Christy, Fóris és a Whiskys

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Jonathan Millington Synge: A Nyugat hõse

Szántó Judit


Bár fel-felújítgatják egyéb darabjait is, az ír klasszikus lényegében egydrámás szerzõként van jelen a színháztörténetben: a most A Nyugat hõse ként elõvezetett, de számtalan címváltozattal játszott darab (ez minden bizonnyal az eredeti cím "playboy" szavának értelmezhetetlenségével, illetve mára alapvetõen megváltozott jelentésével függ össze) az egész színházkedvelõ világban otthonos. Pedig amilyen egyszerû képlet elsõ látásra, olyan komplexnek bizonyul munka közben. A felszínen folklorisztikus, kesernyés népi komédia maga a tõrõlmetszett naturálrealizmus - hamarosan azonban kiderül, hogy ennek a kánonnak, ennek a játékstílusnak ellenáll. Más, bonyolultabb, áttételesebb régiókba röpíti elõször is a stilizált, idõnként eksztatikus magaslatokig hevülõ költõi nyelv, továbbá a realista cselekménymozzanatokba csomagolt metaforikus tartalom: az apagyilkos kultusza, ami egy az egyben alig értelmezhetõ, noha az ír hõskultusz hasonló egzaltált kinövéseirõl a krónikák is vallanak: némelyikrõl a darab szövege is tudósít, más példákról az 1993-as szolnoki elõadás kitûnõ mûsorfüzetében olvastam, maga Synge pedig Az Aran szigetek címû mûvében egy, a Christy Mahonéhoz hasonló helyi legendát is idéz: hallott, úgymond, egy connaughti férfiról, aki apagyilkosságot követett el, és egy egész sziget rejtegette a csendõrség elõl, amíg ki nem vándorolhatott Amerikába.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megJonathan Millington Synge: A Nyugat hőse

Szántó Judit


Bár fel-felújítgatják egyéb darabjait is, az ír klasszikus lényegében egydrámás szerzőként van jelen a színháztörténetben: a most A Nyugat hőse ként elővezetett, de számtalan címváltozattal játszott darab (ez minden bizonnyal az eredeti cím "playboy" szavának értelmezhetetlenségével, illetve mára alapvetően megváltozott jelentésével függ össze) az egész színházkedvelő világban otthonos. Pedig amilyen egyszerű képlet első látásra, olyan komplexnek bizonyul munka közben. A felszínen folklorisztikus, kesernyés népi komédia maga a tőrőlmetszett naturálrealizmus - hamarosan azonban kiderül, hogy ennek a kánonnak, ennek a játékstílusnak ellenáll. Más, bonyolultabb, áttételesebb régiókba röpíti először is a stilizált, időnként eksztatikus magaslatokig hevülő költői nyelv, továbbá a realista cselekménymozzanatokba csomagolt metaforikus tartalom: az apagyilkos kultusza, ami egy az egyben alig értelmezhető, noha az ír hőskultusz hasonló egzaltált kinövéseiről a krónikák is vallanak: némelyikről a darab szövege is tudósít, más példákról az 1993-as szolnoki előadás kitűnő műsorfüzetében olvastam, maga Synge pedig Az Aran szigetek című művében egy, a Christy Mahonéhoz hasonló helyi legendát is idéz: hallott, úgymond, egy connaughti férfiról, aki apagyilkosságot követett el, és egy egész sziget rejtegette a csendőrség elől, amíg ki nem vándorolhatott Amerikába. A metafora elválaszthatatlan a történelmi háttértől, egy évszázadok óta tűzzel-vassal elnyomott, rideg földrajzi környezetben, elképesztő szegénységben élő nép túlburjánzó, hősökre vágyó fantáziájától, kétségbeesett nacionalizmusától - csakhogy mindezt a dráma ismertnek tételezi, nem veszteget rá utalásokat, csak ritkán esik szó a brit hatóságokról, csendőrökről, bírákról, és így csak igen közvetetten, a néző számára alig átélhetően villantható fel a párhuzam a hasonlóan mostoha történelmű magyarság torz, irreális ábrándokat kergető nacionalizmusával. (Pedig a szolnoki előadás kapcsán Nánay István utalt nagyon termékenyen a synge-i motívumok, mindenekelőtt a hazug alapokra épülő hőskultusz hazai továbbélésére Örkény István Kulcskeresők című drámájában.) Az aktualizálás kísérletébe nevesebb műintézmények bicskája is beletörött már: a Berliner Ensemble 1956-os előadása, Peter Palitzsch és Manfred Wekwerth rendezése nem tudott meggyőzni a nézőre tukmált XX. század közepi párhuzamok, a bűnözés és az erőszak iránti beteges-kacérkodó érdeklődés, a Hollywood-métely, valamint a sportteljesítmények hajszolásának előtérbe állításával. (Ami a legelső tendenciát illeti, Magyarországon csak a Whiskys kultuszáig jutottunk, de hát apagyilkosságról a romantikus bankrabló esetében sem volt szó.)


{kozep}Hajós Eszter (Susan), Sulyok Judit (Nelly) és Ollé Erik (Christopher Mahon){/kozep}

A darab jelzett nehézségei magyarázzák, hogy A Nyugat hősé nek igazán jelentős, modellszerű előadásáról nem tudósítanak az annalesek. A máig leghíresebb produkció az Abbey Theatre 1907-es ősbemutatója volt, az is tömegbotrányairól híresült el: ott tudniillik a közönség, melynek a darab háttere, összefüggésrendszere, történelmi premisszái a zsigereiben voltak, sértetten, viharzó felháborodással reagált A nagyidai cigányok költőjére emlékeztető keserű, dezilluzionáló indulatra.

