Tuba és szaxofon

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Bertolt Brecht: Puntila úr és a szolgája, Matti

Kovács Dezsõ


A fémesen csillogó színpadon méretes, jókora alumíniumdobozok a látvány meghatározó elemei. Rakosgatják, forgatják, felállítják õket, kinyitják e konténerek fedelét, kipakolnak belõlük; az igencsak funkcionálisnak tûnõ kisebb-nagyobb fémládák bárszekrénynek, asztalnak, ülõalkalmatosságnak, megmászandó hegynek és szaunaháttérnek is alkalmasnak bizonyulnak. Az alkohol és a nõ utáni örökös hajsza közben Puntila egyszer csak kisebb fémbõrönddel robajlik be a színre ivócimborájával, a bíróval s szolgájával, Mattival, akárha a Való világ villalakójaként készülne távozni a játékosok körébõl. Pedig csak vodkásüvegeket cipel benne jobb idõkre, hogy aztán a lánya, Éva rövidesen elkobozza õket a kedves papától. Mikor meg a játék vége felé, már némi tapasztalat birtokában szentül elhatározza, hogy egyszer s mindenkorra befejezi az alkoholizálást, Finával, a házicseléddel (Szirtes Ági játssza visszafogott eleganciával) behurcoltatja s az asztalra rakatja az összes sztaniolborítású vodkásüveget; ezüstösen csillognak a glédába állított butéliák, Puntila tanácstalanul kézbe veszi az egyiket, forgatni kezdi, s a puszta mozdulat felkelti benne a piálás vágyát; s az önkéntes absztinenciának hamar vége, dõlnek a fémszerkezetek: ezerfelé gurulnak a palackok, s folytatódhat a mámoros attrakció.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. decemberi számában jelent megBertolt Brecht: Puntila úr és a szolgája, Matti

Kovács Dezső


A fémesen csillogó színpadon méretes, jókora alumíniumdobozok a látvány meghatározó elemei. Rakosgatják, forgatják, felállítják őket, kinyitják e konténerek fedelét, kipakolnak belőlük; az igencsak funkcionálisnak tűnő kisebb-nagyobb fémládák bárszekrénynek, asztalnak, ülőalkalmatosságnak, megmászandó hegynek és szaunaháttérnek is alkalmasnak bizonyulnak. Az alkohol és a nő utáni örökös hajsza közben Puntila egyszer csak kisebb fémbőrönddel robajlik be a színre ivócimborájával, a bíróval s szolgájával, Mattival, akárha a Való világ villalakójaként készülne távozni a játékosok köréből. Pedig csak vodkásüvegeket cipel benne jobb időkre, hogy aztán a lánya, Éva rövidesen elkobozza őket a kedves papától. Mikor meg a játék vége felé, már némi tapasztalat birtokában szentül elhatározza, hogy egyszer s mindenkorra befejezi az alkoholizálást, Finával, a házicseléddel (Szirtes Ági játssza visszafogott eleganciával) behurcoltatja s az asztalra rakatja az összes sztaniolborítású vodkásüveget; ezüstösen csillognak a glédába állított butéliák, Puntila tanácstalanul kézbe veszi az egyiket, forgatni kezdi, s a puszta mozdulat felkelti benne a piálás vágyát; s az önkéntes absztinenciának hamar vége, dőlnek a fémszerkezetek: ezerfelé gurulnak a palackok, s folytatódhat a mámoros attrakció.

Az ezüst, a fekete, a fehér és ezernyi árnyalatuk a jelmezeken is visszaköszön: Puntila (Haumann Péter) fekete-fehér öltözékei, lánya, Éva (Pelsőczy Réka) egyrészes eljegyzései ruhája, villogó talpú topánkája, a mulya férjjelölt attasé (Takátsy Péter) cirkuszian csillogó diplomataszerelése, a Puntila által hajnali alkoholmámorban eljegyzett alkalmi arák népi ihletésű öltözékei mind a hideg színek árnyalatait mutatják. (Matti fakón téglapiros inge a kivétel.) A díszlet- és jelmeztervező Zeke Edit a rendező Máté Gáborral egyetértésben fémesre, hidegre, ridegre, csikorgósra tervezte a látványt s a Katona játékterét a brechti játékhoz. Ami nem lenne baj, sőt igazán illenék is a darab világképéhez, amelyben vitriolos, fanyar humor, dévaj komédiázás, csípős gúny vegyül tanító célzatú társadalmi szatírával s az emberi gyarlóság és önzés meg kiszolgáltatottság finomszerkezetű rajzával. A szereplők némelyike haloványan, bohócfehérre mázolt arccal jelenik meg a színen, mások sötétre rúzsozott ajakkal játszanak; hogy ki, mikor, hogyan és legfőképp miért van kimaszkírozva, az jótékonyan homályban marad az előadásban. Egy kiadósabb részeg duhajkodás után Puntila és kísérete ormótlan, szürke téglafalon át hatol be a színre, omlanak az elemek, dől az ingatag szerkezet. (A téglafalzúzás motívuma még egyszer megismétlődik, amikor is Puntila törvényes pálinka után kajtatva "bekönyököl" a falon Csempész Emma ablaka mellett.)

