Királydráma süllyesztõben és cabrióban

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Shakespeare: III. Richárd

Urbán Balázs


Két évvel ezelõtt két elõadást élt meg a Szegedi Szabadtéri Színpadon Valló Péter rendezése, mely a III. Richárd ot kortársi környezetbe helyezve játszatta el, Kulka János fõszereplésével. A történet kimozdítása eredeti idejébõl nem számít nóvumnak; nem ez az elsõ elõadás, amely valamelyik késõbbi diktátorra kopírozza rá Shakespeare formátumos szörnyetegének arcát, sõt, alig néhány éve nálunk is játszották Richard Loncraine sokat vitatott filmjét, mely a XX. század harmincas éveibe helyezte át a történetet egyértelmû allúziót teremtve. Noha Valló láthatólag sem akkor, sem most nem törekedhetett erre, a sajnálatos módon valóban örök érvényû történet elidõtlenítõ szándékú aktualizálását aligha érheti elvi kifogás. Akik a szegedi bemutatót hozzám hasonlóan elmulasztották, legfeljebb az tûnhetett kicsit furcsának, hogy a formális és informális híradások leginkább a színpadon masírozó kocsicsodákról szóltak.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megShakespeare: III. Richárd

Urbán Balázs


Két évvel ezelőtt két előadást élt meg a Szegedi Szabadtéri Színpadon Valló Péter rendezése, mely a III. Richárd ot kortársi környezetbe helyezve játszatta el, Kulka János főszereplésével. A történet kimozdítása eredeti idejéből nem számít nóvumnak; nem ez az első előadás, amely valamelyik későbbi diktátorra kopírozza rá Shakespeare formátumos szörnyetegének arcát, sőt, alig néhány éve nálunk is játszották Richard Loncraine sokat vitatott filmjét, mely a XX. század harmincas éveibe helyezte át a történetet egyértelmű allúziót teremtve. Noha Valló láthatólag sem akkor, sem most nem törekedhetett erre, a sajnálatos módon valóban örök érvényű történet elidőtlenítő szándékú aktualizálását aligha érheti elvi kifogás. Akik a szegedi bemutatót hozzám hasonlóan elmulasztották, legfeljebb az tűnhetett kicsit furcsának, hogy a formális és informális híradások leginkább a színpadon masírozó kocsicsodákról szóltak.


{kozep}Gazsó György (Hastings), Kulka János (Richárd), Molnár Piroska (York hercegné), Penke Bence és Erdősi Eszter (Clarence gyermekei){/kozep}

Az utóbbiak láthatóak a mostani kőszínházi változatban is; zárt színházi térben ilyen erős benzinszagot aligha lehetett még érezni. Szerepel továbbá egy gyönyörű fehér ló is, fájdalom, jóval kevesebbet (pusztán az álomjelenetben lép színre). Meg a Nemzeti Színház színpadtechnikája. Díszlet gyakorlatilag nincs a színen, de üres színpadról szó sincs: a valóban káprázatos, süllyesztők, emelők megszámlálhatatlan sokaságára épülő technika változatos tereket alakít ki a pincebörtöntől az ünnepi emelvényig. Gondolom, a felújításértékű bemutatót részben ez indokolhatta.

Másrészt Kulka János. A III. Richárd természetesen mindig a főszereplő színészre épül. A darab voltaképpen alig több egy félelmetesen zseniális gonosztevő portréjánál. A háttér, a hatalom működése kevésbé érdekes; ez Shakespeare néhány későbbi királydrámájában és történelmi tragédiájában sokkal markánsabban és összetettebben rajzolódik ki. Ami újdonságot egy előadás a szövegről (illetve a szöveg kapcsán a világról) elmondhat, azt csak a főszereplő színész által mondhatja el - a többi inkább csak körítés. Vagyis megfelelő színész híján teljesen értelmetlen a darabot színre vinni. Kulka személyében az előadás megtalálta ideális színészét. Az ő Richárdja az intrika megszállottja. Fegyelmezett, mindenre odafigyelő pókként szövi hálóját. Rezzenetlen tekintettel követi vergődő zsákmányait. Nem érződik rajta a hatalmi őrület eluralkodása; az oda vezető út mintha jobban érdekelné magánál a hatalomnál. Hangját csak akkor emeli fel, amikor szerepet játszik. Monológjait szinte szenvtelenül, természetes középhangon, kivételes szuggesztivitással mondja el. Arcképét óriásira nagyítva Valló kivetítteti a háttérre; követhetjük apró rezdüléseit is. Ahogyan III. Richárd a környezetét, úgy uralja Kulka az előadást. Az ő portréját, az ő tekintetét, az ő hangját, fegyelmezett hangsúlyait, kimért szövegmondását viszi magával a néző.

