Személyesen is mélyen érintve

Závada Pál kivételes ellenpéldája annak a gyakorlatnak, amely a magyar irodalomban szinte a kezdetek óta fennáll, hogy írót-költõt életében megbecsülni - pláne érteni - nem szokás, mûveinek pedig alig van közönsége. Az az író, aki nem így jár, a szakma, a “beavatottak" szemében rögtön gyanússá válik, az irodalom terepérõl átutalják a bestsellergyártók, a sikervadász mesteremberek körébe.

Talán magával fordul elő első ízben, hogy ez nincs így: javítson ki, ha tévedek, de úgy tűnik, magát elfogadja, elismeri a szakma, a mai magyar prózaírás és költészet kiválóságai méltatják (sőt, Parti Nagy Lajos például regényeinek szerkesztőjeként vállal kezességet a színvonalért), másfelől pedig könyvei több kiadást szoktak megérni, “közönségolvasmányként" is beválnak, s végül, de nem utolsósorban a hivatalosság sem fukarkodik elismerésekkel: Závada Pál jóformán minden létező irodalmi díjat megkapott, szakmait, államit, magánalapításút egyaránt. Tegyük hozzá: nem évtizedes késéssel, nem aggastyánként vagy a halálos ágyán, ahogy ez már nálunk - sajnos - szokás, hanem jókor, visszaigazolásként, önbizalom-erősítő szerként.

Závada Pál:  Javítsam ki? Örömmel javítom ki, mert hál’Istennek túloz. Hiszen azt azért mégse lehet általánosan állítani, hogy manapság semmibe vennék a még eleven írókat-költőket - vagyis a jó irodalmat ma nem kíséri az a gyanakvóan értetlenkedő meg-nem-becsülés, ledorongolás vagy hatalmi fojtogatás, mint hajdan. Sőt, a díjakat is meg szokták kapni előbb-utóbb a jeles szerzők - többnyire még azok is, akik tényleg meg is érdemlik -, az viszont igaz, hogy sokszor valóban méltatlanul későn. Más kérdés, hogy melyik könyvből mennyi fogy. A példányszám nem döntéshozói elhatározás kérdése most már - ám a listák élén nagyobbrészt tényleg a nem igazán jók szoktak állni. Néha viszont éppen a legkitűnőbbek. Az érintett “sikeres író" pedig (mint például én) nem feltétlenül tudja, hogy inkább csak a szimpla bestsellergyártók, avagy a valóban kitűnőek közé tartozik-e. Mindenesetre én nem vagyok sem az első, sem az egyetlen olyan szerző, akinek (eddig legalábbis) a szakmától is meg a közönségtől is jutott érdeklődés, elismerés. Elég, ha Esterházy vagy Kertész Imre olvasottságára emlékeztetek, hiszen ők rendre messze fölülmúltak engem példányszámban is, hogy egyéb vonatkozásokról most ne beszéljünk. Sőt, arra tippelek, Spiró új regénye, a Fogság az idén eladási rekordokat fog dönteni, mint ahogy nagy sikert remélek Nádas Péter őszre várható nagyregényének, a Párhuzamos történeteknek is. Másfelől persze magának igaza van: a minőségi irodalom (azelőtt jótékonyan támogatott) piacának összeomlásával visszajutottunk a meg nem értett, nélkülöző író toposzához is. És a hazai írástudók nagy többségének - s részben legjavának - ez a nyomora bizony tényleg nem tréfa, nemzeti kultúránk jövője múlhat rajta. Miközben tudni kell, hogy temérdek ragyogó mű íródik és jelenik meg a jövedelmezés legcsekélyebb esélye nélkül - pusztán nemes elhivatottságból, amelyet legtöbbször semmiféle díjak sem erősítenek meg. Ez még gyakrabban jut eszembe, amióta szerencsésnek mondhatom magam.