Az érett Brecht egyik legjelesebb, ám honi színpadokon meglehetősen ritkán játszott színművében a jellemeket s az emberek közti viszonylatokat színéről és fonákjáról mutatja be, egyúttal azt is a néző elé tárva, hogy a magatartásformák, az emberi viszonyulások is időről időre relativizálódnak, átalakulnak, átértékelődnek, s végül a szélsőséges karakterjegyek szinte észrevétlenül egymásba csúsznak, eliminálódnak.

Brecht Puntilája szelíd, jóságos, angyalian türelmes és empatikus lény, ha részeg, ilyenkor madarat lehet vele fogatni, ki lehet használni, de rideggé és embernyúzó despotává, mondhatni, reálpolitikussá válik hirtelen, ha alkoholmámora elillan, s kijózanodik. Másnaposan nyers és kíméletlen, s főképp nem emlékszik az előző napok eseményeire. A Puntila úr logikai konstrukciója elég távol áll ugyan a brechti tandrámák rigorózus didaxisától, ám a drámai szerkezet s építkezésmód ugyanazt az elvet követi, mint a többi nagy Brecht-műé, példának okáért A kaukázusi krétakör é vagy A szecsuáni jóember é . Brecht a jó és a rossz jelenlétét, működését analizálja s mutatja be a világban, precízen kidolgozott emberi-társadalmi léthelyzetekben. A színmű a kifejlett fasizmus tombolása idején, 1940-ben született, s Brecht a műsorfüzetben is idézett munkanaplójában paradox módon azt írja róla, hogy "Puntila szinte egyáltalán nem érint meg, a háború minden porcikámban; Puntiláról majdnem mindent meg tudok írni, a háborúról semmit".

Máté Gábor rendezése a színészi játékba feledkezve, széles ecsetvonásokkal rajzolja föl a brechti világot. Ugyan törekszik rá, hogy a kötelező gyakorlatokat befussa az elidegenítés terén - ezt szolgálná példának okáért a színészeket szólongató vagy a szünetet s a darabzárást bejelentő ügyelőhang, az időről időre elrecitált songok - ám rendezői szándéka sokszor hatástalan vagy külsődleges marad. Ami legjobban hiányzik az előadásból, az a Brecht-mű konzekvens és eredeti rendezői értelmezése, a gondolati feszesség és a nézőt magával ragadó lendület, az átütőerő. Egynémely jelenetsor mindenestől megoldatlanok marad (ilyen a munkaerőpiac, illetve a munkások válogatása), vagy hangütése ide-oda csúszkál a színjátszói stílusok között. Máskor a szituációk kidolgozása, színészi megvalósítása vagy a társadalminak szánt mondanivaló megjelenítése tűnik elnagyoltnak. Így aztán az sem derül ki igazán, mi motiválhatta a darab színrevitelét azon túl, hogy a társulat kiváló színészei - Haumann, Szirtes Ági, Bán János, Rezes Judit s a többiek - feladatot kapjanak. S bár Kurdi Imre fordításában elevenen és erőteljesen szólal meg a brechti textus, a játék ereje messze elmarad a brechti gondolatvilág kristálytiszta logikájától.


{kozep}Fenyő Iván (A főúr), Kocsis Gergely (Matti) és Haumann Péter (Puntila){/kozep}

