Klisék és kreativitás

Cirkus Cirkör: 99% unknown

Tóth Ágnes Veronika


A Svédületes! fesztivál keretében látogatott ismét Magyarországra a svéd kortárs cirkusz legendás társulata, a hazánkban is komoly népszerûséggel bíró Cirkus Cirkör. A csoport 1995-ben alakult, és közel egy évtizedes mûködése alatt nem csupán világhírre tett szert, hanem két iskolát is létrehozott, a tavalyi Õszi Fesztiválra meghívott Cirkuspiloternát és a The Circus Highschoolt. A társulat nevéhez fûzõdik a Cirkusringana hálózat megalapítása is, mely összefogja és segíti a skandináv új cirkusz társulatokat.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megCirkus Cirkör: 99% unknown

Tóth Ágnes Veronika


A Svédületes! fesztivál keretében látogatott ismét Magyarországra a svéd kortárs cirkusz legendás társulata, a hazánkban is komoly népszerűséggel bíró Cirkus Cirkör. A csoport 1995-ben alakult, és közel egy évtizedes működése alatt nem csupán világhírre tett szert, hanem két iskolát is létrehozott, a tavalyi Őszi Fesztiválra meghívott Cirkuspiloternát és a The Circus Highschoolt. A társulat nevéhez fűződik a Cirkusringana hálózat megalapítása is, mely összefogja és segíti a skandináv új cirkusz társulatokat.

A Cirkus Cirkör technikailag a hagyományos artista-, légtornász- és zsonglőrelemekre épít, de előadásai inkább monumentális színházi, táncszínházi show-ra emlékeztetnek. A színházi jelleg inkább csak máz a tradicionális - produkciót produkcióra halmozó - cirkuszi látványosságon. Így volt ez már a Cirkuspiloterna Miss Lycard című előadásában, és kissé rejtettebb módon a jelenség megismétlődött a Cirkus Cirkör legfrissebb, 99- unknown című előadásában is.

Az est felépítése igen egyszerű: a hagyományos cirkuszi számok egymás után sorakoznak, az egyes műsorszámok között lelkesen morajlik a taps, a produkciókat csupán a tematikai hasonlóság csirizeli össze. A darabot egy svéd fotós képei inspirálták, melyeket az emberi test belsejéről készített, a központi motívum tehát az emberi test, melynek feltérképezéséhez az alkotók a mostanában oly divatos tudományos szempontból igyekeztek közelíteni a stockholmi Karilinska Intézet kutatóinak segítségével. A darab címe is innen származik: minél többet tudtak meg a testről a társulat tagjai, annál több nyitott kérdésre leltek.


{kozep}A Cirkus Cirkör a Trafóban{/kozep}

A hagyományos szereposztás szerint a vicces konferanszié (alias bohóc) vezet minket át az estén. A darabot élő zene kíséri, az igazán kiváló zenészek pedig éppúgy a show részei, mint a többiek. A díszlet igen szimbolikus: két hatalmas, DNS-t idéző fémspirál áll a színpad két oldalán, köztük pedig két felfüggesztett vetítővásznon futnak az aktuális problémával feleselő képsorok (például hímivarsejtek, vörösvértestek, sejtosztódás stb.).

A kulcsmondatokat a konferanszié mondja ki a darab legelején: "Az élet csodálatos. Az emberi test csodálatos." Mindez egy csontváz társaságában hangzik el, s ez morbiddá változtatja a kijelentést, érzékeltetve, hogy bármilyen csodálatos, nagyon is mulandó. A csetlő-botló figura bohóckodik egy kört a megtermékenyüléssel kapcsolatban, majd rátér a DNS rejtélyes szerkezetére, végül addig molesztálja a csontvázat, míg az szét nem esik. Ez a kissé modoros alak rendszeresen felbukkan a darabban, többnyire azért, hogy kizökkentsen minket az adott produkció atmoszférájából, és visszatereljen az előadás elején felvetett problémákhoz, vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy szinte semmit nem tudunk a testünkről.