Ezek szerint joggal gondolhatnánk, hogy - legalábbis ami magát illeti - minden a legnagyobb rendben van. Mégis ott bujkál a kétely s épp abban az olvasóban, aki Závada-drukker, hogy vajon ekkora díjeső kizárólag jót tesz-e. Nincsenek-e az elvárás nagysága révén ennek is nyomasztó hatásai, nem beszélve a vele járó protokolláris elfoglaltságról?

Závada Pál: Nem árt józannak maradni és belül ellentartani - például a túlzásnak. Beszéljünk magyarul: én ugyanúgy tudom, mint ahogyan a szakma, hogy a Kossuth-díjra, amit most megkaptam, számos kollégám inkább rászolgált, mint én. Nem is olyan rövid listát tudnék sorolni azokból, akiknek megérdemeltebben és hamarabb járt volna ez a kitüntetés. Tudnom kell, hogy ez így van - miközben persze örülök, és boldogan elfogadom így is. Azaz mégiscsak több az öröm, mint a feszengés meg a nyomasztás - amivel azt is mondom, nehogy már sajnálni kezdjük szegény díjazottat. Hogy “vele járó protokolláris elfoglaltság"? - ilyesmi pedig nincs is! Az, hogy egy efféle “díjeső" csak jót tesz-e - azt hiszem, csupán utólag dönthető el, ám e tárgyban akkor se saját maga ítélkezzen az ember. A szóban forgó “esőnek" mindenesetre hátulütője, hogy már leesett, s ezennel számomra ennek örökre vége. Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy engem ezek után erősebben nyomaszt-e valamiféle “elvárás" - erre nemigen tudok felelni. Szépprózának szánt szövegeket nyilvánosság elé tárni - ez önmagában elég kockázatos vállalkozás, nekem a kezdet kezdetén is szorongató volt, és a mai napig is az. De inkább a saját, a belső “elvárás" miatt, ha mondhatom ilyen nagyképűen. A munkálkodásommal kapcsolatos külső igényektől ugyanis igyekszem távol tartani magam - az olvasói várakozásoktól is. Tudniillik úgy képzelem, a lényeget véteném el, ha vélt igényeiket bármi módon is megpróbálnám kiszolgálni - ők is rosszul járnának, meg én is.

Már A hírnöknők című novellájában is, aztán mindhárom regényében elbűvölte olvasóit az a stílus, ahogyan a szlovák nyelvi fordulatokat a magyarral keverő figurái megszólaltak. Tudom, hogy könyveit néhány nyelvre lefordították, illetve fordítják, de vajon átültethető-e ez a bájos kevercs éppen arra a nyelvre, melyből oly gazdagon merít? Lehetséges-e, hogy éppen szlovákul (ha tetszik: “tótul") nem él, nem olvasható a Jadviga és a többi alkotás?

Závada Pál: Nyelvek elemeit, regisztereit kevergetni a figurák megszólaltatásakor - ez egyfajta stiláris eszköz, fogalmazási fűszer vagy ízesítő (mint például az édeske). Csak nehogy túlontúl elbűvölően bájos legyen. Amivel azt mondom, vigyázni kell az adagolásával, mert nem volna jó, ha ezzel valami olyan átható aroma kerülne a megformálásba, amitől ugyan messziről is fölismerhető volnék, de számos hátulütője lenne. Úgyhogy a harmadik regény már meglehetősen csínján bánik a magyar-szlovák keverékkel. Ami a fordításokat illeti: a Jadviga németre, illetve hollandra való adaptálása még az előkészületeknél tart, megjelent viszont már csehül (Pavel Novotny), legelsőnek pedig szlovákul, Deák Renáta fordításában. Nyilatkozni az utóbbiról tudok: Valóban komplikált volt a feladat, hiszen az eredetiben is “tót" kifejezéseket fölösleges lett volna, ugye, lábjegyzetben “lefordítani" - másrészt viszont ezek mégiscsak kiütköztek az irodalmi szlovákból: Úgy hatottak, mintha magyar irodalmi szövegbe csángó mondatot tördelnénk be - sajátos helyesírással. Vagyishogy Deák Renáta nagyon is megszólaltatta a “kevertnyelvűség" regisztereit, még abban a formában is, hogy szlovák szövegben viszont-magyarizált (főleg Miso lábjegyzeteiben torzított a magyar szavak felé). A jó fordító csodákat művelhet - és ha magyarra fordítóink csúcsteljesítményeire gondolunk, miért ne remélhetnénk ezt azoktól is, akik magyar műveket ültetnek át idegen nyelvre?

