A Miskolci Nemzeti Színház két premierrel nyitja meg a 2005/2006-os évadot. A Szép kilátás címû színjáték (szeptember 30.) és az Agyõ Európa, Európa agyõ címû fantázia (október 1.) nemzetközi vállalkozás. Paolo Magelli nemzetközi hírû olasz rendezõ alkotótársai a magyar színészek mellett a világhírû zeneszerzõ és hegedûmûvész, Alexander Balanescu, és a rendezõ állandó munkatársa, a horvát színházi élet neves képviselõje, ®eljka Udovièiæ dramaturg.
A Szép kilátás szerzője, Ödön von Horváth a hontalan, vándorló, kutató és kritikus alkatú közép-európai megtestesítője, az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte, aki magyar volt, de németül írt. Az Agyő Európa... című fantáziának sok szerzője van: Paolo Magelli munkatársainak, ismerőseinek és a színészeknek az emlékeiből, írásaiból, sztorijaiból írta dramaturgjával közösen a szöveget. A műben fontos szerepet kap Alexander Balanescu zenéje, amelyet a színház zenekarából alakult Kis Szeptim Zenekar élőben játszik a színpadon, a premier estéjén a zeneszerző Alexander Balanescu közreműködésével. És fontos a mozgás is, amely Krámer György koreográfus munkája.
A Szép kilátás premierje előtt nyílik meg Dionisis Fotopoulos görög díszlettervező munkáiból készült kiállítás a Miskolci Nemzeti Színházban
Ödön von Horváth
SZÉP KILÁTÁS
színjáték két részben
Rendező: PAOLO MAGELLI
 |
Szereplők:
FANDL FERENC, HUNYADKÜRTI ISTVÁN, BŐSZE GYÖRGY, KASZÁS GÉZA, HALMÁGYI SÁNDOR, HERNÁDI JUDIT, VARGA KLÁRI
Koprodukciós partner: Thália Színház
A premier időpontja
2005. szeptember 30. péntek, 19 óra - Nagyszínház
▪
Paolo Magelli - Alexander Balanescu -Željka Udovičić
AGYŐ EURÓPA, EURÓPA AGYŐ
 |
fantázia egy részben
Rendező: PAOLO MAGELLI
Zeneszerző: ALEXANDER BALANESCU
Koreográfus: KRÁMER GYÖRGY
Szereplők:
BARTA MÁRIA VIOLA, BŐSZE GYÖRGY, FANDL FERENC,
HALMÁGYI SÁNDOR, HOMONAI ISTVÁN, HUNYADKÜRTI ISTVÁN, KASZÁS GÉZA, KEREKES VALÉRIA, MÁHR ÁGI, MÜLLER JÚLIA, SZIRBIK BERNADETT,
VARGA ANDREA, VARGA KLÁRI
A bemutató előadáson hegedűn közreműködik a zeneszerző:
ALEXANDER BALANESCU
Koprodukciós partner: Thália Színház
A premier időpontja
2005. október 1. szombat, 19 óra - Nagyszínház
Évadnyitó premierek!
▪ Röviden a Szép kilátásról
"Önök a hazám iránt érdeklődnek, én meg azt felelem: Fiuméban születtem, Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, Bécsben és Münchenben nevelkedtem, és magyar útlevelem van - de: "haza"? Olyat nem ismerek. Tipikus ó-osztrák-magyar keverék vagyok: magyar, horvát, német, cseh - a nevem magyar, az anyanyelvem német. Messze németül beszélek a legjobban, ma már csak németül írok, tehát a német kultúrkörhöz, a német néphez tartozom. Ám a "hon" nacionalistává hamisított fogalma idegen tőlem. Nekem a nép a honom..."
Ödön von Horváth
Ödön von Horváth 1926-ban írt darabja eredeti műfaji megjelölése szerint "komédia három felvonásban", valójában azonban egy szatirikus, kegyetlen, hazugságot és képmutatást leleplező "fekete komédia". Színhelye a jobb napokat is látott Szép kilátás Hotel valahol az Alpokban. A hotelbeliek mind lecsúszott, kétes egzisztenciák: a színészből lett, gyanús ügyleteket bonyolító szállodaigazgató, a bíróság előtt egyszer már hamisan esküdő pincér, az emberölésért börtönt is megjárt sofőr, a lopott autókkal feketéző kereskedő, a kártyaadósságba keveredett öreg báró és a mohó, élveteg bárónő. Ebbe a lezüllött panoptikumba toppan be egy fiatal lány, a szállodatulajdonos egykori szeretője. A szállodatulajdonos ki akarja dobni, s a hotel többi férfilakója - hogy segítsék a "főnököt" -, a lány szeretőjének hazudva magát, kegyetlen színjátékot adnak elő. A helyzet azonban megváltozik, amikor kiderül, hogy a lányra szép kis örökség vár...
Ödön von Horváth sokáig elfeledett darabját az RS9 Stúdiószínház 2001-es bemutatója óta nem játszották Magyarországon. A miskolci előadás - már csak a rendező személye miatt is - fontos színházi esemény.
