Pécs után

Kun Attila táncos-koreográfus másfél hónapig töltötte be a Pécsi Balett mûvészeti igazgatói posztját. Akik felkérték, még érdemi munkája megkezdése elõtt felállították. A saját, független társulata élérõl a patinás múltú együttes élére átigazoló Kun Attila elsõként a Táncéletnek nyilatkozott részletesen arról, hogyan élte meg az elmúlt, viharos heteket.

Kitől kaptad meg a felkérést a művészeti igazgatói poszt betöltésére?

Személyesen Balikó Tamástól, azoknak a munkáknak a figyelembe vételével, amelyeket az előző években a Pécsi Balettel - vendégkoreográfusként - létrehoztam. A felkérésem úgy szólt, hogy a 2005-2006-os évadot műsorterv szempontjából készítsem elő, a próbatáncot vezessem le. Maximálisan szabad kezet kaptam mind a program kialakítását, mind a szerződtetéseket tekintve. Február 1.-én kezdtem el a munkát, amely igazán intenzívre a hónap végén vált. Augusztus 23.-tól egészen május 31.-ig, hétről hétre kialakítottuk a precíz műsortervet, mely tartalmazta a londoni Rambert Dance Company egyik darabjának betanítását, melynek nemzetközileg elismert szakemberei jöttek volna a Pécsi Baletthez, hogy az együttessel dolgozzanak. Az évad során az együttes vendége lett volna William Forsythe egyik asszisztense, aki nem csak dolgozott volna a táncosokkal, de darabot is készített volna nekünk. Az új évadban sor került volna a megújult Pécsi Balett bemutatkozására a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Egy felvonásos előadásokat terveztem, hogy bővíthessük a társulati repertoárt, éppen azzal a céllal, hogy Pécs a hazai fellépéseken túl megjelenhessen a külföldi szcénában, így fesztiválokon is.

A hazai alkotók közül kivel vettél fel kapcsolatot?

Tárgyaltam Seregi Lászlóval arról, hogy balettjei érkezhessenek a Pécsi Baletthez, és kezdeményeztem a Magyar Táncművészeti Egyetem Diótörő című előadásának fogadását is - hiszen a pécsi repertoáron jelenleg nincs karácsonyi, család- és közönségbarát produkció. Szerettem volna meghívni a Magyar Állami Operaház fiatal koreográfusainak estjét is a Pécsi Balett és a fővárosi fiatal alkotók közti művészi kapcsolatok generálásának szándékával. Ugyancsak letárgyaltam egy közös előadást a következő évad második felére a pécsi szakközépiskolás táncos növendékekkel és évi több előadással jelent volna meg a Pécsi Balett a Nemzeti Táncszínházban és a Trafóban is melyek a hazai táncélet egyaránt jelentős fórumai.

A Dunántúli Naplóban Balikó Tamás annak az aggodalmának adott hangot, hogy a "Trafók Trafója" volt készülőben, a "művészkedés csúcsa". Az eddig elhangzottak alapján a balett-mainstreamban legalább annyira gondolkodtál, mint a kortárs vonalban.

Természetesen, az elképzeléseimben egy olyan együttes képe merült fel, amelyben a balettes preferenciák maximálisan érvényesültek volna. Olyan együtteskép van a fejemben - és ez nem Pécs-specifikus - amely a Londonból való hazatelepülésemet követő másfél év során kristályosodott ki. E szerint az ideális társulat nem csak kortárs, nem csak klasszikus képzettséggel kell rendelkezzen, hanem árnyaltan, mindenféle szinten a legszélesebb interpretációs képességi kört kell magáénak tudnia. A jól képzett táncos fogalma számomra azt jelenti, hogy az illető szakmai képzettségét, technikai tudását tekintve sokoldalú, de egy alapvető szakmai szintet magabiztosan birtokol. Ha egy rangos külföldi szakembert rá tudok bírni, hogy hozzánk jöjjön dolgozni, akkor én nem állíthatok elé olyan táncost, aki "valcerezni tud", de a megkövetelt, Európában bevett tudásszintet el sem éri. "Ez nem egy kultúrház, hanem egy önálló társulat" - mondta Balikó Tamás az előbb már idézett riportban. Maximálisan egyetértek vele. A Pécsi társulat negyvenöt éves, kiemelkedő tradícióra lehet büszke - státuszát tekintve Magyarországon hasonlíthatatlan. Ehhez mérten, ehhez méltóan igyekeztem megkezdeni a munkámat, kialakítani a repertoárral, a társulattal kapcsolatos elképzeléseimet, alkuk, kompromisszumok nélkül. Figyelembe véve a város szándékát az EU kulturális fővárosa cím elnyerésére.

