Én még soha nem láttam felborult évadot

Beszélgetés Mohácsi Jánossal

Mohácsi János a legtehetségesebb magyar színházi rendezõk közé tartozik. Leginkább erõs hatásoktól sem mentes, monumentális tablókat állít színpadra, melyek általában túllépik a megszokott játékidõt. Mohácsi pedig rendszerint túllépi a próbaidõt, aprólékosan kidolgozza az elõadást, arra törekszik, hogy a statisztáknak is egyéni arcuk legyen.
Az interjút készítette: Bóta Gábor
Forrás: KRITIKA, 2005. Január

Beszélgetés Mohácsi Jánossal

Mohácsi János a legtehetségesebb magyar színházi rendezõk közé tartozik. Leginkább erõs hatásoktól sem mentes, monumentális tablókat állít színpadra, melyek általában túllépik a megszokott játékidõt. Mohácsi pedig rendszerint túllépi a próbaidõt, aprólékosan kidolgozza az elõadást, arra törekszik, hogy a statisztáknak is egyéni arcuk legyen.



Azt hallottam, hogy a Sárga liliom elõadásához minél több színészt akartál Kaposvárról szerzõdtetni. Nyilván azért, mert nagyon kötõdsz ehhez az együtteshez. Ugyanakkor pedig a Nemzetibe valószínûleg amiatt is hívtak, hogy társulatformáló erõ legyél.

Mohácsi János: Elképzelhetõ, hogy ezért is hívtak. Kaposvárott az elsõ néhány rendezésemnél igencsak ügyeltem arra, hogy minden jelenetben legyen olyan színész, akivel nagyon egyetértek. Valami ilyesmire törekedtem a Nemzetiben is, ahol a színészek nagy részét nem ismerem, hiába tudom a nevüket, de nem dolgoztam velük. Biztosítékként akartam olyanokat, akik segítik a próbákat.

Alku tárgya volt, ki jöhet, ki nem?

Mohácsi János: Jóformán mindenki jöhetett, akit szerettem volna. Kovács Zsoltot borzasztóan szerettem volna hozni, de az õ szerepkörére olyanok álltak rendelkezésre, mint Sinkó László, Blaskó Péter, tehát tulajdonképpen aljasság lett volna, ha kitúrok valakit a Nemzeti saját gárdájából.

Az mit jelent, hogy egy színész egyet ért veled?

Mohácsi János: Egyfajta az ízlésünk. És azoknak, akikkel szeretek együtt dolgozni, nem áll meg a fejük. Én gyakran leblokkolok, ilyenkor nem tudok tovább menni és ezek az emberek ki tudnak taszítani a kátyúból. Vagy, ha túlzottan csökönyösen ragaszkodom valamihez, amihez nem kellene, akkor szólnak.

Igaz, hogy neked közel sincs kész koncepciód, hanem bemész a próbákra, és aztán valamikorra, valami összeáll? Tényleg nem találod ki otthon, hogy mit akarsz?

Mohácsi János: Bizonyos dolgokat kitalálok, de nem az egészet, mert általában sokkal többet tud a színész a saját figurájáról, mint én. És egyszer csak vethet egy jelenet olyan hullámot, amire én nem is számítottam. Sokkal inkább a színészeké lesz az, amit maguk találnak ki, mintha én erõszakolnék rájuk valamit, amit elõre kieszeltem.

De amikor otthon dolgozol a szöveggel, akkor csak kigondolsz valamit. Vagy attól is el lehet térni?

Mohácsi János: El lehet. A Tom Paine-ben például egy ideig erõltettem azt a szöveget, ahogy én átdolgoztam a mûvet. De aztán a második felvonás elejénél kiderült, hogy az adott színészeknek ez így játszhatatlan. Vagy például a Csak egy szögben azt a gazdagságot, ahányan és ahogy viszonyulnak ahhoz, hogy lebontják a cigányok házát, én vagy az öcsém nem tudtuk volna megírni. Ennek a jelenetnek volt egy vázlata, meg egy jól megírt vége. Aztán több teljes próbát arra szántunk, hogy ennek a jelenetnek a szövegét és az elsõ mozgásvariációit megcsináljuk.