A köréje szervezett előadás egyebekben kevés örömre ad okot. Igaztalan lennék, ha azt írnám, hogy Valló csak Kulkára és a színpadtechnikára koncentrált; sok szándék és sok kezdet fedezhető fel a játékban, de ezek többnyire nem egy irányba tartanak, nem összegződnek, nem érnek célt. A játékötletek egy része üresen konvencionális: az aktualizálás egyre elmaradhatatlanabbá váló kamerái, mikrofonjai, fényképezőgépei, sötét öltönyei ezúttal sem hordoznak többletjelentést. (Az egységesen sötét színt Benedek Mari jelmezei próbálják variálni ugyan, de a vizuális összképen ez keveset változtat.). A már említett autók az első pillanatban megidéznek valamit a nagy sötét kocsik korszakából, azután legfeljebb csodálhatjuk őket, valamint a Nemzeti sokat bíró színpadát, esetleg Kulka János sofőri tudományát. Közel sem jelentenek annyit, amennyire erős a vizuális dominanciájuk (az már a benzinérzékenység függvénye, melyik néző mennyire kívánja a pokolba, de legalábbis a színházon kívülre őket). A képek erejét többnyire háttérbe szorítja a színpadtechnika működése. Kivétel talán az utolsó kép óriási hullahegye lenne, ha nem állna össze olyan nehezen, jelentése pedig nem lenne oly direkt. A politikai mechanizmus ábrázolására történik kísérlet, de a mű e szelete alig nyújt lehetőséget a közhelyeken való túllépésre. Néhány játszhatatlannak tűnő szerep ezáltal mindenesetre játszhatóbb lesz: Benedek Miklós például hatásosan hozhatja színre London Lord Mayorjaként a bármikor elővehető, mindenkit készségesen kiszolgáló bábpolitikust, Mertz Tibor pedig az elveiért csak egy bizonyos pontig kiálló, majd óvatosan visszahúzódó Püspököt.


{kozep}Rátóti Zoltán (Catesby), Kaszás Attila (Buckingham) és Benedek Miklós (London Lord Mayorja) - Koncz Zsuzsa felvételei{/kozep}

A fontosabb szerepeket viszont Valló túlontúl átláthatóvá teszi azáltal, hogy még a megírtnál is kisebb formátumúnak, aljasabbnak, gyávábbnak játszatja ezeket. Kaszás Attila Buckinghamje nem egyívású cinkos, akit csak annyi különböztet meg Richárdtól, hogy a gátlástalanság bizonyos pontján (a gyerekgyilkosságon) nem tud vagy nem mer túllépni, hanem ostobán elbizakodott, magát a hatalomnak eladó értelmiségi, aki törvényszerűen szalad vesztébe. Udvaros Dorottya Margit királynéja afféle lecsúszott primadonna, aki mintha még átkait is a színpadról mondaná. Schell Judit Lady Annája nem több ostoba libánál. Erzsébet környezete súlytalanul gyűlölködő társaság, maga Erzsébet pedig minden őszinte emberi érzelemre képtelen, szenvedés helyett szenvelgő, még bukásában is szerepet játszó nőnek tűnik, akiről könnyen elhihető minden rossz, amit elmondanak róla. (Ráadásul Söptei Andrea játéka kicsit sem győz meg szerepfelfogása hasznáról és értelméről.) Nem állítom persze, hogy a panoptikumszerű környezet szereplői formátumukat tekintve Richárd mellé állíthatóak lehetnének, vagy morális ellenpontul szolgálhatnának, de ha ennyire súlytalan, jelentéktelen figurák, akiktől még a személyes tragédia lehetősége is megtagadtatik, az részben Richárd tetteit relativizálja, részben súlytalanabbá, érdektelenebbé teszi a konfliktusokat. Talán nem véletlen, hogy azok az alakítások érződnek sikerültebbnek, melyeknél a játszott figura kevesebbet veszít eredeti súlyából: Gazsó György naivan moralizáló Hastingse, Molnár Piroska természetes indulatoktól fűtött York hercegnéje, Spindler Béla becsület és félelem között egyensúlyozó Stanley-je, Blaskó Péter sorsára rácsodálkozó Clarence-e.

A végére marad még egy nehezen magyarázható ötlet. Miután Marton Róbert a reményt inkább szimbolikusan, mint a maga hús-vér mivoltában megtestesítő Richmondja elhagyja a színt, távolodó árnya éppen úgy vetül a függönyre, mint a játék elején Richárdé. Ez még a háttérben felhalmozott hullahegyek látványa nélkül is a hatalmi körforgás örök természetére asszociáltatna, amivel nem az a baj, hogy ellentétes a szöveggel, hanem hogy a Richárd alakját környezetéből magasan kiemelő, Richmondot a szokottnál is jobban háttérbe szorító előadásból még kevésbé következik. Tetszetős kép, ha a jelentésébe nem gondolunk bele. Ha Kulka kivételes alakítása nem volna, szimbolikusnak érezném az előadás egészére nézvést is.


Shakespeare: III. Richárd (Nemzeti Színház)

Fordította: Vas István. Dramaturg: Morcsányi Géza. Játéktér: Valló Péter. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Melis László. Koreográfus: Király Attila. Mozgás, akciórendező: Pintér Tamás. Világítástervező: Mórai Ernő. Film: M. Nagy Richárd. Rendezőasszisztensek: Herpai Rita, Szabó Szilvia, Őri Rózsa. Rendező: Valló Péter.

Szereplők: Bálint András m. v., Blaskó Péter, Kulka János, Marton Róbert, Kaszás Attila, Trokán Péter, Schmied Zoltán, Király Attila m. v., Gazsó György, Spindler Béla, Benedek Miklós, Mertz Tibor, Rátóti Zoltán, Vida Péter, Ujlaky László, Horváth Ákos, Molnár Piroska, Udvaros Dorottya, Söptei Andrea, Schell Judit, Szarvas József, Újvári Zoltán, Hollósi Frigyes, Papp Zoltán, Csankó Zoltán, Orosz Róbert, Bródy Norbert, Koleszár Bazil Péter, Előd Álmos, Mók Marcell/Lencsés Olivér, Erdősi Eszter/Novotta Réka, Penke Bence, Varsa Mátyás.