Korboncnokok

- Molnár Kata felvétele -

Kínos!

Halász Tamás


Az elmúlt évtizedekben, talán ötven, talán száz, talán annál is több év során alighanem még soha nem került olyan távol egymástól két, három egymást váltó nemzedék, mint napjainkban. Persze azonnal jöhet a cáfolat, hogy akkor mit gondoljunk az egyszeri nagypolgár és fia, a bolsevik aktivista vagy a Kádár-éra fõhivatalnoka és fia, az ellenzéki vezéralak viszonyáról. Erre pedig csak annyit válaszolhatok: akkor legalább volt mirõl beszélni, volt valamiféle ideológiai alapja összeveszésnek, meg- és kitagadásnak, beszélõviszony-felfüggesztésnek mind a halálos ágyig. Napjainkban nincs mirõl beszélni. Az ideológiák megszûntek, a világnézetbõl elõbb a nézet, utóbb a világ sorvadt el. Maradt a nihil, az ostobaság.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2005. januári számában jelent megKínos!

Halász Tamás


Az elmúlt évtizedekben, talán ötven, talán száz, talán annál is több év során alighanem még soha nem került olyan távol egymástól két, három egymást váltó nemzedék, mint napjainkban. Persze azonnal jöhet a cáfolat, hogy akkor mit gondoljunk az egyszeri nagypolgár és fia, a bolsevik aktivista vagy a Kádár-éra főhivatalnoka és fia, az ellenzéki vezéralak viszonyáról. Erre pedig csak annyit válaszolhatok: akkor legalább volt miről beszélni, volt valamiféle ideológiai alapja összeveszésnek, meg- és kitagadásnak, beszélőviszony-felfüggesztésnek mind a halálos ágyig. Napjainkban nincs miről beszélni. Az ideológiák megszűntek, a világnézetből előbb a nézet, utóbb a világ sorvadt el. Maradt a nihil, az ostobaság.

Gergye Krisztián kétségbeesetten szókimondó, nagyon mai, nagyon túlfűtött, penetránsan harsány rémületesztrádja hiteles tudósítás a mozdulat nyelvén egy őrjítő tempóban terjeszkedő, mindent elnyelő fekete lyuk közepéből. Ez a társadalom, ország, főváros másfél évtized alatt akkora utat tett meg, hogy belegondolni is szédítő. Hogy a tényről meggyőződjünk, elég jókor kapcsolnunk a hazai nosztalgia-tévécsatornára, hogy megtekintsünk egy "ifjúsági filmet" a nyolcvanas évekből. Édelgő nosztalgiánkon túllépve, marslakókként szemléljük ezeket a hősöket és kalandokat, zokogva röhögünk az akkoron, mi, késő huszonévesek-kora harmincasok. A közelmúlt formáit habzó szájú lelkesedéssel előkotró, tanácstalanul kreatív divatbűvészek kreálta "retrománia" roppant pontossággal jeleníti meg a politika vöröslő feneke alá szorult, skizoid békeéveink díszleteit. Árucikk - étterembelső, mobilelőlap, poszter, bögre és póló - lesz gyerekkorunk ártatlan ikonjaiból, miközben egy rettenetes felnőttkorban igyekszünk talpon maradni, felemás szabadságban, egymás torkának szegezett késsel.


