A kopottas, szűkös parkettás térben füstüveg tolóajtók, fekete dobogók és két dobfelszerelés között hangolódott egymásra századmásodperces pontossággal a táncos és a zenész. Közös munkát látunk, a szónak a legtisztább értelmében, folyamatosan átalakuló dominancia viszonyokkal és struktúrával.
A zene és a tánc prioritása nem meghatározott, helyenként Borlai dobol alá Ladányinak, helyenként Ladányi illusztrálja Borlai játékát, a leghatásosabb pillanatokban pedig felmérhetetlen összhangban dolgoznak együtt. Felmérhetetlen, mert az egyszeri néző érzékszervileg képtelen tetten érni azt az időeltolódást, ami alatt az akciót követi a reakció. Ladányi ölelő pózban ütögeti össze a karját, milliméteres pontossággal indítva és állítva meg a mozdulatot, Borlai pedig steril precizitással szólaltatja meg a dobokat a karok összecsapódásának pillanatában.
A két művész átveszi és saját nyelvére fordítja egymás eszköztárát: Ladányi ülve, spiccben dobol a lábaival, Borlai koreografált karmozgással dobol. A szimbiózis persze csak körülírt szerepekben működhet, Ladányi a változó, az alakváltó, aki cipőt és ruhát cserél (a legjobb az ICEMAN' feliratú neonzöld tréningfelső), a határátlépő, aki beléphet a dobok közé, Borlai a konstans, a megkérdőjelezhetetlen ritmus, ő az, aki celebrálja az előadást.
Az összhang egy pillanatig sem nehézkes, se formailag, se tartalmilag. Formailag a profizmusnak és a technikai teljesítménynek, tartalmilag a humornak és önreflexiónak köszönhetően. Ladányi és Borlai bizonyos pillanatokban leplezetlenül szívatják egymást, ez mindenkinek nagyon tetszik, a gép mögül kilátszik az ember. A füstüveg ajtó tologatása (és az időnként rávetített „élő közvetítés"), a szintén leplezetlen átöltözés és dobfelszerelés-pakolás, a tételek laza egymásután kötése mindenféle teátrális hatást levesz a fizikai és szellemi teljesítményről. Ez a csupasz teljesítmény érzékileg hat a nézőre, nem intellektuálisan. Az előadás kikerülhetetlen ritmusát, a nézők is felveszik, integrálják a dinamikáját. A kitartott pillanatok csöndjét módszeresen megtörő fotóst többször lepisszegik. A végén felszabadultan és lelkesen tapsolnak. A lábukkal is dobognak, több tucatnyi ritmus kapcsolódik egybe. Ladányi olyan mélyen hajol meg, hogy feje a térdét érinti.
Szabó-Székely Ármin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.