A színészek beköpnek mindenfélét, ezeket jegyzeteli a súgó?

Mohácsi János: Ebben az esetben csak ücsörögtünk, és közhelyeket dobtunk be. Volt, aki brillírozott, az õ ötleteiket elosztottuk.

Hogyhogy elosztottátok?

Mohácsi János: Ha például Kocsis Pál mondott négyet, abból elvettem kettõt, hogy ne mondjon annyit. Akinek pedig nem jutott eszébe olyan frappáns dolog, az is kapott egy-egy ütõs mondatot. Szerintem nagyon fontos dolgok, amik nekem nem jutnak eszembe, jó, ha ezek ott vannak kéznél.

Ha sok minden nem is neked jut eszedbe, de nyilván katalizátorként mûködsz.

Mohácsi János: A szótörések, szóviccek elõhívásában biztos benne vagyok én is.

Vicces ember vagy?

Mohácsi János: Szoktunk kacagni a próbákon. A szenvedõs próbáknak is megvan az idejük, de nem, amikor kialakul a darab, mert akkor soha nem lesz belõle semmi, nem készül el. Szoktam viccelõdni, sõt van, akit ugratok is, ilyenkor esetleg meg is bántok egy-két embert.

Kiabálsz is?

Mohácsi János: Elõfordul, hogy elszakad a cérna. Ez fõleg a próbák végén van, amikor már nagyon kéne tolni a szekeret, és el is fáradok. De most már vissza tudom fogni magam, legalábbis többen ezt mondják. Amikor például a Bárkán dolgoztam, akkor azt mondták a színészek, el vannak ragadtatva attól, hogy ilyen helyzetben nem török és zúzok.

Mi történt? Állítólag úgy jöttél el a Bárkától, hogy ott soha többé nem dolgozol.

Mohácsi János: Egy esetet kivéve, ha éhezni kezdenek a gyerekeim. Egyébként valóban nem megyek be abba az épületbe. Az történt, hogy a Bolha a fülbe címû bohózattal vendégszerepeltünk Pesten. Bérczes László, a Bárka mûvészeti vezetõje azt mondta, mûsorra tûznék az elõadást, egyszer-kétszer menne havonta. Kaposvárott már úgysem ment, sõt egy már elbontott díszletû produkciót újítottunk fel, gyakorlatilag a saját pénzünkbõl. Két komoly, nagy díszletet fent hagytunk a Bárka raktárában. Ami azt jelenti, hogy két huszonnégy tonnás kamion üresen ment vissza Kaposvárra. Majd Bérczes azt állította, hogy õ soha nem mondott olyat, hogy ezt az elõadást mûsorra tûzik. Tulajdonképpen lehetne szó félreértésrõl is, de én azt a hülyeséget nem csinálom meg, hogy egy félreértés kedvéért Pesten hagyok díszletet. Majd Bérczes kijelentette, hogy akkor õ kirakatja a hóra az egész díszletet, úgy, ahogy van. A végén fillérekért kótyavetyéltük el azt, ami több mint kétmillióba került.

Másrészt annak a produkciónak a bemutatásával, amit a Bárkában rendeztél, te is elcsúsztál.

Mohácsi János: Elcsúsztam, rendesen, de szerintem a Bárka megtehette volna, hogy türelmesebb, mert kis színház, ezért rugalmasabb lehetne.

Veled rendszeresen megesik, hogy elhalasztod a premiert. A Sárga liliom esetében kétszer is elodáztad. Tavaszról õszre toltad el, majd az õszi bemutatót is egy héttel odébb tetetted.

Mohácsi János: Ahhoz, hogy valami normálisan elkészüljön, szükség van bizonyos idõre. Hajszolom magam, ahogy tudom, de ennek azért határa van. Az a faramuci dolog történt, hogy Khell Zsolt tervezõ és Keszég László, a saját tapasztalataik alapján elõre szóltak, hogy vigyázzak, mert nem fogok tudni este próbálni. Ezen kacarásztam, hogy azt szeretném én látni, amikor nem tudok este próbálni. Aztán kiderült, hogy március elejétõl május közepéig mindössze öt-hat esti próbát voltunk képesek összehozni.