{kozep}Miriam Friedrich, Kolozsi Viktória és Kulcsár Vajda Enikő{/kozep}

Gergye darabján sokan fintorogtak: olyanok talán, akik tütüben eltipegett, frakkban-cilinderben deklamált, hózentrógerben-micisapkában elhumorizálgatott produkciókban keresik kétségbeesetten a mát, vagy ezekbe dugják a fejüket, mint homokba a strucc. Gergye darabja egy ki tudja, miféle eredetű anyagokból összehajigált, irtóztató jelennek némi bizonytalansággal, de mélységes, becsületes indulattal összerakott, színi leképezése. Sose fogja megtudni, hogy a táncos-koreográfus miről beszél, aki nem vágott még át éjjel kettőkor a fővárosi Nyugati téren, ahol csupa olyan intézmény szolgálja az országimázst, melyet civilizált városokban pironkodva a sztyeppén hagynak megnyitni, ha egyáltalán. Ahol vizelet- és hányástócsák közt, hullarészeg tizennégy éves kislányok ülnek az éjszakai bolt küszöbén kurvadresszben, ahol rongyokba bugyolált, elevenen szétrohadó csövesek kuporognak a már másra nem használt vonalastelefon-fülkékben. Ahol fiatalkorú fiú prostik tucatjai várnak a kuncsaftokra az aluljáróban, akár már délután, a hazasiető, mit sem sejtő tömegektől kerülgetve. Ahol fényes nappal meglett férfiak vizelnek a kapualjakban vagy a felüljáró tövében. Ahol lilára vert nő üldögél az éjszakai busz megállójában pár szatyrával. Bizony, kérem, itt, ebben élünk, bár ezt eddig Schilling Árpád, Pintér Béla vagy Baráthy György rendező(-író)kon kívül (elnézést azon kevesektől, akiket esetleg kihagytam) eddig nem sokan vették észre. Természetes, hogy mindezzel nem muszáj foglalkozni. Persze nem az.

Sokan védekeznek azzal, hogy nincs otthonukban televízió, vagy csak videózni kapcsolják be azt. Így valóban nehéz szembesülni a minden idők nézettségi csúcsait döntögető, vadonatúj, divatos programokkal, melyekre három-négymillió embertársunk kíváncsi. Az egyikben a délután közepén alázza ronggyá magát pár ezer forintért néhány szerencsétlen, falusi roma (és romaként, szegényként, kiszolgáltatottként közröhej tárgyává tett) tinédzser, a másikban letegezett, értelmi sérült nagyik veszekszenek valami szerencsétlen öregemberen. A legocsmányabb - kötőszóként használt - kifejezéseket gondosan "kisípolják". Nagyjából imígyen: "kur...nyád". Itt önkéntesen jelentkező párok szétrobbantása, amott élő hernyók megevése az izgalmas produkció. Ahhoz a pornográfiához képest, ami életünk minden pillanatában - akár a korhatárt jelző kis piktogramok kiiktatásával - potenciálisan körbevesz, Gergye előadása finomkodó cukrásztermék, moderált kis szkeccs, mely nem illusztrál, hanem ihletet merít, ha úgy tetszik, megtermékenyül e világ által. Nem csoda hát, hogy hősei - egyetlen kivételtől eltekintve - szerethetetlen, taszító, de szánandó alakok. Ami a Kínos! -ból süt, az az indulat. És ez az indulat néha elbizonytalanítja alkotója kezét: alkalmasint picit remegni érezzük azt.

A Kínos! különös, nagyméretű tere kényelmesen nyújtózik ki a MU színpadán. Ritkán látni ennyire szokatlannak ezt a termet. Két oldalról juthatunk be, mint ahogy - rendhagyó elrendezésben - a nézőteret is kétfelől szemlélhetjük. Az "eredeti" színpadhoz revüszínházakat idéző lépcsősor (a hagyományos elrendezésű MU nézőterének alépítménye) illeszkedik. A táncjáték sík terével szembefordított három sor szék sportpálya lelátójaként funkcionál. A lépcsős emelvény két oldalán székek, szintenként párosával, a központi tér felé beállítva. A sík rész, a voltaképpeni főszínpad végében Gergye Barbara L. című darabjából ismerős, gombokkal steppelt, magas, műbőr falelemek - ám ezek itt most nem feketék, hanem mennyei fehérek. A padlót és a lépcsőket harsány, egyszínű anyagokkal vonták be. Sárgás és kékes, műszőrme méteráru borzolja ízlésünket. A lépcsősor tetején kis színpadi magaslat: ennek falai dalmatapöttyösek. Kifejezőn tobzódik a pikareszk ízléstelenség. Fanyar mosollyal, zavartan pillantgatunk körbe.