Regényeiben az ábrázolt figurák előéletéhez, foglalkozásához kapcsolódóan minden esetben akad olyasmi (a Milotában a méhészet és a máktermesztés múltja, A fényképész utókorában a fotográfia mestersége, a Jadvigában a szlovák nemzetiség néprajza és történelme), ami az írói megformáláson túl valóságos kutatómunkát igényel. Nem tudom, jól érzékelem-e, de úgy tűnik, hogy maga nemhogy tehernek nem tekinti a hitelesség követelményét, de valósággal élvezi, és mindent tudni akar arról, ami hőseinek életét, gondolatvilágát kitölti. Ha ez így van, honnét ez a manapság szokatlan igény? Hisz tömérdek példát látunk arra, hogy valaki jó ötletek gyors és felszínes “odakenésével" arat sikert.

Závada Pál: Azt hiszem, kérdésében olyasvalamit állít be könnyebb eljárásnak, amit valójában sokkal nehezebb volna követnem. Jó ötleteket gyorsan és felszínesen odakenni úgy, hogy ezzel sikert arassunk? Hát, fogalmam sincs, hogyan kezdenék hozzá. Már a “gyors"-nál bedobnám a törülközőt. Hiszen forrásokat keresgélni, gyűjteni már csak azért is jó - kimásoljuk, formálgatjuk, átgyúrjuk, majd hamisítjuk is -, mert így éppen a lassításhoz nélkülözhetetlenül szükséges időt is megnyerhetjük. Néha valóban szükségem volt bizonyosfajta speciális ismeretekre (például a méz vagy az ópium tárgyában), nagyobbrészt azonban olyasfajta tudásra próbálok támaszkodni, amely közvetlenül az enyém (vagy az kéne hogy legyen, azaz még inkább el kellene mélyülnöm benne), amelyben tehát személyesen is mélyen érintett vagyok - de hadd ne soroljam a tárgyakat, témákat. Egyébként nem hinném, hogy a forrás-felkutatás-fölhasználás alaposságának tekintetében ma már “szokatlan igényről" volna szó. Aki komolyan veszi a dolgát, az manapság is olvas, anyagot gyűjt, tervez, vagyis egyrészt alaposan fölkészül - másrészt pedig legalább ennyire nem rest szövegének megformálását illetően sem. Azt hiszem, ez most is ugyanúgy van, mint régen volt, ha pedig nincs belerakva elegendő meló, az többnyire meglátszik és visszaüt - egyebek közt ezt tanultam legközelebbi szerkesztőimtől és barátaimtól, Réz Páltól és Parti Nagy Lajostól is. Közvetve pedig mindazoktól a jeles kollégáktól, akiket leginkább becsülök. De persze tudnunk kell azt is, hogy van, amit a legodaadóbb szorgalommal sem lehet akarni belerakni valamely műbe.

Első két regényében a történetek elbeszélői maguk az egymást váltó főszereplők voltak, akik egyes szám első személyben szólaltak meg. A fényképész utókorának - eleinte zavarba ejtő, olvasás közben azonban mindinkább elbűvölő, s a történet vége felé már legsúlyosabbnak tetsző - üzenete viszont az a “mi", az a többes szám, amelynek révén nemcsak résztvevői, érintettjei leszünk az eseményeknek, de át kell élnünk, hogy a felelősségen is osztozunk. S ebből a szempontból mindegy, hogy éltünk-e akkor, amikor az adott szituáció létrejött, mert szüleink, nagyszüleink éppúgy beleértendők ebbe a többes számba, mint mi magunk. Ne vegye okvetetlenkedésnek, de kíváncsi volnék rá, hogy ez a “mi" pusztán véletlen szülte stiláris ötlet volt-e kezdetben (értékéből az sem vonna le semmit), vagy épp ebből az elgondolásból nőtt ki a regény, s kerültek bele netán olyan epizódok is, melyek a cselekménynek nem szerves tartozékai, de a “mi" szerepét még hangsúlyosabbá tehetik?

