Operai ínyencfalat

Winkler Gábor: Barangolás az operák világában I.

Koltai Tamás


Munkakönyvet írt Winkler Gábor Barangolás az operák világában nagybetûs fõcímmel, kezdõknek, haladóknak és megszállottaknak kisbetûs (a címoldalon szereplõ) alcímszerû ajánlással, de szívesebben nevezném olvasókönyvnek; ha netán félreérthetõ lenne, elõrebocsátom, hogy elismerõ hangsúllyal. Mûfaja szerint operakalauz, mégsem hasonlítható magyar nyelven megjelent elõdeihez. Mindenekelõtt a terjedelménél fogva. A most napvilágot látott, nyolcszáz oldalas elsõ kötet A-tól G-ig (Adamtól Gounod-ig) a korábbiaknál jóval bõvebben és részben más aspektusból tárgyalja a szerzõket és a mûveket. Hogy rögtön a mesélés közepébe vágjak - a mesélés szóval jellemezhetném legjobban a szerzõ stílusát is -, olyan alkotókkal és mûvekkel találkoztam, akikrõl/amelyekrõl eddigelé nem hallottam; Fioravantiról, Franchettirõl például. Ezt annál könnyebb bevallanom, mivel ezen a területen rajongónak (nem szakértõnek) tekintem magam, s megítélésem szerint a mû elsõsorban nekünk, opera fan amatõröknek készült.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megWinkler Gábor: Barangolás az operák világában I.

Koltai Tamás


Munkakönyvet írt Winkler Gábor Barangolás az operák világában nagybetűs főcímmel, kezdőknek, haladóknak és megszállottaknak kisbetűs (a címoldalon szereplő) alcímszerű ajánlással, de szívesebben nevezném olvasókönyvnek; ha netán félreérthető lenne, előrebocsátom, hogy elismerő hangsúllyal. Műfaja szerint operakalauz, mégsem hasonlítható magyar nyelven megjelent elődeihez. Mindenekelőtt a terjedelménél fogva. A most napvilágot látott, nyolcszáz oldalas első kötet A-tól G-ig (Adamtól Gounod-ig) a korábbiaknál jóval bővebben és részben más aspektusból tárgyalja a szerzőket és a műveket. Hogy rögtön a mesélés közepébe vágjak - a mesélés szóval jellemezhetném legjobban a szerző stílusát is -, olyan alkotókkal és művekkel találkoztam, akikről/amelyekről eddigelé nem hallottam; Fioravantiról, Franchettiről például. Ezt annál könnyebb bevallanom, mivel ezen a területen rajongónak (nem szakértőnek) tekintem magam, s megítélésem szerint a mű elsősorban nekünk, opera fan amatőröknek készült.

Egy ilyen könyvet az ember általában nem olvas, hanem használ. Winkler munkáját azonban olvasni is lehet, azaz olvastatja magát, ami még soha, egyetlen kinyomtatott szövegnek sem ártott. Persze nem olvastam el, csak bele, tehát minden, amit mondani fogok, felszínes benyomáson alapul. Szándékosan választottam ezt a pozíciót, amelyet merő szubjektivizmus táplál, mivel a szerző bizonyos választásait is szubjektívnak érzem, és előre megmondom, hogy nem fogom vitatni. Nem fogom vitatni, miért irányítja vizsla tekintetét a XVIII. század közepétől a XX. század közepéig, miért hagyja ki a preklasszikus és a barokk, illetve a "modern" operát, miért fókuszál döntően az olasz és a francia operára (hogy a szemléletesség kedvéért egyetlen konkrét példába sűrítsem az előbbieket: miért fontosabb Gnecco mint Gluck), mert a kereteket egyszerűen ő maga így jelölte ki, ez tehát egyéni döntés, amivel nem érdemes egyéni kívánságot szembehelyezni. (Annak idején az is döntés kérdése volt, hogy az operakalauzok a Magyar Állami Operaházban játszott művekre korlátozódtak, ami kodifikált egy beszűkült ízlésre épült gyakorlatot, és nem vett tudomást az örömteli, ám ritka kivételekről.)

Ugyanígy nem vitatom azt sem, miért foglal el jelentős terjedelmet az operák cselekményének ismertetése. Manapság, amikor a műveket többnyire eredeti nyelven játsszák, továbbá külföldi tévécsatornákon és megvásárolható DVD-ken számos opera-előadás hozzáférhető, nem árt, ha a néző-hallgató tisztában van azzal, miről van szó a darabban. Természetesen szükségszerű a zeneszerzők életrajzának és munkásságának, valamint a tárgyalt művek keletkezéstörténetének összefoglalása. Különleges ínyencség, mondjuk, a Donizetti-rajongóknak a szerző hetvennégy operája közül harmincnyolcnak (!) az igen részletes ismertetése, bár nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy például az Emilia di Liverpool című opus két változatának, ezek játszási hosszának, slágereinek (!) és lemezfelvételének regisztrálása az olvasmányélmény mellé zenei élmény fölidézésével is kecsegtethetné az átlagolvasót.