A Bárka legújabb bemutatójának rendezője, Bérczes László szemlátomást tisztában volt mindezekkel a nehézségekkel, bár nem világos, miért tartotta mégis érdemesnek, hogy megküzdjön velük; a színházi estéből nemigen süt az egyéni mondanivaló sűrű közvetlensége. Mindazonáltal számos mozzanat jeleníti meg a sültparaszti realizmustól való elszakadást és a drámába szervesen épülő látomásosságot: gondolok természetesen a zene fontos dramaturgiai kiemelő-aláhúzó szerepére (köszönhetően az Operett ben is kiválót alkotó zeneszerzőnek, Faragó Bélának), az előadás elején és végén a színen átvonuló hegedűsre (bár ezt a figurát képzeletgazdagabban is ki lehetett volna találni és öltöztetni), a színpad időnkénti, többnyire a legköltőibb szakaszoknál való elsötétítésére (a Songbeleuchtung analógiájára Poesiebeleuchtung ) vagy például Christy önfeledt, kéjes-groteszk fürdőzési magánszámára. És itt kell említeni a nagyon szép és hatásos záróképet, amikor a szobadíszlet hátsó falának lecsapódásával egyszer csak megjelenik Flahertyék házának füves-gazos környéke, s a térdig érő aljnövényzetben váratlanul egymásra talál apa és fia, hogy immár meghitt kettesben elinduljanak a legendák világa felé. ("De a fiam meg én elmegyünk a magunk útján. Nagyon jó dolgunk lesz ezután." - Nádasdy Ádám fordítása; bár nekem itt jobban tetszik Ungvári Tamás megoldása: "De a fiam meg én elmegyünk innen, s nagy idők virradnak ránk.") Ha már itt, a befejezésnél tartunk, Bérczes jól tette, hogy utolsó mozzanatként beéri a csalódott, megkeseredett, ábrándjait vesztett Pegeen röpke megvilágításával, és elhagyja a komikusnak is értelmezhető, anekdotikus-poénos zárómondatokat: "Jaj nekem, jaj, elveszítettem! Elveszítettem! Elveszítettem a Nyugat egyetlen igazi hősét!"


{kozep}Varga Gabi (Pageen), Ollé Erik és Gados Béla (Flaherty) - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

Az egyik gond ezzel a koncepcióval az, hogy stílusanyagát a játék tekintetében úgyszólván egyedül Ollé Erik (Christy Mahon) képviseli (mellette Egyed Attila - Philly Cullen - és Császár Réka - Sara - formál még nagyon is reális típusokból elrajzolt, groteszk, stilizált figurát); egyszer talán az elődtípus Peer Gyntnek is érdemes lenne nekifutnia. Amikor Ollé a Shawn Keoghtól kapott öltönyben és kalapban megjelenik, valóban van benne valami a kelta mondák varázslójából: meseszerű, ijesztő és bohózatos egyszerre. A meglepő fordulatokra való gyermeteg reagálás, az ajkán minduntalan megjelenő édes-együgyű mosoly, a spontán felbuzgó költői hevület mindvégig megkülönbözteti környezetétől, és az adott környezet fogékonyságát tekintetbe véve alkalmassá teszi a "Nyugat hősének" rátukmált szerepére.

Christy Mahonnak természetesen el is kell válnia a többiektől; a játékstílus azonban nem szakadhat ennyire markánsan két részre. A Christy körüli világban - Gadus Erika szuggesztív, bonyolultabb értelmezéshez is alkalmas díszletében-jelmezeiben - egyszerű, rétegezetlen, egyanyagú realista, mi több, anekdotikus parasztkomédia bontakozik ki, amely helyenként lötyögős-ráérősnek hat, és olykor már-már az unalmat súrolja. Az előadásnak ebből a vonulatából kiemelkedik ugyan néhány a maga nemében ízes alakítás: Varga Gabinak a durvaságig kemény és konok Pegeenje, Varga Anikó élvetegre kipárnázott, csavaros eszű Mrs. Quinje, Ujlaki Dénes rabiátus, bárgyún ravasz öreg Mahonja (a véres turbán külön telitalálat) -, ám ahhoz, hogy Christy mítoszára ez a közösség vevő lehessen, valamennyiüket néhány szinttel feljebb kellene emelni, a groteszk, a stilizáltság, az áttételesség felé, mintegy a játékstílussal pótolva azt a tudásanyagot, amelyet az író adottnak, magától értetődőnek vél. Ebben a miliőben is van ugyanis hasadtság: a földszagú józanság, a mindennapos részegeskedés egy ponton már-már démoni színezetet ölt, aminek aztán a lincselésízű megkötözési jelenetben ki is kellene robbannia.

Úgy látszik, A Nyugat hőse elbír is, igényel is még néhány nekifutást.


John Millington Synge: A Nyugat hőse (Bárka Színház)

Fordította: Nádasdy Ádám. Díszlet és jelmez: Gadus Erika m. v. Zene: Faragó Béla. Dramaturg: Háy János m. v. Rendező: Bérczes László.

Szereplők: Ollé Erik, Varga Gabi, Szikszai Rémusz, Varga Anikó, Ujlaki Dénes m. v., Gados Béla, Kardos Róbert, Egyed Attila, Császár Réka m. v., Hajós Eszter, Sulyok Judit.