Mert mindig játszottak a színészek?

Mohácsi János: Játszottak, kiadták õket másra, vagy a fene tudja, mi minden volt.

Az ilyesmit nem lehet elõre tisztázni? Állítólag Verebes István megmondta neked, amikor még Nyíregyházán rendeztél, hogy erre nagyon rá fogsz faragni. Azt tanácsolta, köss ki eleve hosszabb próbaidõt magadnak, mert hat hét alatt úgysem készülsz el.

Mohácsi János: Mindig azt hiszem, hogy elkészülök idõben. Márciustól május közepéig, ha reggel és este is próbálhattunk volna, akár még el is készülhetünk. De rettenetesen megakadtunk a harmadik felvonással. Ilyenkor mindig sikítozni szoktak, hogy "borul az évad." De én még soha nem láttam felborult évadot, tehát ettõl nem szoktam megrettenni.

Ilyenkor nem teremtenek le, vagy nem mondják, hogy fizesd ki az elmaradt elõadások miatt keletkezett kárt?

Mohácsi János: A Nemzetiben a próbák vége felé kicsit szigorúbbak voltak, szerzõdést módosítottak, amiben már benne volt, mennyire vagyok felelõssé tehetõ a premier elhalasztásáért.

De aztán mégsem vasalták be rajtad? Mert azért több elõadás elmaradt, ami elég sok pénz.

Mohácsi János: Hát igen, igen. De egy olyan színháznál, mint a Nemzeti - nem értek nagyon hozzá -, szerintem csak az a fontos, hogy fölmenjen a függöny. Az új produkció helyett be lehet rakni más elõadásokat, ha elõre tudható a csúszás, hiszen nincs bérletrendszer.

Állítólag volt olyan produkciód, ami a próbaidõszakban nyolc óra hosszúra nyúlt. Ilyenkor mi történik, szavanként húzkodjátok ki a szöveget, miközben a színész nyilván küzd a maga mondataiért?

Mohácsi János: Azért a nyolc óra az inkább bruttó idõ, átállásokkal együtt értendõ. Bár az igaz, hogy a Tom Paine elsõ részének az összpróbája valóban öt óra volt.

Csak az elsõ rész?

Mohácsi János: Igen. Ebbõl persze érezhetõ volt, hogy így átláthatatlan, kivitelezhetetlen lesz az elõadás. Ilyenkor van, akinek kedves néhány mondat, de azért csak megegyezünk, hogy a produkció érdekében el kell hagyni.

Amúgy is hosszabbak az elõadásaid a megszokottnál. Aki végig nézi õket, nem éri el az utolsó buszt. Mindig azt érzed, hogy ilyen monumentális tablókat kell színpadra állítanod?

Mohácsi János: Csináltam már sok rövid elõadást. A Sárga liliomról azt gondoltam, hogy az elsõ rész egy óra húsz percig, a második egy óra hosszat, a harmadik pedig negyvenöt percig tart majd. Ez így szünetekkel, nagy díszletekkel, átállásokkal együtt négy óra hosszú lett volna, az még nem olyan sok. Ehelyett úgy alakult, hogy egy óra negyven, egy óra húsz és egy óra öt perc lett a felvonások ideje, ami még mindig nem annyira veszélyes, de így már négy és háromnegyed óra hosszú az elõadás. Különben pedig egy monumentális dolgot nem nagyon lehet kicsiben megcsinálni. A Csak egy szöget nem lehet kétszer húsz percben, de kétszer egy órában sem bemutatni.



De az törvényszerű, hogy mindig ilyen monumentalitásra törekszel? Nem rendeznél egy kétszereplõs kamaradarabot?

Mohácsi János: Nem rendeznék, mert túl szűk az, amit markol.

Miközben minden elklipesedik, és a színházban is mind gyakoribb az egy díszletben, néhány szereplõvel játszatott produkció, te ennek ellene mész. Valószínûleg nem azért, mert tudatosan ellene akarsz menni, inkább belsõ késztetésed lehet a monumentalitásra.