Pedig karakteres és erőteljes színészi alakformálásokat is láthatunk az előadásban. Mindjárt a nyitó színben Puntila tétován és bávatagon beszélget a Bíróval, aki alkoholmámorban fetrengve hol a padlóra zuhan, hol Puntila vállára omlik. Bán János a tőle megszokott akrobatikus mozdulatokkal, marionettbábként adja a szelíd részeget, aki ugyanakkor józanabb gondolkodású mindenkinél. Az italt felszolgáló pincér eleinte érdeklődéssel szemléli viaskodásukat, majd a falnak dőlve elbóbiskol. Haumann Péter Puntilája elázottan hablatyolva hadar, dadogva bugyborékol, elharapja a szavakat, mammogva löki ki a mondatokat; nekilódul, megtorpan, aztán megint nekirugaszkodik, s kivág egy-egy hosszú tirádát. Alakításának szinte mindvégig jellemzője a gondosan fölépített ritmus, a gesztusok, a testnyelv visszafogottan takarékos, ám hatásos használata. Indulatosan fölcsattan a hangja, máskor joviálisan vigyorog, kedélyesen hadovál, nyájasan gurgulázik. Igen kényes feladványt kell ugyanis megoldania: a játék jelentős részében a részegség valamely fokozatát kell megjelenítenie. Puntilája egyáltalán nem élvezkedik italozás közben, csak szakszerűen nyeli a piát, és vigyázón tartózkodik a ripacséria csábításától: józanul mámoros, néha alig észrevehetően pityókás, délcegen ittas; ritkán tántorog, inkább megiramlik, előreszalad beszédben és térben. Valójában Haumann szerepformálása értelmezi a drámát, a brechti gondolati építményt, s figurájának érzelemkitörései, hangulata, felcsattanó és félbehagyott indulatai rajzolják meg a jellem átalakulásának és kétarcúságának brechti módozatát. Amiben remekel: finom eszközökkel képes megjeleníteni, miként csúszik át egymásba a kétféle létállapot. Ami ingatagabbá teszi játékát: a darab - s ekként a figura - rendezői értelmezésének bizonytalansága, vázlatossága. Tetten érhető ez a sofőrjével, Mattival folytatott páros asszóiban is: az egyébként - például a Fekete tej ben - igen jó formát mutató Kocsis Gergely eléggé egysíkúnak, színtelennek mutatkozik az egykedvűen szöszmötölő Matti szerepében. Kocsis Mattija beletörődő monotóniával követi gazdája érzelmi-indulati hullámzásait, nemigen izgatja föl se a despota főnök szeszélyeskedése, se sokszor megbámult lányának dévaj virgoncériája vagy élesre fent nyelvű rámenőssége. Pelsőczy Réka Évája a szaunajelenetben a legjobb: élesen vihogva, visítva reagálja le Matti komótos közeledését, sikongva fújogatják egymás felhevült testét, miközben fennhangon kommentálják, hogy verik át a gügye férjjelölt attasét és a kedves papát. Amikor Pelsőczy Évája Matti leendő asszonyaként a próbán tüsténkedik, már lényegesen visszafogottabb, akkurátusabb. Takátsy Péter karót nyelt diplomataifjoncként eltorzított, lefojtott fejhangon beszél, fontoskodva bólogat, emelkedetten-gondterhelten vonulgat. Több drámai elevenséget mutat a kurgelai nők kara: Szantner Anna lomha s a munkába belefásult egykedvű Teheneslánya, Kiss Eszter vidor Csempész Emmája, Rezes Judit szikáran derűs, virgonc Patikus kisasszonya (és kikiáltója), Tóth Anita elvarázsolt Telefonoskisasszonya precízen megrajzolt hús-vér figurák. A hullámzó színvonalú előadás erőteljesebb jelenetei közé tartozik, mikor a nők, rövidre szabva, érzelemmentesen felmondják életüket; s később, a földesúr házából való kiebrudaltatásuk után, hintába ülnek, s a lassú gondolatritmust követve ringatózva mesélnek el finn történeteket, példázatokat.


{kozep}Kocsis Gergely, Szirtes Ági (Fina) és Pelsőczy Réka (Éva) - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

Az előadáshoz Paul Dessau zenéjét használja föl Sáry László, a songok közül Kiss Eszteré és Tóth Zoltáné telítődik a legtöbb drámai erővel. Fenyő Iván, Keresztes Tamás, Mészáros Béla és Tóth Zoltán különféle, köztük egzotikus hangszereken szólaltatják meg a darab muzsikáját. Egy zenés betét viszont az előadás legjobbjának bizonyul: a környezetével és önmagával hadakozó s a lánya macerás kiházasításától némiképp elpilledt Puntila, miután kirúgta az esküvőről a lökött Attasét, az "erdőzabáló sáskát", egyszer csak elrikkantja magát: "tubázni akarok". E vágyakozásban benne van az alkoholizáló férfi összes kirobbanó energiája, mohósága, habzsoló életszeretete. Előkerülnek a masszív hangszerek, s Haumann telt, öblös tubahangja Kocsis Gergely méla Mattijának megizmosultan játékos szaxofonhangjaira felelget. S ekkor, rövid időre, előszivárog valamiféle derű, eltartott játékosság, elevenség és ritmus, ami mindaddig jórészt hiányzott az előadásból.

A tuba dörmögése az erősebb. A szaxi távolról kíséri.


Bertolt Brecht: Puntila úr és a szolgája, Matti (Katona József Színház)

Fordította: Kurdi Imre. Zene: Paul Dessau. Díszlet-jelmez: Zeke Edit m. v. Zenei vezető: Sáry László. Asszisztens: Őri Zsófi. Rendező: Máté Gábor.

Szereplők: Haumann Péter, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely, Fenyő Iván, Bán János, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Kiss Eszter, Rezes Judit, Szantner Anna, Tóth Anita, Keresztes Tamás, Tóth Zoltán, Szirtes Ági, Elek Ferenc, Lengyel Ferenc, Bodnár Erika. Zenészek: Fenyő Iván, Keresztes Tamás, Mészáros Béla, Tóth Zoltán.