Amikor Ivanov letolja a gatyáját, az örök kérdés arról, hogy Csehov darabjait komédiaként vagy tragédiaként kellene játszani, túlhaladottá válik.
fotó: Szilágyi Lenke
A magyar Katona József Színház nagyszerű Ivanov előadása (amely még szombatig látható a Lincoln Center Festival keretein belül) bebizonyítja, hogy Csehovban, ha jól játsszák, minden benne van: legyen az nevetséges vagy komoly, érzelmekkel teli vagy szexi, diszkrét vagy ha épp úgy adódik, meztelen. Az ő szavaival élve: „A színpadon minden legyen éppolyan bonyolult és ugyanakkor éppolyan egyszerű, mint az életben."
Ascher Tamás életszagú, eleven rendezésében - amely a történetet a szocialista Magyarország nyomasztó, komor világába helyezi, ahol fakó, sárga betonfalak veszik körül a cigarettaszagú, tüzes femme fatale-okat - vad és nyers szellem váltja fel az oly sok Csehov előadásra jellemző vérszegénységet. A nevetések (amelyekből bőven akad) észrevétlenül törnek elő a sivárságból. Felejtsük el a vidéki életképeket, amelyekben unatkozó kiváltságosok nosztalgiáznak terebélyes fák között. Ez jóval keményebb dolog - ez Csehov Beckett módra.
Az Ivanov, Csehov első egész estés darabja, egyszerű alaphelyzetre épül. Ivanov (Fekete Ernő), a depressziós földbirtokos a csőd szélén áll és végleg kiszeretett feleségéből, Anna Petrovnából (Tóth Ildikó), aki tüdőbajban szenved és haldoklik. Az a hír járja, hogy Ivanov a pénzéért vette el, de hiába, mert a lány apja kitagadta őket, amikor Anna kikeresztelkedett.
Divattá vált, hogy azok a színészek, akik egykor eljátszották Hamletet - mint Kenneth Branagh, Ralph Fiennes vagy Kevin Kline -, az Ivanovval is megbirkózzanak. Ez természetesnek tűnik, hiszen mindkét karakter bizonytalan és álmodozó, szuicid hajlammal megáldva. Maga Csehov is összehasonlítja őket a darabban, de Fekete könnyedén természetes alakításában nyoma sincs a Shakespeare-i tragikus vonulatnak. Az ő „midlife krízise" kegyetlenül szokványosnak tűnik.
A magyar nyelven, angolul feliratozott előadás kezdetén Ivanov egy székben fekszik, és olyan intenzitással mered könyvébe, hogy észre sem veszi, amikor birtokának intézője, Misa Borkin egy puskát fog rá. A szomorúság érzéketlenné tette és ha úgy tűnik is, hogy szenvedései nincsenek arányban valós helyzetével, nos, aki valaha volt már pszichológusnál, az tudja, hogy az ember tudatállapota nem mindig áll tökéletes összhangban a körülötte lévő eseményekkel.
Ez az Ivanov kegyetlen és csak magával foglalkozik, mégsem veszíti el soha a közönség rokonszenvét. Az előadás - amelynek életteli feliratai Páll Antal fordítását dicsérik - a karakter rejtélyességében talál és kínál élvezetet; ellenáll a kézenfekvő interpretációknak és a könnyű válaszoknak. Vegyük például azt az empátiát, amivel Ivanov antiszemitizmusát kezeli. Ivanov „mocskos zsidónak" nevezi feleségét David Hare verziójában, míg itt azt mondja: „te zsidó". Apró, de jelentős különbség.
Fekete mellett gazdagon megrajzolt figurák gyűjteménye tölti meg élénk színekkel az előadás fakó hátterét. A tüzes és büszke Anna Petrovna úgy csókolja meg férjét, mint aki a szomjúságba készül belehalni. A két féktelen bulijelenet egyikében Nagy Ervin megvadult részeget alakít: játékában nyoma sincs a szokványos modoros motyogásnak. Bezerédi Zoltán, a megtört Pása Lebegyev szerepében - akire egyszerre gyakorol nyomást felesége, akinek pénzzel tartozik Ivanov, és lánya, akinek viszonya van a férfival - virtuózan széles skálát jár be az elkeseredéstől a szánalmas könyörgésen át a kivörösödött arccal való őrjöngésig.
A darab végén Ivanov pisztolyt ránt és a halált választja a másodszori nősülés helyett. Ezen a ponton az igen hűséges adaptáció érdekes módon tér el a szövegtől. A melodramatikus végkifejletet ügyes újragondolása által a cselekmény váratlan, kegyetlenül romantikus és megrázó befejezést nyer. Nem lennék meglepve, ha maga Csehov is úgy találná, hogy ettől jobb lett a darab.
JASON ZINOMAN
Csehov: kegyetlenül szokványos midlife krízis
The New York Times
Nézzék meg a magyar Csehovot!
Ritkán látni, hogy lelki betegségeket olyan szórakoztató módon állítsanak színpadra, mint ahogy azt a Lincoln Center Festival-on szereplő Ivanov teszi.
Az előadás a forradalom utáni, késő 60-as évek Magyarországára helyezi a darabot, ahol a kopár, gyárszerű díszlet málló vakolatú falai, neonfényei, ócska bútorai és a giccses bárzene is mind a címszereplő bénító depresszióját visszhangozzák. Egy olyan társadalomba, amely a kommunista elnyomás igája alatt nyög.
Ivanov (Fekete Ernő kitűnő alakításában) súlyos adósságokban szenved és egy szerelem nélküli házasságban él Annával (Tóth Ildikó), aki tüdőbajos és haldoklik. Az új élet reményét Szása (a ragyogó Jordán Adél), a férfi legjobb barátjának és fő hitelezőjének (Bezerédi Zoltán) húsz éves lánya testesíti meg, de a kétségbeesett Ivanov ezt az esélyt is képtelen megragadni.
A legtöbb Csehov értelmezés középpontjában a melodráma áll, ez ebből az előadásból sem hiányzik. Ascher Tamás rendezése ugyanakkor gyakran végtelenül mulatságos és bohózatszerű, különösen abban a jelenetben, ahol Ivanov pánikba esik közelgő esküvőjétől és ez mindenkit az őrületbe kerget.
Nem mindegyik találmány működik, például az sem, amikor Ivanov meztelen fenékkel sétálgatva mondja el legsúlyosabb önmegvető monológját.
De ezt a sokat utazott előadást olyan tökéllyel játsszák, hogy még a leglényegtelenebb szereplők is hatást gyakorolnak ránk. (Nagy Ervin Ivanov túláradó intézőjének szerepében egészen nagyszerű.)
A remek társulat és a lendületes rendezés gazdag, élénk kelet-európai életet lehel ebbe a ritkán játszott darabba.
FRANK SCHECK
New York Post
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.