva idézi föl azokat az előadásokat, amelyeket bár csak kevesek láttak, mégis hozzájárultak egy színházi földinduláshoz. Nagy értéke a könyvnek, hogy Nánay a jórészt meglehetősen régi történetről nem különböző, megfoghatatlan szemszögű szemtanúkat idéz, hanem egyetlenegyet: saját magát.

De nem kevésbé fontos az a kötet sem, amelyben Nánay István Kőszegi Lajos társaságában összegyűjtötte Ruszt József negyvenkét évének negyvenkét megszólalását. Interjúkat és felszólalásokat, elemzéseket és levelezést. Az egyik könyv - mondhatnánk - kívülről, a másik belülről mutatja ugyanazt a pályát. A kettő együtt igazán tanulságos. Megengedi az olvasónak, hogy a saját olvasata legyen. Hogy igazán a maga szemszögéből lássa a történteket.

A válogatás ehhez remek alkalmat nyújt. Igaz, nagyobb része alkalmi beszélgetés, alkalmi megszólalás. Mégis szinte minden megnyilvánulás többről szól, mint az adott írás tárgyául szolgáló pillanatnyi történés. Ismétlődnek természetesen a monomániák, amelyek minden jelentős alkotót jellemeznek. Hiszen Debrecenben, Kecskeméten, Zalaegerszegen, Szegeden (kétszer is) ugyanazokkal a célokkal indult neki nagyjából hasonló helyzeteknek. A célok a korszakváltó, megújulni vágyó magyar színház jellegzetes törekvései a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben, a helyzetek ugyanennek a kornak a jellemző problémái. Ruszt legfeljebb optimistább volt egy-egy újrakezdése alkalmával az indokoltnál, többet várt az elérhetőnél, kissé túlbecsülte a lehetőségeket is, az ígéreteket is. Megfutamodásait gyakrabban indokolja belső okokkal, elfáradással, illetve objektív, az ügy lényegéből fakadónak vélt tényezőkkel, mint egyes emberek, intézmények ártalmas működésével. Általában igen megértő a körülmények hatalmával szemben. Filozófusként gondolkodik saját sorsáról is. Igyekszik megérteni a másik felet. Igyekszik objektív folyamatként elemezni azt, amiben amúgy nyakig benne van.

A négy évtized megnyilatkozásait együtt látva azonban a legfontosabbnak az tetszik, hogy plasztikusan kirajzolódik Rusztnak legalább három arca, amelyek érdekes párokba rendezhetők. Ha tetszik, láthatom a színházi újítót, a szegény színház, a kegyetlen színház, a szertartásszínház apostolát. Aki minden előadásával akar valamit: csapatot építeni, nevelni a színészeit és a közönségét, közösséget teremteni a színpadon és a nézőtéren, hogy aztán egy harmadik, magasabb rendű közösség, netán jobb társadalom álljon össze belőlük. De ezzel szemben láthatom a színházi iparost is, aki miközben Pesten az Universitasszal lázad, Debrecenben beosztott rendezőként keresi kenyerét, aki miközben valahol harcosan újít, másutt mindig talál valamilyen biztonságosabb terepet. Szinte egész pályáján két lábbal áll a földön. Kivétel talán a rendszerváltás eufóriájában született Független Színpad időszaka.

De mindkét arccal szembeállítható a színházi teoretikusé, a gondolkodóé, a filozófiailag is művelt programalkotóé, aki bármilyen sok és jelentős előadást hozott létre, azokra is hasonlít, akik semmit sem állítottak színpadra. Merthogy a célok, amelyeket megfogalmazott olykor, mintha mindig messze előtte futottak volna. Egy-egy előadásban bizonyára sikerült megvalósítania álmai színházát, de azt, amit a színház előadáson túli céljaként sokszor megfogalmazott, biztosan sohasem érte el, mert az valószínűleg elérhetetlen. Pályája kezdetén például, amikor az államosítás létrehozta nagy társulatok merevsége, mozdíthatatlansága nyomasztotta a magyar színházi életet, elsősorban a kis csapatok, stúdiók lehetőségéért küzdött. Később azonban inkább a népszínházi koncepciót hangsúlyozta, azt a rétegzett modellt, amely képes betölteni különféle színházi funkciókat: művészieket, kísérletieket, szórakoztatóipariakat egyaránt. S természetesen mindegyiket magas szakmai és szellemi színvonalon. Ebből a stúdiószínházak elszaporodása megvalósult, de azon az áron, hogy jószerivel ezekre a szűkös helyekre szorult vissza a színházművészet. Az elképzelt népszínház különböző funkciói szervezetileg, szemléletileg és üzletileg többnyire szétváltak.

Másfelől persze a népszínházi elképzelésben nyilvánvalóan találkozik a rendezői pálya két vonulata, jól megfér benne egymás mellett az elszánt kísérletező és a szélesebb közönség köznapibb igényeivel megalkuvó szakember. Az elmélkedő és a gyakorló Ruszt arcai között azonban bonyolultabb viszony is fölfedezhető. Az elszánt kísérletező, színházújító utálja az avantgárdot, úgy, ahogy volt, fölöslegesnek, zsákutcának ítéli. Kegyetlennek, szegénynek, rituálisnak, szertartásosnak mondott színházát alapvetően realistának tartja, módszerében Sztanyiszlavszkij követőjének vallja magát, színházelmélet-írókon kívül Lukácsot, Hegelt, Hermann Istvánt, sőt Lenint idézi, az utóbbit persze már a kilencvenes évek közepén, amikor ez korántsem divat.

Az ellentmondás természetesen látszólagos. Ruszt József egyszerűen a társadalomba mélyen beágyazódó, fontos, a köz ügyeihez hozzászóló, az embereket megszólító műhelyt akart. Újításai, kísérletei során ehhez kereste a formát. E keresés, kutatás írott dokumentációja szinte olyan fontos, mint a színpadon elért megvalósulásai.


{jobb}Nánay István: Ruszt. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 2002.{/jobb}

{jobb}Ruszt József: A Föld lapos és négy angyal tartja - 42 év 42 megszólalás. Szerkesztette: Kőszegi Lajos és Nánay István. Veszprémi Petőfi Színház-Zala Megyei Önkormányzat, Veszprém, 2004.{/jobb}