Mohácsi János: Ha a színpadon akár csak tíz-tizenkét ember szerepel, ennek már olyan bonyolultsága van, amit érdemes megmutatni.

És ha van tíz-tizenkét szereplõd, hozzájuk veszel, mondjuk egy harminc emberbõl álló statisztériát, melynek tagjai nálad önálló életet kezdenek élni.

Mohácsi János: Meggyõzõdésem, hogy a kis szerepek ugyanolyan súlyos sorsokat takarnak, mint a nagyok. A harmadik ajtónállónak ugyanolyan tragédiája lehet, mint a fõhõsnek. Ez vesszõparipám. Ha ezt nem tudom megmutatni, akkor jobb kihagyni ezeket a szerepeket. Én azonban nem szeretem kihagyni õket.

Általában Kaposvárott rendezel, egykor Nyíregyházához is kötõdtél. Nem vagy az az alkat, mint Zsótér Sándor, aki a lehetõ legkülönbözõbb helyeken képes létrehozni egy-egy rá jellemzõ produkciót. Te viszont menthetetlenül a kaposvári csapathoz tartozol.

Mohácsi János: Gyermekeim vannak, akiket nem szívesen hagyok Kaposvárott. Az a pesti kiruccanás, amíg a Nemzetiben rendeztem, nagyon sok volt nekem.

A vidéki színészek, rendezõk zöme budapesti és innen ingázik. Nyilván alkat kérdése, hogy te vidéken telepedtél le.

Mohácsi János: A számomra egyetlen élhetõ helynek a kisvárost tartom. Vagy egy város legyen nagyon nagy, mint New York, aminek igen érdekes a kulturális élete. De, ha Budapesten beszállok a metróba, rögtön eltaposnak, ha netán autóba ülök, akkor pedig minden másodpercben életveszélybe kerülök, ez egyáltalán nem vonzó.

A Csak egy szög elõadásáról többen leírták, hogy mindössze néhány jelentõs színész van benne. De te vissza tudtad hozni azt, ami a kaposvári színház aranykorára jellemzõ, hogy annak, akinek csupán egy-két mondat jutott - vagy netán még ennyi se, szintén önálló személyisége volt. Szükséged van nagy színészekre, vagy mint az elsõ hivatásos színházi rendezésedben, a Bánk bánban - amivel rögtön kiugrottál -, akár lelkes segédszínészekkel is létre tudsz hozni fontos elõadást?

Mohácsi János: Feltehetõleg el tudok melózni olyanokkal, akik kisebbek, például az egyik kaposvári színészosztálynak rendezek majd valamit. Az olyan nagy formátumú színészek azonban, mint amilyen Gazsó György, Kovács Zsolt, vagy Lázár Kati eszelõsen sokat tudnak hozzá tenni a közös munkához. De ne azt mondjuk, hogy Kaposvárott nincsenek nagy színészek, inkább azt, hogy nincsenek ismert színészek. Ha bármilyen darabot elém raknál, nem jönnék zavarba, ha ki kellene osztanom. Az igaz, hogy ebben a pillanatban fiatal hõsszerelmes nincs a társulatban. Nyilván lesz majd.

Schilling Árpád a Krétakör Színház vezetõje a Kritikában és a Magyar Hírlapban is kifejtette, hogy az egész magyar színházi struktúrát lebontaná, vidéki társulatból is csak néhányat hagyna meg, befogadó színházzá tenné a teátrumok zömét. És azt is nyilatkozta, hogy Mohácsival azért nem lehet igazolni az egész kaposvári társulat létét. Rendkívül tehetségesnek tart, de azt mondja, tizenkét-tizenöt színésszel ugyanolyan jó színházat csinálnál, mint negyvennel. Errõl mit gondolsz?