Závada Pál:  Mondhatjuk stiláris ötletnek, miért is ne. A Jadviga párnája és a Milota én-elbeszélői modorát követően nekiálltam, hogy lehetséges megszólalásokat próbáljak ki a következő regényemhez. Hogy ugyanis mikor ki beszéljen. Beszéljenek többen, de ne egyenként, egymást követően, mint eddig, hanem, teszem azt, egyszerre, vagyis többes számban, ám első személyben - azaz beszéljünk. Viszont mint elbeszélők mégse maradjunk sem arctalanul személytelen sokaságbeliek, sem pedig állandóan ugyanazok. Vagyis egymást váltó csapatokban szólaljunk meg, sőt, derüljön ki, hogy mely csoportunk konkrétan kikből is áll, s hogy mikor milyen szerepet töltünk be a történetben éppen, miközben görögdráma-kórus módjára beszélünk, míg majd át nem adjuk a szót más mellékszereplők karának. Valahogy így alakult ki ez a narráció - folyamatosan próbálgatva a dolgot konkrét példákon. Miközben két jelenség adódott és formálódott folyamatosan - az egyik ennek az eljárásnak a zavaró volta (a szokványoshoz képest), a másik pedig a zavarbaejtő volta (a kényelmeshez képest). Az első, vagyis ami zavaró benne - olyan mellékhatás, amely tehát lefaragandó, hisz végtére is nem bosszantani akarjuk az olvasót, hogy belegabalyodjon, és ne értse, mikor ki beszél. Ami ebből viszont zavarba ejtő - arra ellenben nagyon is szükség lehet. Mert hogy karnyújtásnyira közelíthet, kézzelfoghatóvá változtathat, közvetlenné tehet, érintetté avathat - azaz jelentést tágíthat és hatást erősíthet, ha jól csinálom. Általánosabb értelemben pedig - igen, ahogy maga mondja - valamiféle felelősségen való osztozásba is belehajthat. A szöveg bizonyos értelemben be is nyújtja igényét egy ilyesfajta “nem menekülhetsz"-kötelemre, hogy tényleg ne vonhassuk ki magunkat - bármennyire feszélyező is. Mert belátom, elég kínos lehet egyszerre magunkra venni, hogy - képletesen szólva - mi vagyunk a mindenkori piaci bámészkodók is meg a bajkeverők is, a zsidókkal nem szívesen közösködők is, de maguk a zsidók is, a magyarság ügyének avatott képviselői, ám a deportálás keretlegényei szintén, az internált kulákok is, meg a kommunista pártvezérek és az ávós verőlegények is, hogy csak néhányat említsek számtalan “identitásunk" közül. A kórusok olykor egyébként valóban túllépnek történetmondó feladatukon, mondataikban ilyenkor eluralkodik önnön identitáserősítésük “propagandájának" szövege - belülről mutatva talán a legesendőbb és a legborzasztóbb észjárás is egyaránt zavarba ejtően közvetlenné válhat. Elhatározás volt az is, hogy noha a “mi-kórusok" polifón szólamokat fújnak - a szöveg-egész végső jelentése kimondva-kimondatlanul (ha mondhatom így: etikailag) mégiscsak legyen egyértelmű. Amikor fölfedeztem, mi mindenre lehet alkalmas ez a narrációs eljárás, onnantól már csak az aggasztott, hogy valóban ki tudjam aknázni gyakorlatilag is ezeket a teoretikusan könnyen és hamar föltárult lehetőségeket.