A testtel kapcsolatos kutatás mintha elsősorban a kreativitást és a humorérzéket ébresztette volna fel az alkotókban, de kétlem, hogy egy fikarcnyival is többet megtudnánk az emberi testről annak köszönhetően, hogy egyes részeit antropomorfizálva látjuk viszont. Humoros persze a multipont reklámra emlékeztető piros lufifejű vagy -fenekű figurák (alias: vörösvértestek) felbukkanása, de a testtel kapcsolatos kutatások mintha kimerültek volna szellemes jelmez- és díszletötletekben. Nagyon ritkán fordult elő, hogy az előadás alkotói, Tilde Bjöfors és Kasja Giertz egy-egy problémafelvetésre a mozgásban kerestek volna választ. De jöjjön inkább egy pozitív példa: a sejtosztódásról látunk képsorokat, miközben a függöny mögül kikandikáló konferanszié mellett duplázódnak a vigyorgó fejek, és sorra kibukkannak a többiek. Az is érdekes ötlet, amikor egy fekete dobogóra (melyen körberajzolt test körvonala látszik) egy mérleghintáról elrugaszkodva sorra levegőbe röpülnek az extravagáns résztvevők: a kék hajú kis balerina, a narancsszínű tengerészruhás férfi, a zöld stólás fickó sorra felugrál a hintára, és ráesik a körberajzolt testre, majd felpattan. Önreflexív játék ez a véletlennel és a halálos kockázattal.

Messzire vezet az a rövid kis jelenet is, melyben egy jéghideg szőkeség bonyolult egyensúlygyakorlatai közben hirtelen szellentéssorozatot bocsát ki magából, melyet később böfögéssel kontráz. Mary Douglas antropológus nevéhez fűződik a testtel kapcsolatos kötelező társadalmi előírások, úgynevezett "tisztasági szabályok" felismerése: azt állítja, hogy a társadalom mindig szigorúan fegyelmezi a testet, "sterillé" alakítja, és ennek része az is, hogy bünteti bizonyos testhangok kibocsátását. Ez a merész kis jelenet éppen ezt a jelenséget mutatja be kristálytisztán, és mellékesen a színpadi tökéletesség kényszerét is megkérdőjelezi. A test, a hiperfegyelmezett, a mindentudó, a virtuóz test visszavág. Tetszett a darab zárójelenetének egyik képe is, melynek során a szereplők feltépik a balettszőnyeget, alóla pedig kilátszik a nyers hús, az izmok, vérerek szövevénye.

Bár a Cirkus Cirkör előadása kifejezetten szórakoztató, egy kis hiányérzetem azért van: a jelenetekre hulló szerkezet a megszokott cirkuszi előadásokat idézi még akkor is, ha az egy időben zajló történések között (például zene, videovetítés, légtornászmutatvány) természetesen van koherencia, az egyes elemek befolyásolják, értelmezik egymást. Számomra a svéd társulat radikalizmusa inkább csak látszólagos: igaz, hogy élvezetes, látványos estének vagyunk részesei, de az igazi tapsvihar rendre mégis a legveszélyesebb mutatványoknak szól. Visszaköszön az a tipikus cirkuszi tapasztalat, hogy minden percben fellélegzünk, mert valaki megint megúszta a zuhanást, de a félelem és a megkönnyebbülés nem egyenlő a művészi élménnyel, jóval egyszerűbb és zsigeribb annál.

Komoly erénye viszont a társulatnak, hogy a cirkuszhoz való viszonya egyszerre professzionális és ironikus. Megmutatja, mire lehet rávenni sokéves tanulással a testet és azt is, hogy mire nem: technikailag a tökéletességre törekszik, de közben megengedi magának, hogy esetenként idézőjelbe tegye ezt a tökéletességet.