Mohácsi János: Szerintem errõl meg fogom írni a magam cikkét a Kritikának. De addig sem titok, hogy lázálom, amit Schilling és a Krétakör producere, Gáspár Máté írtak. Rusznyák Gábor rendezõ számításai szerint körülbelül a színészek fele azonnal az utcára kerülne. Én magam, ha mondjuk a Kaposvár körüli régió egyik vezetõje lennék, fogalmam sincs, hogyan tartanék meg négy megyében, ezer elõadást limitált társulatokkal. A kaposvári együttes legalább évi kétszáz elõadást játszik, de elõfordult, hogy háromszázat is teljesített. A megyeszékhelyeken lévõ színházak is teljesítenek ennyit, vagy ha több játszóhelyük van, akkor ennél jóval többet is.

De erre mondhatja Schilling, hogy õ is tart évi kétszáz elõadást a maga tizenhárom színészével.

Mohácsi János: Hány nézõnek tart esténként elõadást Schilling? Ötvennek? Amikor én amatõr színházat csináltam, ami nyilván nem volt olyan kifinomult és extrém, mint amilyen Schillingé, akkor anélkül, hogy bármit tettünk volna érte, mindig volt hetven ember a teremben.

Schillingéknek is vannak több nézõt vonzó produkcióik, a Hazámhazám a Fõvárosi Nagycirkuszban ment, a Feketeország pedig a Millenárison látható. Hamarosan pedig a Vidám Színpad nagytermében tartanak bemutatót.

Mohácsi János: Nézd, szerintem komoly feladat Kaposvárott, egy hetvenezres városban hetente hatszor, hatszáz nézõt behozni és még a stúdiót is megtölteni. Azt javasolnám Schillingnek, hogy próbálja ki ezt. Van annak egy másik oldala is, mint ahogy õ látja. Egyébként pedig személy szerint engem egyáltalán nem vonz, hogy mindig ugyanazzal a tizenöt emberrel csináljam az elõadásaimat. Szerettem például a Bolha a fülbe címû bohózatot, de operettet is szeretek rendezni. A nézõk is többfélét szeretnek látni. Hogy lehetne azt elviselni, ha a kaposvári színházban minden olyan lenne, mint a Megbombáztuk Kaposvárt, vagy a Csak egy szög?

Schilling igazán nem vádolható azzal, hogy azonos stílusban rendez, szinte minden produkciójában mással kísérletezik.

Mohácsi János: Ennek ellenére nem látom, hogy lehet épeszûen megcsinálni azt a színházi struktúrát, amit õ akar. Volt egy megbeszélés a Színmûvészeti Egyetemen, ahol azt tippelték, hogy a mostani, csaknem ötmilliós évi nézõszám abban a pillanatban kétmillióra hullana vissza, ha megvalósítanák, amit Schilling mond.

Szerinted inkább konzerválni kellene a jelenlegi struktúrát, vagy azért bizonyos dolgokon te is változtatnál?

Mohácsi János: Valószínûleg kevesebb hercehurcára lenne szükség az igazgatóváltások körül. Nem tartom szerencsésnek, hogy olyanok, akik köztudottan nem színház élére valók, több cikluson keresztül is igazgatók maradjanak. Rettenetes nehéz õket kirobbantani. Ilyen ügyben általában nehezen mozdulnak az önkormányzatok.

Lehet, hogy számukra nem nyilvánvaló, hogy valaki nem direktornak való. A leginkább azt nézik, hogy tele van-e a színház, és a legtöbb teátrum manapság tele van Magyarországon.

Mohácsi János: A szakmának ilyen ügyekben nagyobb szerepet kellene adni, de minimum vétójogra lenne szükség.

Nincs arról is szó, hogy a régi igazgatók összejátszanak és bizonyos esetekben nem engednek be maguk közé senkit?

Mohácsi János: Éteri állapotokat feltételez, amire rákérdezel. Olyanfajta egyetértést, vagy akár sátáni összeesküvést, amiben nem hiszek.

Téged mûvészeti vezetõnek akartak Kaposváron, Znamenák Istvánt pedig igazgatónak. Miért nem valósult meg ez a terv, annak ellenére, hogy Babarczy László, a meghosszabbított mandátumú direktor is akarta és a szakmának sem lett volna ellenére.

Mohácsi János: Átalakult azért a színház irányítása. Babarczy az igazgató és Znamenákkal ketten úgynevezett vezetõ rendezõk vagyunk, lassan formálódó feladatkörrel. Azért nem lehettem mûvészeti vezetõ, mert semmilyen diplomám nincs.