Kapott-e akár elismerő, akár negatív visszajelzést A fényképész utókorának az a jellegzetessége, hogy a falukutató-, vagy inkább a népi írói mozgalom ábrázolását illetően szakított az egyoldalú felmagasztalással, és a teóriák, sőt a jellemek torzulásait is beleszőtte néhány figura ábrázolásába? Ez az illúziómentes, igazságosabb kép hogyan, minek a hatására alakult ki magában?

Závada Pál: Eltekintve az egyik recenzió néhány elmarasztaló sorától, egyelőre inkább csak egy-egy társasági beszélgetésben került szóba regényemnek ez a vonatkozása: Ha épp egyetértettünk, olyankor felületesebben, nézetkülönbség esetén viszont türelmetlenebbül vagy fojtott indulattal és a reménytelen eseteknek kijáró rálegyintéssel - már ahogy ez lenni szokott manapság. Kissé furcsa egyébként, hogy A fényképész utókorát úgy emlegetik, mint amely “a népi írói mozgalmat ábrázolja", holott alaposan csak egyetlen falukutató társadalomtudóst szerepeltet, Dohányos Lászlót, aki elég speciális - a Rákosi-korszak politikai elitjébe fölívelő - életutat tud fölmutatni. (Szekundánsát, Adlert viszont inkább személyes kötelmek fűzik Dohányos alkalmi köréhez.) Könyvemben a népi írókról, gondolkodókról jobbára beszélnek csupán - jellemzően éppen Dohányos, aki mindenkori érveiket úgy idézi-védi-dicséri (a nemesebbeket csakúgy, mint a borzasztóakat), hogy az akaratlanul válik leleplezéssé. Kérdésére így válaszolhatnám épp ezt is: Dohányos maga fosztott meg engem ezektől a szóban forgó illúzióktól, s ehhez elég volt nekem őt (és a hozzá hasonlókat) egy kicsit őszintén beszélni hagyni. Na de hát Dohányos fiktív figura, akit én teremtettem - igaz, hogy volt éppen miből és kikből. S őmelléjük képzeletben így odasorakoztak mindazok a derék, erős és jelentékeny alakok, akik egyébként az én elődeim, és akik - mint faluról származó szociográfusnak-írónak - az apáim lehetnének. Akik úgymond az életüket szentelték a magyar paraszti-népi nyomorúság fölszámolásának. És akiknek az alapjában véve becsületes lelkéhez azonban némiképp zavaros észjárás társult: Ha az merült föl ugyanis, hogy mi a teendő, mi tűrés-tagadás, elég hamar zsidózni kezdtek - tisztelet a kivételnek -, fecsegés esetén vaskosabban, de bizony még cselekvési programpontjaikban is elég elkeserítően. És ez hozzátartozik apáim magyarságteljesítményéhez sajnos - hát ilyen körülmények közt hogy ne horgadt volna föl az igényem a tisztánlátásra. Lám, az irodalom énbennem sem csupán esztétikai mezőn játszódik el szépen magában. Mert noha a legerősebb fölfedező kíváncsiság az elbeszélés megformálásának hogyanjához fűz - a becsvágy tehát arra irányul, miként lehet a dolgot a leginkább helyénvaló módon megfirkálni -, ezt az ambícióját szereti az ember az őt magát igazán elevenen érintő tárgyakon gyakorolni és célba juttatni.

Úgy fejezte ki magát az imént, hogy vannak olyan tárgyak, amelyekben “személyesen is mélyen érintett". Ha jól olvasom ki mindabból, ami olvasható, akkor magát nem a közvetlen életrajzi gyökerek kötik a zsidósághoz. Miért avatta mégis ilyen fontos témájává a magyar eszmetörténet és az antiszemitizmus viszonyát?

