Megtalálni a hrabali gyöngyöt

KRITIKA 2005. július-augusztus

Még el sem kezdte következõ filmje, az Õfelsége pincére voltam forgatását, az idei cannes-i fesztiválon máris hatalmas nemzetközi érdeklõdés övezte Jirí Menzel készülõ munkáját. A hárommillió eurós költségvetéssel számoló alkotás koprodukciós vállalkozás lesz, s a jelek szerint magyar fél is közremûködik a várhatóan kétórás film létrehozásában. A hatvanhét éves Oscar-díjas prágai rendezõ ugyan még nem fejezte be a forgatókönyv írását, a helyszínkeresések és a szereplõválogatások azonban már javában folynak. A felvételek november végén kezdõdnek.

“Nem is annyira írni nehéz - vélekedik Jirí Menzel -, mint inkább elolvasni azt, amit már papírra vetettem." Mint mondja: magától a filmrendezéstől is elszokott már, nemcsak az írástól. Játékfilmet legutóbb tizenegy évvel ezelőtt készített Vlagyimir Vojnovics regénye, az Ivan Csonkin közlegény különleges kalandjai nyomán. 2002-ben a brit-német összefogásban született Tíz perc: Chello című szkeccsfilmben legkedvesebb színészéről, a Sörgyári capriccio Gruntorád doktorát alakító Rudolf Hrusínskyról forgatott a hagyományostól meglehetősen eltérő, rövidke portréfilmet. Mellesleg: ha egy filmnek lehet születésnapja, akkor a Sörgyári capriccio most éppen huszonöt éves. Egy ilyen legendás, a magyar közönség által is nagyon szeretett alkotás pedig igazán megérdemli, hogy “ünnepeljük".

Hogyan került a kezébe annak idején Bohumil Hrabal kisregénye? Talán kézirat formájában? Hiszen a hetvenes évek elején már szoros baráti kapcsolatban álltak. Már első (rövid)filmjét, a Baltazár úr halálát is az ő írása alapján forgatta, majd ezt követte a Szigorúan ellenőrzött vonatok és a sokáig dobozban tartott Pacsirták cérnaszálon.

Igen, legelőször kéziratban olvastam a Sörgyári capricciót. Hrabal úr akkoriban már nyugdíjas volt, és emlékszem, mesélte, hogy behívatták a Cseh Írószövetségbe, tagkönyvcsere miatt. A vége az lett, hogy elvették az igazolványát, és közölték vele, hogy már nem író. S akkor odaadta a Sörgyári capricciót, hogy olvassam el, és én azonnal éreztem, hogy ebből nagyon szép filmet lehetne készíteni. Közben múltak az évek, én nem forgathattam, ő meg nem jelenhetett meg az írásaival, mert a rendszer “elöljárói" úgy döntöttek. Később aztán mégiscsak sikerült visszakerülnöm a filmhez, Hrabal úrról azonban sokáig még csak hallani sem akartak. Voltak olyan hangok is, hogy “Elég volt már... felejtsük el!" Én meg folyton a barrandovi filmgyár vezetőinek a nyakára jártam, hogy szeretném megfilmesíteni a Sörgyári capricciót. Az engedély azonban sokáig váratott magára. Aztán szép lassan újra beindult a Hrabal-művek kiadása, csak a barrandovi elvtársak nem lettek engedékenyebbek. Ki kellett várnom, míg a rendszer lazulni kezdett. A hetvenes évek legvégén már azzal utasítottak el, hogy azért nem lehet filmet csinálni a könyvből, mert drága kosztümös produkció lenne. Mivel akkoriban jelent meg a Hóvirágünnep, ami “mai történet", Hrabal úrral közösen gyorsan megírtuk a forgatókönyvet. Attól viszont megijedtek, és azt mondták: “Legyen inkább akkor a Sörgyári capriccio!" Így sikerült végül mégiscsak megcsinálni, s miután kész volt a film, el kellett hogy fogadja a Barrandov vezetősége és a párt központi bizottságának néhány fejese. A vetítésen mindenki jól szórakozott, a végén felállt a filmgyár igazgatóhelyettese, aki költő is volt, és széttárt karokkal csak annyit mondott - oroszul! -, hogy “Az élet öröm..." De mivel előtte egy KB-tag ült, és rosszalló pillantást vetett rá, a költőhelyettes immár leengedett karokkal, de még ugyanazzal a lélegzettel így folytatta: “... de ez egy dekadens film!" A nézőkhöz azonban így is eljutott. Nem zárták dobozba, mint a Pacsirtákat.
Zongorán lehet négykezest játszani, forgatókönyvet hogyan írtak ketten? Volt valami bevált módszerük Hrabal úrral? Melyikük serkentette jobban a másikat a munkában?

