Top -Trapp

Az angliai komédia-musicalek világában eltöltött tíz év után, Luke Cresswell és Steve McNicholas 1991-ben megalapították STOMP névre hallgató csapatukat, mellyel a kilencvenes évek közepétõl napjainkig a világ számos országát bejárták, hatalmas sikereket aratva. Ritmusra, mozgásra és vizuális showra épülõ, nagyszerû mûsorukkal idén is fellépnek a Budapest Kongresszusi Központban.

Csossz-csossz-sssh! Csossz-csossz-shhh! Egy fekete fickó oldalaz be a színtérre, kezében partvissal, ruházata: melóscucc. Fesztelenül takarítgat, hirtelen újabb alak jelenik meg a szinen, hasonlóan öltözve (Sssh-sssh! Csissz-csossz!) Ő is talkarít. Majd újabb és újabb... Sssh-sssh! és Csissz csossz, valamint pak-pak! Az egész egy nagy össznépi takarítgatós játékká alakul, és egyre jobban előbukik a ritmus. Sssh-sssh! Shsss-shss! Tip-top! Pakk-pakk! Shhhh,...

STOMP!
Igen ez az! A szereplők nyolcan vannak, közöttük kettő a gyengébb nem tagja. Kezük között, lábuk alatt, bármilyen tárgyból, elhullajtott szemétből "zeneszerszám" lesz. Pontosítok, minden, amihez nyúlnak, alkalmas hang, zaj, zörej, stb... kibocsájtására, ha az ember megfelelő ritmusban piszkálja és ütögeti.

A díszlet vastraverz, válogatott "szemétre való" tárgyakkal körítve. Van itt minden, aminek a megkocogtatása, rugdosása, hangot adhat: jelzőtáblák, felnik, tűzoltópalack, műanyag lavór (ki ne püfölt volna már olyat gyerekkorában? - tudjuk, milyen jól szól), lábosok, fém, és műanyaghordók. Változó méretben és a színskála szinte minden variációjában.

A szereplők egyre jobban "beélik" birtokba veszik a színpadot - olyan mintha az életük része volna. Az az érzésem támad, mintha az egész, egy hátsó udvarban játszódna. A "díszlet" másik oldalán, minden bizonnyal valami "komoly tevékenység" folyik, legyen az mondjuk: a Disneyland élete. És a kiszolgálószemélyzet, a "staff" végzi a kis szürke, mindennapi rutinmelóját. Szemetesemberek, mosogatók, rakodók...azok, akik a "szenny melót" végzik, és lazításképp próbálják magukat és egymást szórakoztatni. Mi nézők, csak kívülről szemlélnénk, de az egész, úgy van kitalálva, hogy ez lehetetlen. Az együttes "főszereplője" bevonja a publikumot a játékba. Egyre bolyolultabb ritmust tapsol, amit utánozni... kéne... ha tudnánk, egy rövid ideig megy is, de aztán belezavarodik a nép. Nagy kacagás a vége.

Az előadás szerkezeti felépítése: rövid történeteket adnak elő, melyekben számos gesztus, és utalás, poén, szolgálja a közönség szórakozását. Van "balfék karakter" aki a szenvedő alanyt játssza. Ő ebben a kis közösségben a "szerencsétlen bohócot" testesíti meg, akit "ügyetlensége" miatt, diszkriminálnak, pl. az egyik tánchoz, a szereplők elé homokot szórnak, ő, csak egy marékkal kap - de semmi baj, feltalálja magát, és a zsebéből kiszór még egy keveset. Nagy örömömre, használnak más természeti elemet is, nevezetesen mosogatóvizet zajkeltésre (vizes gumikesztyű a nyakban cipelt vájdlingban:) Zaj és ritmuskeltő repertoárjukban van kosárlabda, farúd, vécépumpa, műanyag cső és nylonzacskó, ásványvizes műanyagüveg. Az előadók testüket is bevetve, úgy használják az egész díszletet, mint valami hatalmas xilofont.
A hanghatások, hol harangjátékra emlékeztetnek (kling-klang, csin-csin) (Turbular Bells - szerű élményt nyújtva) hol olyan, mint, a rabszolga dobos a gályán...(Bam - Bam - BAMM!)

Számos emlékezetes jelenet van, Nekem a következő nagyon tetszett:
Az egyik szereplő - a háttérben- két dobverővel vadul döngeti a négy legnagyobb hordót, és ennek ritmusára, jobbról faládában guggolva beugrál négy szereplő, a negyedik természetesen "a bohóc". Amíg a többi balfelé távozik a színről, ő "lemarad" - és magánszámba kezd... a dobos jelzi, jó lenne ha kiugrálna. "Ő" elszánja magát, neki készül, és gőzerővel kiugrál... na, csakhogy, hirtelen feltűnik a látóterében, egy nagy fekete hordó, majd rögtön mégegy! (Atyaég - hördülök fel - ezek ráálltak a hordóra, speciális lábbelit csináltak belőle!) Közben a ládás balfék ritmusra mozogva az ellenkező írányba, menekül... de jaj, a másik oldalon is bejön egy ilyen hordócsizmás, majd egy harmadik - kezükben hosszú fémrudak. Szegény kiszáll a ládájából, és megadóan emeli fel a kezét, majd ládástul kiiszkol a színtérről. Kacagás. Három hordólábú "zordonbordon" marad a színen, és mindent megtesznek, hogy ne legyen csönd, a nézőközönség csodálatától, és őrjöngő tapsviharától kisérve.

Hát igen, ez inkább Show, mint művészet, félreértés ne essék, nem lebecsülni akarom. Épp ellenkezőleg. Hihetetlen eufórikus hangulat uralkodik a nézőtéren. Rég találkoztam olyan jelenséggel, hogy a taps hatását még, lábdobogással is erősítik a nézők! Iszonyatosan jó a történésekre való reagálás. Látszik a szereplőkön, hogy élvezik azt, amit csinálnak... nem olyan kis "tessék - lássék ugribugri" van. Apait-anyait beleadnak! Ez egyik titka átütő sikerüknek.

A Budapesti Kongresszusi Központ ad ideiglenes otthont, ennek a híres - nevezetes eseménynek! És valljuk be, a nézőtér, teljességgel alkalmatlan bármiféle komoly táncrendezvény céljára!Nem az alkalmazottakon múlott, a sűrűn és vízszintesen elhelyezett széksorok, miatt a szereplőket csak combtól felfelé látni, márpedig a táncban, mozgásban, és ebben a játékban is, teljes alakot kéne látnunk! Azt tudom ajánlani, hogy azok, akik teljeséggel szeretnék látni és élvezni a nem mindennapi show-t, az emeletre vegyenek jegyet! Még szerencse, hogy a Stomp kitett magáért!

Gosztonyi Balázs élménybeszámolója.

forrás: Táncélet.hu