A leghatározottabb vád ellened talán pont a "társulatrobbantással" volt kapcsolatos.

Határozottan visszautasítom azt a csúsztatást, hogy én kilenc embert állítottam fel. Öt táncos szerződését nem újítottam meg. Emellett még kettőről tudtam, hogy önszántából szeretne távozni. Még egy embert, Vincze Balázst olvassák a fejemre, róla pedig azt kell tudni, hogy az Operaházba távozó elődöm, Keveházi Gábor jelezte felém, hogy őt magával szeretné vinni - irodai munkára.

Hogyan kezdtél munkába Pécsett?

A napi munkarend kialakítása érdekében balettmestereket hívtam az Operaházból a következő évad munkakapcsolatainak kiépítéséhez, próbákat vezettem és megmentettem egy előadást a beugrásommal, két óra alatt betanulva az aznapi programban szereplő egyik darabot.
Egy meglévő rendszerrel, a tradícióból következő adottságokkal, feltételekkel találkoztam, amelyek körét igyekeztem mielőbb kiismerni, mielőtt a saját elképzeléseimet, értékrendemet, a saját világomat - a kellő körültekintéssel - elkezdtem volna létrehozni benne. Úgy gondolom, működtethető, a későbbiekben európai szinten is vállalható szerkezetet alakítottam ki. Ténykedésem során elkövettem egy magánjellegű hibát, amely nem szakmai természetű, mindettől élesen elválik, és meggyőződésem, hogy a szakmai aggályoktól, érveléstől külön kezelendő.

A színház vezetése - ha jól értelmezem Balikó Tamás szavait - leginkább a további közönségvesztéstől tartott, miután megismerte az elképzeléseidet.

Azt hiszem, addig nem lehet érdemben beszélni arról, mire nyitott a pécsi közönség és mire nem, ameddig ezt a gyakorlatban meg nem tapasztaljuk , nem vagyunk túl az első vendégjátékokon, az új éra első bemutatóján. És végleges konklúziót levonni még akkor sem lett volna érdemes, legfeljebb figyelni a jeleket, hogy működnek-e az elképzeléseink a gyakorlatban, vagy sem. Ha bárki megkérdőjelezi a Rambert Dance Company képviselte értékeket, a nyugat-európai táncvilág csúcstechnológiáját, a Forsythe-féle tudásanyagot, és mindezt művészkedésnek bélyegzi, akkor nehéz érveket találnom.

Tulajdonképp Eck Imre is igen hasonló elvek szerint kezdte el pécsi működését negyvenöt éve, egy akkor még nagyon zárt művészi széférában.

Azt, hogy egy hónap alatt sikerült egy komplett rendszert kitalálnunk és a realitásokat figyelembe véve megszerkesztenünk, pont napjaink teljes nyitottsága tette lehetővé: az, hogy nemzetközi kapcsolatrendszert használhattunk, bevonva a nyugat jelentős szakmai tényezőit, minőséghordozóit. És erre a saját, személyes kontaktusaim kínáltak lehetőséget. Én a Pécsi Balettre nem műhelyként tekintettem, így az ott folyó munkát sem ennek szellemében gondoltam el. A Pécsi Balett a maga negyvenöt éves múltjával egy magyar kulturális státuszszimbólum, melyet a szűkebb és tágabb környezetünknek ismernie kell. Hogy elismerjék, ahhoz pedig innovációra van szükség, ami változtatásokkal, útkereséssel jár.

A Pécsi Balettet igazgatni bizonyos szempontból "zöldmezős beruházás", hiszen ott a múlt, a hagyomány szelleme, amely a mában - tényleges folytonosságnak híján - kihívásként, viszonyítási pontként létezik. Az egykori nagylét idejéből már alig van jelen művész. A patinás név van, a városi közönség szeretete...

Amikor ezt a felkérést megkaptam, először meglepett, aztán meg is ijedtem. Aztán - annak tudatában, hogy a közönséggel való kommunikáció minimális, a nézettség 20-30 %-os - mégis örömmel vállaltam el. Hogy hogyan gondolkodtam minderről, és ebből mi volt a gyakorlatra lefordítható, annak ékes példája az első közönséget direktben megcélzó kezdeményezésünk, a Retro-járat című produkció volt a Kamaraszínházban, melyre Pataky Klára Hull az elsárgult... című koreográfiáját hívtam le, és a köré szerveztünk egy különleges nosztalgia-rendezvényt. Kilencven százalékos volt a nézettsége, százhúsz nézőnk volt. Bizonyságot szolgáltatott, hogy ennek a mélyen intellektuális városnak igenis megszólítható a közönsége - ez nem valami misztikus kihívás. A revolúcióban nem, de az evolúcióban hiszek.