Hrabal úr sosem írt eredeti forgatókönyvet. Illetve igen, egyszer. Abból viszont nem lett film soha. A hagyatékában ez az mű is megtalálható. Ivan Passernek írta. Az a munka, amelyet én végeztem, irodalmi művek adaptálása volt. Csak a legelső filmem forgatókönyvét írtam egyedül, az ő segítsége nélkül. Akkor még nem ismertük egymást személyesen. Később, amikor az első egész estét betöltő filmemre készültem, fogtam az irodalmi alkotást, az alapot, és felidéztem magamban, amit főiskolai tanárom, Vávra professzor úr mondott, hogy egy szépirodalmi műnek egészen mások a kompozíciós szabályai, mint egy drámának vagy egy filmnek. S mindazt, amire ő tanított, becsülettel továbbadtam Hrabal úrnak. Én magam pedig kivettem az írásából mindazt, ami drámai szempontból a hordozóelem szerepét töltötte be, ebből állítottam össze egy szerkezetet, egy vezérfonalat, s ennek alapján írta meg Hrabal úr az új könyvet. A barrandovi dramaturgok megjegyzéseit és az én észrevételeimet figyelembe véve aztán ismét egy újabb verziót tett elém, tehát a szó szoros értelmében, vagy ha úgy tetszik: hagyományos formában közösen nem írtunk. Egy írógépen valóban nem lehet úgy dolgozni, mint a zongorán. Mindig elmondtam neki, hogy mit szeretnék, ebből bizonyos dolgokat elfogadott, másokat elutasított, de a forgatókönyv végül is minden esetben az ő munkája volt. Azt kell hogy mondjam: végtelenül alázatos és előzékeny író volt. Nem hiú, aki minden kihúzott vagy beékelt szóra kényes lett volna, mint az írók általában. Teljes megértéssel fogadta, hogy a film egészen más műfaj, mint az irodalom. Mások az igényei, mások a törvényszerűségei. Tudta, hogy tisztelem őt, és nem általa akarok sikereket elérni, hanem őt akarom hűen tolmácsolni, ezért mindig nyomasztóan viselkedett velem szemben. “A könyv az enyém, de a film a maga dolga" - mondta. Nagyon szívélyes volt hozzám, sosem voltak ellenvetései. És mindig megdicsért, aminek egészen addig a pillanatig nagyon örültem, amíg fültanúja nem voltam annak, hogy más rendezőt is megdicsért. Egy olyanvalakit, akiről egyébként nem volt jó véleménnyel.

Valóban egy kicsit sem zavarta őt, hogy negyedszer-ötödször is újra kellett írni a forgatókönyvet?

Nem emlékszem olyanra, hogy akár csak egyszer is türelmetlen lett volna. Ilyen szempontból nagyon áldozatkész és ismétlem: előzékeny volt. Őt az írás egyszerűen szórakoztatta. Egyvalamit nem szeretett: maga után elolvasni, amit megírt. Nem egy novellájának több változata is van. A Szigorúan ellenőrzött vonatoknak is megvolt az “előképe". Amikor a Pacsirták cérnaszálont csináltuk, odaadta a regénynek azt a változatát, amelyből az első húsz oldal hiányzott, mert elveszett. Hrabal úr felesége, akit egyébként nagyon kedveltem, mint fölösleges papírt, elégette. Egyszer azt mondta nekem: nem érti, mi benne az író?! Ő ugyanis a népszerű olvasmányokat szerette.

A színészeket illetően, gondolom, a legnehezebb döntés elé Mariska figurája állította, aki nem más, mint Bohumil Hrabal édesanyja. Hogyan esett a választása Magda Vasáryovára, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház akkor még vezető művészére, aki később diplomatakarriert futott be? És miképpen fogadták Csehországban, hogy nem cseh színésznőre bízta a szerepet?

