A 9. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának nyitóelőadása a Mohácsi János rendezte A képzelt beteg. A jelentős mértékben átírt szöveget a Pécsi Nemzeti Színház színészei adják elő. Az eredeti Molière- darab főszereplője Argan, a képzelt beteg, aki képtelen elhinni, hogy nincs semmi baja, és ezért az egész családjának az ő szeszélyeihez igazodva kell élnie. Ehhez képest Mohácsiék -tőlük megszokottan- valami egészen mást kezdtek a darabbal.
Az elszórt akváriumokkal rogyásig díszített terembe zeneszóra lép be az Auguste Renoir-ként bemutatkozó Halál. Azt mondja, hogy Argant kell elvinnie, de később rájön, hogy nem is érte jött. Ez a jelenet többször is megismétlődik az előadás során. Mikor már az egész társaság azt várja, hogy magával vigye a családfőt, akkor Renoir az egyik halat viszi el. Poén. Később megint összecseréli a személyeket. Miért? Kiderül, hogy a Halál diszlexiás. (Miért, baj?-kérdi. Ja neeem, dehogyis- rázza a fejét a beijedt társaság) Ebben az előadásban Argan nem hiszi, hogy beteg, sőt bizton állítja, hogy egészséges, és borzadva a Halál gondolatától mindenhogyan menekülni igyekszik előle. Háromféle orvos specialistát hívnak hozzá: igaz, hogy az egyik közben hobbiböllér, a másik jegyző, a harmadik pedig a forró-ecetes beöntésre esküszik... ellenben mindegyiknek tetszik Argan fiatal, de annál ellenszenvesebb felesége, Béline. Itt Béline sem rejti el álnok tervét, miszerint csak az örökségre pályázik: nyíltan és felvállaltan mézesmázos és álnok is egyszerre. A molière-i (vagy illyési) szerelmes Angyalka itt ostoba, nem túl érzékeny, de annál túláradóbb Mimolette, választottja, Cléante pedig egy szintén nem túl elmés, de annál túláradóbb duhaj. Az igazi főszereplő Toinette (Herczeg Adrienne), az 'okos szolga', aki bármit tesz, nem tud kilépni a szolga státuszából, akit állandóan kiparancsolnak a konyhába, és hiába segít önzetlenül a szerelmeseknek, mert neki senki sem segít, és meg sem érti, és meg sem próbálja érteni. Az előadás nagy részében össze-vissza röpködnek a jó és rossz poénok, méghozzá olyan mennyiségben, hogy szinte észrevétlenül válik valami jóvá, erősödik, fokozódik, dagad fel az egyszeri poén, vagy épp ilyen fokozatossággal üresedik ki végül (itt volt a Halál...itt állt, itt...a kezén...-Mi a Halál kézen állt?...Neeem)...
Annyi a poén, a humor, a játék, hogy szinte észrevétlenül csúszunk át a kemény szatírába, és egyszer csak rájövünk, hogy tényleg, Toinette már milyen régóta sír a színpadon. Amikor pedig a szerelme, Béralde végül mégis felvállalja őt mindenki előtt (és eljegyzi), akkor éppen Béralde lesz az, akinek a nevét Argan fölolvassa a Halál listájáról. (Előtte kegyetlenül ironikus jelenetet látunk: a kétségbeesett élni akarás perceiben mindenki föláldozná szeretteit azért, hogy ne neki kelljen meghalnia. Kivéve Toinette-éket. Toinette vállalná a halált is Béralde-ért. Majd később- mondja a Halál.) Megilletődött csend telepszik a teremre, mikor Béralde távozik. Majd pár sablonos szó után mindenki megkönnyebbülten konstatálja, hogy ő maga még él- és ...Toinette, a konyhába! ...Menj már ki!...Még itt vagy?...Hölgyem, talán mi menjünk ki a konyhába?- kérdezi végül az egyik orvos.
Kegyetlenek. De még nincs itt a vége. A megnyugtató véget a királyi követ helyett, a királyi követként feltűnő Halál hozza el. A király sellője ugyanis eltűnt. (Az amelyik éppen az imént vetett zajos hullámokat az Arganék szalonjában lévő egyik akváriumban). Halál hát a tolvajokra. Mindenesetre megnyugtató. Tényleg.
Vécsei Anna
fotók: Körtélyesi László