Ha az önkormányzati emberek úgy akarják, akkor ez akadály, de ha nem, akkor nem. A Mikroszkóp Színpad pályázatát is, amikor úgy gondolták, diplomához kötötték, máskor eltekintettek tõle, aszerint, hogy Sas Józsefet óhajtották-e a direktori székben látni vagy sem.

Mohácsi János: Igen, de azért a rendezés és az igazgatás nem ugyanaz a dolog. Én sokkal jobban szeretek rendezni, mint színházat vezetni.

Alkalmasnak tartod magad társulat vezetésére?

Mohácsi János: Ezt én egyáltalán nem tudom eldönteni. De általában szeretem azokat, akikkel egy társulatban vagyok, és úgy veszem észre, hogy õk is szeretnek engem.

Szívesen terveznél meg például egy bérletsorozatot, vagy tartatnál be másokkal határidõket, amiknek esetleg magad sem tudsz megfelelni? Vagy átszervezed az egész színház mûködését, és hat hét helyett, három hónapig próbálsz egy produkciót. De kérdés, meg lehet-e ezt tenni vidéki színházban, ahol szükség van az újabb és újabb produkciókra, mert nincs annyi potenciális nézõ, aki még a régi elõadásra váltana jegyet. Ebben az esetben viszont mégiscsak bejön a Schilling-féle koncepció, hogy a produkciókat tájoltatva, más városban is szériában adva, jobban ki kell játszani. Így hosszú próbaidõkre is lehetõség nyílna.

Mohácsi János: Valóban átalakulóban van a színház, de nem egészen úgy, ahogy te mondod. Általában azokkal a darabokkal dolgozhatunk többet, amelyeket az évad végén kezdünk próbálni. Májusban, júniusban halál nyugodtan lehet dolgozni, napi két próbával. Aztán augusztus második felétõl október elejéig még szintén lehet napi két próbát tartani a bemutatóig. Tájolni pedig van, amivel lehet, van, amivel nem. Az olyan nagyszabású produkcióval, mint amilyen a Csak egy szög, például nehéz. Van benne néhány mûvelet, amihez zsinórpadlásra van szükség, de ilyen színház a közelben csak Pécsen elképzelhetõ. Még messzebb elvinni a produkciót pedig igen komoly költség.

De a Csak egy szög bérletes produkció lehet Pécsett is, tehát ebben az esetben nem harminc körüli elõadást él meg Kaposváron, hanem megél plusz negyvenet Pécsett. És Pécsrõl is érkezhet egy csereprodukció Kaposvárra. Amíg ezek futnak, nyugodtan lehet az új darabot próbálni.

Mohácsi János: Ez létezik is már a gyakorlatban. Tõlünk a Candide címû zenés produkció utazik Pécsre, onnan pedig az Ördög jön Kaposvárra. Én inkább azt szeretném, ha meghívhatnánk Schilling, Pintér Béla produkcióit, táncszínházi elõadásokat, hogy a kaposváriak ezeket is láthassák. Erre persze költeni kell, de remélem, hogy pályázatokból összejön a pénz.

Nem válaszoltál rá igazán, hogy miért nem lettél színházvezetõ Kaposváron?

Mohácsi János: Igazából csak az az egy oka volt, amit mondtam.

De az lehetett ürügy is.

Mohácsi János: Bármilyen furcsa, az önkormányzat részérõl a legnagyobb jóindulattal találkoztam, hogy a városházán belül milyen harcok folynak, nem tudom. És igazából nem is akarom tudni.

Ha ekkora jóindulattal találkoztál, miért kapacitálták az önkormányzatnál Vidnyánszky Attilát, hogy legyen a kaposvári színház igazgatója?

Mohácsi János: Errõl hivatalosan nem tudok semmit, csak informálisan. Azt sem tudom, hogy kicsoda, és pontosan mit akart Vidnyánszkytól. Legalább háromféle pletykát hallottam.