Ez nem okozott gondot. Magdát a televíziónak és filmnek köszönhetően a cseh közönség is jól ismerte és szerette. De egészen a Sörgyári capriccióig inkább csak törékeny nőket játszott. A legszebb éveiben virágzott, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e a könyvet? Nem, felelte. Erre bementem egy könyvesboltba, és megvettem neki. A gyártásvezető egyáltalán nem örült, amikor megtudta, hogy dolgozni szeretnék vele. “Megőrültél? Minden este játszik Pozsonyban, tévéfilmeket forgat, ki fogja fizetni azt a sok repülőjegyet? Találj inkább egy prágai színésznőt!" Találtam is. Parókát adtunk rá, és kiderült, hogy teljes mértékben megfelel a szerepre. Felhívtam hát Magdát, hogy közöljem vele, felejtse el az egész történetet. De még mielőtt elmondtam volna neki, azt kérdezte: “Megkaptad a levelemet?" Nem, mondtam, semmiféle levelet nem kaptam. Én azért telefonálok, hogy sajnálattal közöljem, végül is egy prágai színésznőt választottam a szerepre. “Kár! - felelte. - De úgy kell nekem! Már úgyis fent hordtam az orromat." Másnap pedig megjött a levele, amelyben az állt: “Jirka! Elolvastam a könyvet, és mindent felzabáltam a fridzsiderből." Én abban a pillanatban tudtam, hogy nagyon nagy hibát követnék el, ha másvalakinek adnám a szerepet. Prágai kolléganőjének mindent elmagyaráztam. Megértő volt, azóta is jó viszonyban vagyunk, Magda pedig teljes mértékben szabaddá tette magát a forgatásra. De a többiek is, a Pepin bácsit alakító Jaromír Hanzlík, Rudolf Hrusínsky és a sörgyár igazgatóját, Mariska férjét játszó Jirí Schmitzer is folyamatosan a rendelkezésünkre állt. Mellettük nem kellett semmit sem tudni, semmihez sem érteni, Hrabal úr zseniális anyaga egyszerűen életre kelt általuk. Ez nem az én érdemem. Én hálás vagyok az Úrnak, hogy ott lehettem velük, mellettük.

Van egy megmosolyogtató, chaplini figura is a filmben: egy névtelen sörgyári alkalmazott, aki folyton töri-zúzza magát. Mókás, talán habókos is egy kicsit a férfi, hol feltűnik, hol eltűnik. Őt is Rudolf Hrusínskynak hívják. Mivelhogy “apja fia".

Ez a figura eredetileg nem volt a forgatókönyvben. Előbb ugyanis a belső jeleneteket vettük fel, Jirí Schmitzer és Magda Vasáryová jeleneteit. De amikor a forgatással párhuzamosan vágtuk az anyagot, észrevettem, hogy a film kezd eltolódni egyfajta idill felé. A film azonban nem lehet más, mint egy jól tálalt ebéd, amelyben mesterien követik egymást az ízek. A sós, az édes, a savanyú, a laktató és az egészséges étel. Én meg féltem, hogy egy kicsit édesre sikerült, amit addig főztem, és valami más is kellene hozzá. És eszembe jutott egy durva vicc, amelyet Hrabal úrtól hallottam. Egy törpéről szól, aki mindig egy szép lány utan kajtat. A lány arra kéri, ne mászkáljon már utána, de ő csak megy és követi lerázhatatlanul. A lány erre levágja a törpe kezét, de ő akkor sem tágít, továbbra is kitartóan a sarkában jár. A lány erre a másik kezét is levágja, aztán az egyik, majd a másik lábát is. A törpe már végtagok nélkül hever a porban, amikor azt mondja: most már tényleg feladom, hiszen nyomorék vagyok. Ez tényleg hülye vicc, de arra ösztönzött, hogy kitaláljam ezt a figurát.

A film zeneszerzője Jirí Sust. Ő is állandó munkatársa, akárcsak az operatőr, Jaromír Sofr.