Egy összefoglaló munka szempontjából ez, elismerem, kicsinyes cél. Nekem (és talán másoknak) mégis az ahá -élmények fontosak. Mondjuk, Bellini esetében A puritánok úgynevezett Malibran-változatának története, és egy csaknem húsz évvel ezelőtti élő előadás-felvétel említése, annál inkább, mivel ez nálunk is kapható. (A hanghordozók ismertetése fontos része a könyvnek.) Bárki összevetheti saját értékítéletét a szerzőével. Ha már itt tartunk, Winkler néha kolportálja, néha elhallgatja a művészi teljesítményről való véleményét; őszintén szólva, ebben nem fedeztem föl következetességet. Kissé elfogult a hazai interpretátorok iránt (a kötet képanyaga kizárólag hazai, ennek nyilvánvalóan hozzáférési és anyagi okai vannak, de a Sába királynője túlzott illusztrálását így sem értem), de hát végül is mindenki (aki hallotta) eldöntheti, hogy - Bellininél maradva - a "Credeasi misera" gyilkos és kevés tenorista által kiénekelt f-hangját egy budapesti koncertelőadáson falzetten éneklő Klein Ottokár-e a jobb Arturo szerepében, vagy az f helyett csak d-t abszolváló Giuseppe di Stefano azon a nálunk legtöbbet játszott stúdiófelvételen, amelyet Winkler nem említ az említendő minőségek között.

Talán kiviláglik az eddigiekből, hogy a könyvet mint ismeretterjesztő adattárat és epikus pletykáriumot tartom a legvonzóbbnak. A pletykárium szót nem szántam pejoratívnak, sőt. Winkler a szó legjobb értelmében sztorizik, történeti, zenei és - olykor - magánéleti érdekességeket közöl a művekről, bemutatókról, illetve a hozzájuk értelemszerűen kapcsolódó személyekről. Az, hogy egy lemezfelvétel az egyik énekessel kezdődött el, de jogértelmezési botrány következtében egy másikkal fejeződött be (történetesen Mario del Monaco váltotta Giuseppe di Stefanót), éppúgy érdekesség, mint az, hogy Adelina Pratti mint Gounod Júliája férjhez ment színpadi Rómeójához, majd elvált, és további két házasságot kötött. (Bellininek az operái szopránszerepeit éneklő dívákhoz fűződő heves viszonyai csak szordínósan vannak említve.)

Általában véve Winkler számtalan "érdekes, de nem túl fontos" részletet fejt föl a darab keletkezéstörténetére, átdolgozásaira, bemutatómizériáira, hanghordozókon való utóéletére vonatkozóan. Ehhez képest a zenei-zenedrámai jellegű karakterizálásnak kevesebb hely jut, ami érthető: kis terjedelemben rendkívül kockázatos elemezni, esztétizálni, pláne egyéni véleményt nyilvánítani. Ebben egyébként nem mindig következetes. Franco Alfanóról, Puccini Turandot jának "befejezőjéről" szólva talán fölösleges, de legalábbis elhamarkodott megemlíteni, hogy a néhány éve új finálét készítő Luciano Berio változata "nem aratott sikert". Másik példa: ha Goldmark esetében kiderül, hogy kik hatottak rá (jó sokan: Wagner, Mendelssohn, Brahms, Berlioz, a francia nagyopera), akkor - teszem föl - a számos operája ellenére szintén "egyoperás" d'Albert-ről (A hegyek alján) is lenne mit megtudnunk ilyen tekintetben, a katalán-spanyol koloriton kívül. (Az Erkel színházi előadás az ötvenes évek végén jelentősebb volt annál, hogy említetlenül maradjon. Ha már a halhatatlan Gnecco - aki nem egy gyík - bemutatója az Olasz Intézetben megemlítődik.)

Kevés névelírás és nyomdahiba van a kötetben (néhány szó helyesen: Cymbeline, stagione, Suliotis, Pretre, Kiri Te Kanawa), ami ekkora név- és szóbőség esetében kisebb csoda. Külön köszönet a lapalji mutatókért. Világosan szerkesztett, érdekes, jó könyv. Jöjjön a folytatás!

{jobb}Tudomány Kiadó, 2004.{/jobb}