Katasztrófa lett volna a kaposvári színház számára, ha oda megy Vidnyánszky?
Hihetetlen ellenállást tapasztaltam. Pedig Vidnyánszky is jó rendezõ, egy kicsi, de nívós társulattal, ami elvileg, akár még be is olvadhatott volna a kaposvári együttesbe.

Mohácsi János: Valaha megkeresett Székely Gábor, amikor még körülötte és Márta István, meg az Új Színház körül folytak a politikai csatározások. Székely azt szerette volna, hogy én is induljak az Új Színház igazgatói pályázatán, a hátam mögött persze vele, Hargitai Ivánnal és Novák Eszterrel. Rettenetesen hízelgõ, borzasztó csábító volt az ajánlat, de két-három beszélgetés után azt kellett mondanom Székelynek, hogy ezt nem vállalom. Mégpedig azért nem, mert egyáltalán nem dolgoztam az Új Színházban. Kívülrõl belecsöppenni a társulat életébe nem is annyira istenkísértés, mint inkább arcátlanság. Vidnyánszky akkor jöhetett volna direktornak Kaposvárra, ha rendezett volna már ott háromszor, és a társulat megbolondult volna azért, hogy együtt dolgozhasson ezzel a nagyszerû emberrel. Vaktában nem lehet belemenni olyasmibe, ami olvasva a nyilatkozatokat, a kaposvári társulat szétforgácsolását, minimum egyharmadának a kirúgását jelentette volna. Ez olyan mûtét, amivel én kapásból nem értek egyet. Vidnyánszky számára adott volt a lehetõség, hogy Nyíregyházán igazgató legyen, ahol nagyon komoly együttmûködést hozhatott volna létre a beregszászi együttese és a nyíregyházi színház között. Miért nem élt ezzel a lehetõséggel? Miért vonult vissza pár nappal a pályázati határidõ lejárta elõtt úgy, hogy föl se tudták hívni telefonon?

Családi okokra hivatkozott...

Mohácsi János: A családi okokba belefér az Operaház vezetõ rendezõi állása? Én ezt nem értem. Nem ízléses, ami történt. Azt szeretném, ha Kaposvárott belülrõl választanák az új igazgatót. Ne kívülrõl jöjjön valaki, mert azért azt nem lehet állítani a kaposvári színházról, hogy elrohadt, a fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Ez kicsit túlzás lenne. Nyilván van olyan helyzet egy színház életében, amikor azt kell mondania valakinek, hogy kirúg mindenkit, a portástól a statisztákig, ahogy ez valaha a Nemzetiben történt. De nem hiszem, hogy Kaposvárott olyan zûrzavaros állapotok uralkodnának, hogy valakinek nulláról kellene indulnia.

Azért azt sokan mondják, hogy ez a színház már nem a régi. És többen éppen a Csak egy szöget hozzák föl ellenpéldaként, hogy ebben az elõadásban megmutatkoznak a régi kaposvári erények. Hogy a mai eseményekre is tud reagálni, hogy van egy nagy társulat, ami egyfelé húz, hogy egyéni arcuk van a statisztáknak is.

Mohácsi János: Azt hiszem, ebben az országban nincs másik olyan társulat, amelyikkel a Csak egy szöget meg lehetne rendezni. A Nemzetiben halálosan zavart, hogy nincsen harmadik vonal, de második vonal sincsen. Csupa Rómeó és Júlia, vagy valaha volt Rómeó és Júlia van a színpadon. Szerintem állati nehéz így színházat csinálni. A Sárga liliomban azért nem jöttek be nagy tömegek, mert - hiába fájhat ez nekik - akik bejöhettek volna, például a tánckar, azok nem igazán színházi emberek. Nem estek át olyan három-négy éves kiképzésen, amelyen megtanulták volna, mit jelent színpadon létezni.

Mennyire társulat szerinted a Nemzeti?