Sust úr nagyon kultivált ember, a zenetörténetben is járatos. Csaknem minden filmem zenéjét ő szerezte. A Sörgyári capriccióhoz nem olyan zenét keresett, amely pusztán kellemes és hallgatható. Illik a film hangulatához. A filmet ugyanis hangulatba kell ültetni. A Szigorúan ellenenőrzött vonatokhoz a protektorátus idejéből származó zenére volt szükségünk. Lili Marlen a második világháború idején világhírű volt, csakhogy az ő dalait nem használhattuk, mert nagyon sokba kerültek volna. Sust úr ezért komponált valami hasonlót. Nem plagizált, komponált! Annyira jól sikerült, amit létrehozott, hogy Amerikában szöveget írtak hozzá, és lemezen ki is adták. Érzéke volt ahhoz, hogy a film színezete milyen muzsikát kívánt. Számomra a film, hozzá illő zene nélkül, egyszerűen nézhetetlen.

A magyar néző számára immár legendás alkotás a Sörgyári capriccio. A belőle áradó derű és életöröm hol fogta még meg ilyen nagyon a közönséget?

Természetesen Csehországban.

De külföldön?

Magyarországon. A magyar nézők értenek engem. Mindig is értettek. Jut eszembe: amikor készültem erre a filmre, többen is megkérdezték tőlem, miről fog szólni? Mindig mindenkinek azt válaszoltam: arról, hogy két ember, még ha házastársak is, szeretik egymást. Hrabal úr ugyanis szeretettel itatta át minden történetét. Ebből jött aztán az a féktelen öröm, játékosság és finom pikantéria, amely a Sörgyári capricciót is áthatja. Hasek, a cseh irodalom másik jeles egyénisége nem volt ilyen jó ember. Pontos, sőt zseniális meglátásai voltak, de Hrabaltól és Karel Capektől eltérően meglehetősen közönyösen viszonyult az élet dolgaihoz. Reflektált bizonyos jeleire, de mindenféle elkötelezettség nélkül, és ez borzasztóan dühítő. Ezt igazából én is csak akkor tudatosítottam, amikor a Csonkint forgattuk, amelyet a Svejkkel szoktak összevetni. A Csonkinban azonban érezhető a szerző őszinte érdeklődése azok iránt, akikről ír. Haseknál mindenki bohócnak tűnik. Néha le is kezeli az embert. Ezért sem tudnám filmre vinni a műveit. Nem érzek lelki közösséget a hőseivel.

Az Őfelsége pincére voltam, szerkezetét tekintve, sokkal bonyolultabb mű, mint bármelyik Hrabal-novella. Nemcsak azért, mert mélyen filozofikus, hanem mert a története is rengeteg apró eseményből áll össze. Mintha csak egy mérnőki tudatossággal létrehozott mozaikot néznénk.

Könyve utószavában Hrabal úr azt írja, “fénymámorban", tizennyolc nap alatt öntötte ki magából a történetet, és úgy hagyta, ahogy első nekifutásra született. Tehát el sem olvasta maga után. És hogy reméli, egyszer majd lesz ideje és bátorsága átgyúrni a szöveget. Ugyanis amit csak tudott, mindent belerakott. Minden történetet, amit akkoriban hallott. Még a pontatlanság, a káosz árán is. Biztoan érezte ő is, hogy tárgyi tévedések is vannak a műben, mert az utószóban azt is leírja: “Remélem, hogy egyszer majd lesz időm és bátorságom a szöveget újra és újra átgyúrni és bizonyos klasszikus igényekhez idomítani, vagy pedig... ollót ragadni és kivágni azokat a képeket, amelyek az idő múlásával is megőrizték frissességüket... És ha már nem lennék a világon... vágjanak össze a szövegből egy rövid novellát vagy egy hosszabb elbeszélést." Neki ugyanis nem volt kedve hozzányúlni.

A forgatókönyv írása során önnek sem lehetett könnyű eldöntenie, mihez ragaszkodjon, és miről mondjon le?

Annyi figura és velük együtt annyi helyzet van a regényben, hogy mindet át sem lehetne ültetni a filmbe. Több mint száz történet, anekdota közül kellett választanom, de igazából csak azokkal foglalkozom, amelyek szorosan hozzátartoznak a cselekményhez. Azokat a szituációkat, amelyek nem igazán érintik a főhőst, elsőre kihagytam. Hrabal úr a novellák mestere volt. Ezt a művét sok-sok elbeszéléséből rakta össze, így lett belőle regény. Itt nincs fejlődési struktúra, de van egy központi figura, aki körül állandóan változik a világ. Sok fordulat történik negyven év leforgása alatt. Már a Zajos magány is majdnem ilyen volt, de ott időbeli egységről beszélhetünk. Az Őfelsége pincére voltam az író legterjedelmesebb és legszerteágazóbb műve.