Elsőként két szereplő lép be - pontosabban, egyikük szinte beoson. Az előbbi Tárnok Marianna, az utóbbi az énekesnő: Ágens. Tárnok Marianna Gergye Krisztián "leleménye": különleges testű - eredetileg bábszínész - előadó, aki immár rendszeresen állítja részegítően dús idomait a táncos-koreográfus szolgálatába. Tárnok puncsszínű ruhában, dizőzként, Josephine Baker modorában belőtt, rövid, szőke, csillámmal hintett hajjal áll elénk. Ágens eközben a lépcsősor tetején, "alig-fényben" áll, és énekel. Műsorát köhintgetésekkel, zavartságra utaló kommentárokkal szakítja meg újra és újra. Mindezt Tárnok (szerepe szerint: a Díva) "leplébekeli". Kezében különös objektum, egy mikrofonként használt gyerekjáték, egy lidérces kék fényt árasztó, sebesen forgó nyeles gömb. Ágens (szerepe szerint a Transzvesztita, vagyis bizarr csavarként nő játszotta, nőnek öltözött férfi) idővel leleplezi a más hangjával ékeskedőt. Lehetetlen lesz tátogással követni produkcióját.


{kozep}Szász Dániel és Gergye Krisztián - Molnár Kata felvételei{/kozep}

A színre berobban korunk nagyvárosi dzsungelharcososztaga, a nép. A fiúk-lányok korunk "look" -jának impozáns és röhögtető elegyét vonultatják fel. Béres Móni jelmeztervező nem parodizál, és nem gúnyol, inkább émelyítő tumultust jelenít meg modelljein. Trendi pántok, térd- és bokavédők, kantárok, fityegők stilizált sugallmányai a táncosokon. Fiúkon-lányokon rafinált, divatos alsónemű (egy támogatóként fellépő, bizonyos cég készletéből), némelyik lány bugyija kitömve némi homályos nemi hovatartozást is sejtet, de csak finoman. A három fiú (Gergye Krisztián, Zambrzycki Ádám, Szász Dániel) arcán korunk divatos arcszőrzeti leleményei: festett pajeszok, kis szado-mazo benyomást keltő bajusz- meg szakáll-mesterkedések. Közéjük sodródik be a Díva és a Transzvesztita.

A hatalmas hajboglyát viselő Varjú Lívia jókora, szőrmés anyaggal bevont, rúdra szerkesztett írásjeleket hurcol be egymás után. Kérdő- és felkiáltójelet látunk (később igen szellemesen alkalmazott idéző- és zárójel is felbukkan, persze párosával). Varjú vinnyogó, riadt szépségkirálynőként is feltűnik, mellén a szokásos szalag (felirat nélkül), hajában csiricsáré diadém. A táncosnők (Duda Éva, Gresó Nikoletta, Kolozsi Viktória, Kulcsár Vajda Enikő, Miriam Friedrich, Szenczi Fruzsina) magukat kellető, rafinált bombázók, komoly, militáns beütéssel (lásd: Cosmo-girl). A tarkabarka forgatag minden mozdulatában ott a (rutinszerű) kéjlesés. De alakjuk bármily kihívó is, gyakorta aszexuális benyomást kelt, akár Gergye egy korábbi művének ihletője, Egon Schiele képein egynémely meztelen, amit a maga korában pornográfnak bélyegeztek. Ebben a habzó, riszáló, pucsító, kéjesen nyelvet nyújtogató, szexuális mozdulatokat táncába szövő hadnak szívszorítóan szomorú a kisugárzása. Szexbabák, kirakati objektumok, kliséknek megfelelő droidok, sztárok mögött riszáló háttérkar táncát látjuk, akiket aztán el-elkap a nagy machinátor, az inkább domina, mint transzvesztita szerepkörben felléptetett Ágens, hogy magáévá tegye áldozatát.

Virtuóz kontrasztként lép a színre Négyesi Móni, ez a törékeny, delejes tekintetű táncosnő, akit ebben a darabban fedeztem fel, és zártam a szívembe igazán. Kulcsfigura, ez abban a másodpercben tisztán érezhető, mikor az orra hegye feltűnik a takarásból. Furcsa, extrém, mégis öreges vagy inkább időtlen öltözéket visel. Bő, kígyóbőrmintásnak látszó inget és nadrágot. Fül alá érő barna haja kibontva, apró alakja egyszerre beragyogja a színpadot, amint egy fényúton fénynégyzetbe lép, hogy Alfred Snitke hátborzongató szépségű, emelkedett, mégis játékos muzsikájára mozogni kezdjen. Négyesi nagy, barna tekintetéből már menet közben árad a levont tanulság. A boldogság álruhás, kék madara, a normalitás, a kirekesztett, kiközösített "béna" ő. Szimbolizálja mindazokat, akik már évek óta gubbasztanak odahaza, és abban sem biztosak, hogy a világ bolondult-e meg körülöttük vagy ők maguk. Ő a lány, aki pánikrohamban fut ki a divatos, zsúfolt belvárosi diszkóból, amikor valaki hátulról bemarkol a lába közé. Ő a fiú, akinek azt mondják: bocs, de két nap eltelt, nem érzek semmit, húzz a francba. Ő az anya, aki egy elölhagyott, el nem mosott kiskanálból kezdi sejteni, hogy tizenöt éves kamasz fia "anyagozik". Az apa, aki a válás utáni éjjelt már egy park padján tölti, pedig nem is ő dugott félre.