Hogy jöttél ki ebből a történetből?

Nagyon sokat tanultam belőle, a szerkezet - amely független társulattól, helyszíntől - amit kigondoltam, átültethető. Ha valaha újra hasonló lehetőséget kapok, sokkal többet gondolkodom majd azon, elvállaljam-e. Olyan sebességet, mentalitást képviselek, amit nehéz telepíteni. Mikor hazajöttem, egy nem intézményesített, kötetlen rendszerben kezdtem dolgozni, és Pécs erős váltást jelentett, az ellenkező végpontot. A szakmának napjainkban olyan változásokra van szüksége, amiket a "szabad" világban könnyebben meg lehet lépni, aztán az intézményesített térfélre idővel adaptálhatók. A kötetlen keretek közt szépen kidolgozható rendszert szerettem volna egy kötöttben érvényesíteni - természetesen nem egy az egyben, figyelembe véve hagyományt, adott körülményeket, szabályokat. Nem rontottam ajtóstul a házba, csak egy másfajta hozzáférést kerestem a szakmához. Mindenestre tökéletesen igazoltnak látom azt a szakmai munkát, amit az elmúlt két évben - ezen belül másfél, pécsi hónap során - elvégeztem. Ezt nem csak a táncművészet számos hazai és külföldi tényezőjének visszajelzéseiből, hanem a művészi hétköznapjaim alapján is merem állítani. Tudom, mire vagyok képes - ezt a tudomást pedig senki nem fogja tudni felülírni. Azt viszont, hogy miért szűnt meg a munkaviszonyom valójában, sajnos nem sikerült megtudnom.

A kinevezésed idején egy önálló formáció, a PR-evolution Dance Company vezetője voltál...

Aminek természetesen azonnal felfüggesztettem a működését, hiszen egy fenékkel két, ilyen lovat értelmetlen megülni. Amikor a felkérést elfogadtam, azonnal és egyértelműen, kizárólag a Pécsi Balett mellett köteleztem el magam. Természetesen a társulatom művészeinek is felajánlottam a lehetőséget arra, hogy Pécsre szerződjenek, mint mindenkinek, aki vállalta próbatánc nyilvános megmérettetését. Erre igen sokan jöttek el: a helyi társulat és a PR-evolution tagjai, táncosok az egész országból, és igen számosan külföldről is. Hangsúlyozom, hogy nem a táncosaimnak kerestem helyet, egyszerűen arra törekedtem, hogy az eddigi, közös munkánk szakmai és szellemi értékeit ne hagyjam elveszni.

A történteket követően visszalépsz oda, ahonnan Pécsre indultál?

Erre még egy nagyon korai választ találnom. Abban biztos vagyok, hogy a hazai táncszakmának szüksége van arra a színre, amit én képviselek: ez nem kérdés, hiszen nem én állítom, hanem a közeg. Azt, hogy e szín Magyarországon marad-e a közeljövőben, még nem tudom. Az érzelmeim nagyon nehezen csillapulnak, de ez ilyenkor természetes. E döntésnek a teljes szakmára kiható következményei viselnek meg a legjobban. A kérdésre azonban rövidesen választ fogok adni. Annak ellenére, hogy korábbi, szakmai munkám eredményeképp bármikor, azonnal külföldre tudok szerződni, konkrétan még ebben az ügyben sem léptem, érdemben még latolgatni sem kezdtem. A logikám azt diktálja, hogy olyan helyre menjek, ahol nyitottan várják mindazt, amit képviselek. De nem vagyok híján érzelmeknek, melyeket a szakma mellettem érezhető kiállása is generál. A Pécsett tervezett Tavaszi áldozat-bemutatót felkérésre a Győri Balett számára készítem el, erről már megállapodtunk Kiss János igazgatóval, a jövő évi Budapesti Tavaszi Fesztiválon is lehetőség nyílhat a megjelenésemre. Érzem, mert éreztetik, hogy helyem van idehaza, szükség van rám. A történtek fényében ez maximálisan visszaigazol és természetes, hogy nagyon jól esik.

Készítette: Halász Tamás. forrás: Táncélet.hu