Olvasta Hrabal úr a forgatókönyv első változatát?

Azt igen. A javított változatot azonban aligha. Még akkor sem, ha azt mondta rá, hogy rendben van. Ő már akkor annyira beteg volt, hogy szerintem nem is olvasta. De megdicsért, hogy erőt adjon a további munkához.

Egy nagy horderejű és nagy költségvetésű munkához.

Én nem szeretném, ha ez drága film lenne. Annak ellenére sem, hogy ez nem egy kamarajellegű, hanem egy meglehetősen szerteágazó, sokféle hangot megszólaltató történet. Természetemből adódóan, hiszen én magam is inkább spórolós vagyok, mindig is kerültem a drága filmeket. Még a nagy stábot sem szeretem. Vasgolyó lenne a lábamon. Nehezítené a munkámat, az életemet. Én kis stábbal szeretek dolgozni, amelyben minden jól átlátható.

A producerek manapság filmes mogulokká váltak és szinte teljhatalmat gyakorolnak még a rendezők fölött is. Hogyan tudja majd megőrizni alkotói szabadságát, megóvni a hrabali “gyöngyöt"?

Van bennem némi félelem, ha erre gondolok. Én minden filmemet a régi rendszerben forgattam, ahol másképpen működtek ezek a dolgok. Kivétel a Csonkin volt, hiszen azt 1993 őszén kezdtük el egy angol producerrel, akivel nagyon rossz tapasztalatokat szereztem. Nem láttam sem a fejébe, sem a zsebébe, és ez módfelett idegesített. A nagy pénz könnyen becsapja az embert. Bármilyen furcsán hangzik is, azt kell hogy mondjam: anyagi megszorítások közepette valahogy jobban működik a fantázia, nagyobb a képzelőerő. A rendezők többsége tévhitben él. Sokan úgy képzelik, minél drágább egy film, annál jobb. Pedig ez egyáltalán nem így van. Mondjak három példát? Trója, Nagy Sándor, Mennyei Királyság. Az Őfelsége pincére voltam csak azért lesz költséges produkció, mert több helyszínen kell forgatnunk. Egyébként mindössze két nagy jelenet lesz a filmben, a többi kevés szereplős, kis díszlettel. A hotelek lesznek majd drágák, amelyekben dolgozni fogunk. Azoknak ugyanis gyönyörűeknek kell lenniük.

A Cinoherní klub egykori előadásában annak idején három Hrusínsky játszotte Őfelsége pincérét. Azt az előadást nem ön rendezte.

A filmben két színészre bízom a szerepet. Az idősebb pincér hatvanesztendős lesz, az ő emlékei elevenednek majd meg a vásznon úgy, hogy fiatalkori énjét egy harminc körüli kollégájával láttatom. A börtönéveket, a háború utáni fejezetet átugorjuk, mivel Hrabal úr kezéből ott kicsúszott a történet fonala. Én csak annyit szeretnék megmutatni, hogy a hőst becsukják tizenöt évre, aztán később elmeséli, mi történt vele a sitten. Ő amúgy sem volt soha igazán aktív figura. Inkább csak szemtanúja lehetett bizonyos eseményeknek. Ez is nehezíti a dolgomat: nem hagyhatom végig tétlenül, passzív helyzetben a figurát, ki kell találnom valamit neki. Olyan szituációkkal kell dúsítanom a történetet, amelyek illenek az egészhez. Amikor a könyvben Hrabal úr arról ír, hogy mire gondol a hős, a filmben nem elég megmutatni az arcát, nekem láthatóvá kell tennem, mi jár a fejében. Az író két mondattal is jelezhet egy akciót. Nekem az kevés. Közben azt is szem előtt kell tartanom, hogy két óránál egy perccel sem lehet hosszabb a film. Még annak ellenére sem, hogy Hrabal úr olyan színesen ír, hogy bármelyik oldalon nyitjuk is ki a könyvet, mindenütt egy új film kezdődik. Olyan gazdag az anyag, hogy akár száz rövidfilmet készíthetnék belőle, és nagyon szépeket. A szöveg mennyiségét tekintve a Sörgyári capriccio sem hosszabb, mégis sokkal egyszerűbb történet. A Pacsirták cérnaszálon és a Hóvirágünnep több fejezetből tevődik össze, ennek ellenére egységes a sztori, hiszen egy helyszínre, egy főhősre épül.