A szédült pezsgés szakadatlanul sistereg tovább. Kortársi plázaesztrádot látunk fel-felbukkanó, ismert, emblematikus figurákkal, kissé "túlmagyarázott", párzási mozdulatsorokkal, ülésként, ágyként, egy szóval tárgyként használt klónokkal, akik egymást is tárgynak tekintik. Mintha bőkezűen berendezett, csillogó kirakatot néznénk, melyben megelevenedtek a próbababák. A Transzvesztita Cipollaként (Gergye a színlapon Tonio Krögert idézi) teszi-veszi az ember-tárgyakat. A kar néha revüvé áll össze, merev tagokkal, magát kelletve imbolyog, fel-felcsendül Angelo Badalamenti világhíres szerzeményének, a Twin Peaks című tévésorozat zenéjének egy-egy motívuma. Pedig itt már egyáltalán nincsenek rejtélyek.

A tömeg felsodródik a lépcsősorra. Szétszóródnak, immár valóban nem többek kataton, tantusszal működő szexbabáknál. Önmagával elfoglalt magányos mind. Mindenki kizárólag csak önmagát izgatja. Maszturbáció és egyéb, immár valóban igen sikamlós elfoglaltságok zajlanak a lejtős színpadon. A figurákban lassan lejár az elem: mozdulataik meg-megszakadnak, lelassulnak, félbemaradnak. Föltűnik ismét a rejtelmes, törékeny lány. Közéjük lép, és az igazságtevő, a megmentő, a döbbent szemtanú dühével lökdösni, borogatni kezdi őket. Szándéka az észhez térítés, de ő nem vödör vizeket borogat, és nem pofoz. Megveti, egyszersmind szánja ezeket a hajdan emberi lényeket. Bizarr tevékenység folytatására (maradjunk finomak) emelt, immár megmerevedett kezüket megpróbálja "helyükre pakolni". Úgy tombol közöttük, mint egy angol gépromboló.

Az előadásnak vége szakad. A játékosok átvedlenek civillé. Meghökkentő ez a nyílt színi átváltozás. Mintha a nézőtér már üres volna. Tagjaikat lazítják, hülyéskednek egymással, cipőt fűznek, flakonból isznak, jönnek-mennek a színpadon.

A lány (akinek a színlap szerint nincs szerepneve) magára maradva gyanúsan merev tartásban, görnyedten, kinyújtott lábbal ül a padlón. Ő a báb. Kétfelől megragadják, a szín lassan kiürül, a koreográfus másodmagával - halvány munkafényben - vetkőzteti a merev testet. Önmagában ez a momentum elégséges drámai befejezésként szolgálhatott volna, de Gergye megfejeli: a vetkőztetők ellépnek az általuk addig eltakart test elől. A fény már alig pislákol. Az "élettelen" magányos alak mereven tárul elénk. A lába közt roppant élethű - férfi nemiszerv.


Gergye Krisztinán: Kínos! (MU Színház)

Koreográfus-asszisztens: Miriam Friedrich. Zenei szerkesztés, hang: Boudny Ferenc. Fény: Payer Ferenc. Díszlet 4SI & GK, Bartos András. Jelmez: Béres Móni, O BOY.

Smink, haj, make-up: Károlyi Balázs, Borsányi László.

Táncosok: Duda Éva, Gresó Nikoletta, Kolozsi Viktória, Kulcsár Vajda Enikő, Miriam Friedrich, Szenczi Fruzsina, Varjú Lívia, Gergye Krisztián, Szász Dániel, Zambrzycki Ádám. További szereplők: Ágens, Tárnok Marianna, Négyesi Móni.