Mohácsi János: Hosszú idõ, mire ez kialakul. Azt hiszem, õk is meghökkentek a próbák elején, hogy miket akarok tõlük. Az egyik legkedvesebb pillanatom a próbaidõszakból, amikor az elsõ felvonásban a városi vezetõk bejönnek a kávéházba. Vannak már vagy harmincan. Tulajdonképpen senki nem tudta, ilyenkor hogy kell viselkedni. Hogyan lehet a színpadon létrehozni egy ilyen kávéházat, ami egyszerre züllött, meg robbanékony? Teljesen máshogy szoktak próbálni. De azért idõnként úgy viselkednek a Nemzetiben, mint egy társulatban. Amikor jól megy a Sárga liliom, akkor el tudok “mozizni", ha nézem. Ilyenkor nem kell arra figyelnem, ki milyen színész és mit felejt el. De az is nagyon fontos, hogyan javítják ki a hibákat, mennyire vannak tekintettel egymásra.

Végül is társulatformáló erõ voltál?

Mohácsi János: Fene tudja. Nekem már bõven elég az, hogy szeretek ott lenni, följárok elõadásokat nézni.

Az a típus vagy, aki rendszeresen nézi az elõadásait és mondja a magadét?

Mohácsi János: Amikor csak tehetem.

És amikor csak teheted, egy rakat rémséggel, gyilkolászással, vérrel rakod tele az elõadásaidat. Ennyire iszonyatosnak látod a világot? Miközben magad, alapjában véve szelíd, halk szavú ember vagy, valami vonzódásod mégiscsak van ezekhez a szörnyûségekhez. Vagy netán nagyon félsz tõlük?

Mohácsi János: Ez már a pszichológusok dolga, nem tudom, és nem is akarom kideríteni, ez hogyan történik bennem. Az érdekel, mi történik a világban, és hogyan lehet ezt esszenciálisan megmutatni. Amikor a Sárga liliomban sok koporsó felett seftelnek az emberek, akkor ez rémisztõ is, de blõden röhejes is, ezzel valamit megmutatok a világból. Ehhez képest nem fontos, hogy az én lelkemben mi történik.

Szereted a nagy, drabális, primitív hatásokat, amik aztán az elõadás rendszerébe kerülnek, de gyakran igen harsányak, vásáriak.


Mohácsi János: A finom hatásokat is szeretem, nem csak a harsányakat, csak azok a borzasztó feltûnõek. És amikor folyamatosan drabális tényekkel szembesülök, akkor meglehetõsen nehéz lenne, hogy ezeket ne mutassam meg a színpadon is.

Nagyon drabális világban élünk?


Mohácsi János: Azt érzem, hogy mindig ilyen volt a világ, nem véletlen, hogy már a görögök is szerették a drabális hatásokat. Valószínû, hogy soha nem fogok Szép Ernõ-darabot rendezni, mert nincs benne az, amit én fontosnak tartok.

De színházvezetõ az leszel?


Mohácsi János: Fogalmam sincs. Az a fajta nagymogul, mint amilyen Babarczy László vagy Zsámbéki Gábor, biztosan nem leszek. Nem szeretném ennyire egy kézben összevonni a színházban a hatalmat. Ahogy a próbákon is fontosnak tartom, hogy mindenki adja hozzá a magáét, a színházvezetést is inkább megosztva képzelem el. Nem én készíteném például a mûsortervet, hanem létre jönne egy olyan grémium, ami azzal foglalkozna, hogy mit játsszunk a következõ évadban. Egyébként ezt nem tartom olyan nagy munkának, minden rendezõnek van legalább három olyan mû a tarsolyában, amit szívesen színpadra vinne. Ezekbõl csak össze lehet állítani egy évadot.

Mi az, amit megtartanál a kaposvári színházból, és min változtatnál?


Mohácsi János:A viszonylag nagy létszámú társulatot mindenképpen szeretném megõrizni. Szeretnék olyan rendezõket hívni, akik nem tagjai a színháznak. Erre már van is ígéret. És tervezzük egy külsõ játékhely kialakítását, hogy még valahol a városban tarthassunk elõadásokat. De azt a vegyes felvágottat, amit mi csinálni tudunk, megõrizném. Továbbra is lennének operettek, klasszikusok éppúgy, mint a legvadabb dolgok a repertoáron. Én ezt a sokféleséget szeretem, nagyon jó, hogy ez így van.


Az interjút készítette: Bóta Gábor


Forrás: KRITIKA, 2005. Január