A Csonkin óta eltelt tizenegy év alatt valóban azért nem készített filmet, mert egyetlen forgatókönyv sem nyerte meg a tetszését? Nekem ez annyira hihetetlen!

Pedig ez az igazság. Csupa hülyeséget tettek elém. Olyan se füle, se farka történeteket. Két évvel ezelőtt megkeresett egy csőgyáros, aki szereti a munkáimat, hogy annyi pénzt ad, amennyit csak akarok, de csináljak már új filmet. A könyv azonban, amelyet magával hozott, gyalázatosan rossz volt. Egyetlen jóízű filmes munkám a Tíz perc volt. Azt nagyon élveztem. Természetesen Rudolf Hrusínsky révén. Bevallom, én már az Őfelsége pincéréről is lemondtam. Annyi sok hercehurca volt a szerző jogok körül, hogy már nem is akartam szenvedni miatta. Jól elvoltam én a színházi munkáimmal is. Ha azt kérdezték tőlem, miért nem forgatok, már csak azt feleltem: “Miért forgassak? Kinek? Az én közönségem már nem jár moziba." A hetvenes években, emlékszem, ugyanezt a kérdést nekem tették fel a pártközpontban. Ott álltam a párttitkár előtt, aki pár nappal korábban Jugoszláviában járt egy küldöttség élén, s mindenki rólam és Vera Chytilováról faggatta. Hogy mi van velünk, mire készülünk, milyen filmekben gondolkozunk, mikor forgatunk? “De miért pont maguk? - üvöltözött velem a pártfunkci. - Annyi jó rendezőnk van, miért éppen Menzelt és Chytilovát emlegetik?"

A Pincért is kéziratban olvasta először?

Még jóval a megjelenés előtt.

És ebben is rögtön meglátta a filmet?

Nem. De annyira nem, hogy amikor Hrabal úr közölte velem, hogy Karel Kachyna komolyan érdeklődik az anyag iránt, azt mondtam neki, csak csinálja meg, ha van hozzá bátorsága. Amúgy sem volt nekem semmiféle előjogom a Hrabal-novellák megfilmesítéséhez. Forgattam én Vladislav Vancura és Zdenek Sverák írásai alapján is. Egy gondom volt csak Kachynával. Hogy éveken át hozzá sem nyúlt a könyvhöz. Rajta ült egy remek anyagon, és nem mert belevágni, annyira félt tőle. Megijedt a rá nehezedő tehertől. Emlékszem, Ceské Budejovicében dolgoztam egy színházi előadáson, ott keresett meg egy francia nő, hogy megveszi a megfilmesítés jogait, csak vállaljam el a rendezést. Erre megszólalt Kachyna, és azt üzente: vagy ő, vagy senki más. Miközben a kisujját sem mozdította. Na, akkor éreztem először, hogy talán akkor mégis belevágnék. És a szavamat adtam, hogy megírom a forgatókönyvet. Másfél évig dolgoztam rajta, aztán úgy, ahogy volt, félretettem. A hátam mögött zajló sok huzavona elvette a kedvem a munkától. Aztán egy évvel ezelőtt valahogy visszatalált hozzám a lehetőség, de a kész forgatókönyv már nem tetszett, úgyhogy négy hónap alatt írtam egy újat, és most még mindig azt csiszolgatom. Pedig ősszel elkezdjük a forgatást. Ez most már biztos.

Szórakoztató film lesz?

Más szóba sem jöhet. Én nem szeretem a művészfilmeket. Engem azok szörnyen untatnak. Bergmanért sem rajongtam soha. Woody Allent viszont továbbra is nagyon szeretem. Az ő filmjeiben leköt minden jelenet.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

FORRÁS.: KRITIKA, 2005. Július-augusztus