Závada Pál: Egyrészt azért, hogy ez a kérdésében szereplő “mégis" - amely egyelőre sajnos tökéletesen helyénvaló - egyszer eltűnjön végre. Vagyis ne az legyen a természetes, hogy valaki - magyarán szólva - nyilván csak azért feszegetheti az antiszemitizmus dolgát, mert zsidó. Holott ez engem tényleg olyan mélyen érint személyesen - már csak afeletti szégyenemben is, ahogy a szörnyű szavak súlyát és következményeit bagatellizálni látom -, hogy régóta készülök ennek valamilyen formában hangot adni. Elsősorban nem annak, hogy a szélsőséges gondolatok és tettek evidensen elítélendőek, hanem a határhelyzeteknek. Hogy éppen a “magyar szellemtörténet" jeleseitől származó gondolatok s mégoly nemes jobbító szándékok mögött is magától értetődő, bornírt természetességgel sűrűsödtek a rettenetes nézetek. És a legszörnyűbbekből valahogy soha nem tudják kihagyni a zsidókat. Hajdan is így volt - a II. világháború előtt is, de bizony utána is -, és rendszeresen megesik ez mind a mai napig. Számomra ez soha nem esztétikai kérdés volt - ezért valahogy kívül is esett az irodalom mindenkori formaproblémáin. Végül mégsem tudtam megfogalmazni másképpen, csak úgy, mint amikor ráakadtam a regénybeli megformálásának mikéntjére A fényképész utókorában.

Maga sem titkolja, kritikusai is észrevették, hogy A fényképész utókora erőteljesen utal az Érzelmek iskolájára, ami azért is meglepő, mert ha van író mostanában, aki nincs “divatban", hát az éppen Flaubert. Mi vezet őhozzá a kétezredik éven túl egy magyar írót?

Závada Pál: Először is nem “mi", hanem “ki": egy már rég elhunyt nagy fordító, Gyergyai Albert, őnélküle talán nem is így történt volna. Másodszor pedig nyilván az vezetett, hogy én nem értesültem róla, miszerint ez a francia nincsen már divatban. Flaubert nekem ifjúkorom óta egyike a legfontosabbaknak, így életműve ugyan miért éppen most - fönnállásának immár harmadik naptári évszázadában - válna a korábbinál kevésbé érdekessé? Az ő regényét én hőseimmel, szerelmeseimmel olvastatom-utánoztatom, sőt, elbeszélőimmel a mondatait is megdézsmáltatom - könyvem fejlődésregény-vonulatát, azaz szerelmi szálát ugyanis számos tekintetben közvetlen kapcsolat fűzi az övéhez -, ezek után ugyan mit titkolhatnék ezen a tényleg erőteljes és szoros, ráadásul nyilvános viszonyon?

Olvasói közt vannak, akik trilógiának tekintik három regényét, mások úgy vélik, hogy noha vannak olyan szereplői, akik több regényében is fölbukkannak, ezek a könyvek azért még önálló, magukért külön-külön helytálló alkotások. Bővül-e a sor, lesz-e regényeiből “tetralógia", vagy valami egészen másba kezd, esetleg terepet, műfajt, hangot vált?

Závada Pál: Igen, hát bizonyos értelemben kiad ugyan egy huszadik századi trilógiát ez a három regény - elsősorban azonban mégiscsak önálló, kerek világok (legalábbis reményeim szerint azokká kell hogy váljanak olvasás közben). De azért értem, hogy a kérdés a jövőre irányul, tehát először is, hogy bővül-e a sor. Igen, hát nyilván bővül (míg élünk, remélünk). Másodszor, hogy tetralógiává tágul-e a mű. Hát erre viszont ki tudna felelni, ha már a trilógiára nézve is csak a fentiek szerint sikerült? De komolyra fordítva a szót: ha írásterveim nem abban a csíraállapotban lennének is, mint ahol tényleg tartanak - tényleg bocsánatot kérek, de - akkor se szeretnék-akarnék-tudnék ilyesmire felelni. Mert ez nekem olyan intim kérdés, mint másnak az, hogy mik a kilátásai a szexuális életében, vagy hogy tervez-e gyereket, s ha igen, mi lesz a neme, neve, műfaja, satöbbije - egészen másba kezd-e, vagy esetleg hangot vált...

 NÁDRA VALÉRIA

KRITIKA, 2005. június