▪ A színház mindenkié (interjú)
Paolo Magelli - rendező
A színház az igazság szigete. A színház az igazság temploma, az utolsó hely a világban, ahol még meg lehet tisztulni attól a szellemi környezetszennyezéstől, ami körülvesz bennünket - vallja Paolo Magelli. Az olasz rendező 1968 táján lázadó színészekkel dolgozott együtt a firenzei Teatro Metastasio nevezetű színházban, amely az egyik legjelentősebb modern olasz műhely. 19 évesen Harag György mellé szegődött Marosvásárhelyre, 23 évesen pedig két produkciót is rendezett a Belgrádi Nemzeti Színházban. 1975 és 1986 között az egyik legjelentősebb európai seregszemle, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál munkatársa volt. 2005 tavaszán, nyarán és őszén kedvenc városai - Drezda, Prato és Zágráb mellett - Miskolcon időzött a legtöbbet a Szép kilátás és az Agyő Európa című darabok színrevitelének okán. A két művet felváltva próbálta a társulat, ami színésznek, rendezőnek egyaránt megterhelő, ugyanakkor izgalmas munka. A rendezővel két próba közötti szünetben beszélgettünk.
- Miért kezdett érdekelődni Kelet-Európa iránt?
- A firenzei Teatro Metastasio társulatának ösztöndíjasaként, 19 évesen választhattam, hol akarok dolgozni-tanulni. Azért döntöttem Románia mellett, mert ott nagyon jó színházat csináltak a 70-es években. És mert Marosvásárhelyen Harag György mellett akartam lenni. Két darabot rendeztem ott - ez volt a diplomamunkám. Kortársaim mind London, Párizs, Nyugat-Németország nagy színházaiba törekedtek. Én azonban - egy nagy múltú, nemesi család sarjaként, a 68-as generáció tagjaként, baloldaliként - úgy gondoltam, megnézem magamnak a balkáni, keleti világot. A nyugati kulturális imperializmus ugyanis arrogánsnak tűnt a számomra.
- Politikai kíváncsiság is vezette?
- Nyugat felől, így Olaszországból nézve Kelet-Európa mintha nem is létezett volna, kulturális értelemben legalábbis egy nagy feketeségnek, ürességnek tekintették, amelyről nem akartak tudomást venni. Amikor már Jugoszláviában dolgoztam az 1970-es-80-as években, az persze nem csupán színházi, hanem a politikai okok miatt is vonzott, érdekelt az önigazgatási szocializmus modellje. A Kelet-Európa iránti rajongásomat, színházi érdeklődésemet nemcsak a vándorlásaim közepette élhettem ki, hanem 1975-86 között a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) munkatársaként is. Ki se kellett mozdulnom Belgrádból, mert oda járt a világ: Ljubimovtól Vasziljeven át Grotowskiig "keletről" és Robert Wilsontól Peter Brookon át Eugenio Barbáig a nyugatról mindenki.
- Mégis mi vonzotta Keletre?
- Rossz kérdés. És mindig megkérdezik. Megérte egy firenzei fiatalembernek az 1970-es években Marosvásárhelyre mennie? Megérte. És aztán Jugoszláviába? Az is megérte. Amikor Romániában vagy Európa keleti felének más országaiban rendeztem még a nagy változások előtt, mindig megdöbbentett, amikor azt kérdezték: Paolo, mi a fenét keresel te itt nálunk? Képzeljük el, hogy meglátogatok valakit, egy barátot. Bekopogok hozzá, köszönök. És ő nem érti, mit akarok? Mintha azt gondolná, hogy nincs neki semmije, ami engem érdekelhetne. Ezzel önmagát is megalázza. Ezt a kisebbrendűségi érzést nem tudom elfogadni. Miért nem mész például Párizsba? - jött menetrendszerűen a következő kérdés. Voltam ott is, mindig rendeztem Nyugaton is - Németországban, Svájcban, Franciaországban -, mert abból tudom fedezni keleti kalandozásaimat, vándorlásaimat. És dolgoztam Dél-Amerikában is - érdekes, hogy ott sose kérdezték meg tőlem, hogy mi a frászt keresek éppen náluk? Az ottaniak öntudatát sem a szegénység, sem a diktatúrák nem tudták megtörni.
- A rendszer - a jugoszláv modelltől, a "legvidámabb barakk" magyar langymelegén át a kemény román diktatúráig - megbukott.
- Nyugat és Kelet. Nem akarom ezt a különbségételt elfogadni. Szabadság és diktatúra. Hát mit mondjak erre? Nem is olyan régen Jiři Menzellel iszogattunk Dubrovnikban. "Tudod, mi a te nagy tragédiád, Jiři?" - kérdeztem. "No, mondd!" - biztatott. "Az, hogy mióta vége lett a kommunizmusnak, semmi jót nem csináltál" - válaszoltam, amin jót nevettünk. De komolyra fordítva a szót! Olyan világban élünk, ahol Lancelot megölte a sárkányt, és a tetem oszlásnak indult, bűzlik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Milyen legyen a színház ebben a világban? Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Öt ével ezelőtt például Izraelben a keresztes hadjáratokról csináltam darabot, amelyben zsidó és palesztin színészek dolgoztak olasz, osztrák, francia, német kollegákkal együtt - ez ma már elképzelhetetlen volna a mai közel-keleti helyzet, a palesztin-zsidó konfliktus miatt. Azért hoztam fel ezt példaként, mert meggyőződésem, hogy a nemzeti kereteken felül kell emelkedni, és kíváncsian kell szemlélni a világot. Nem szabad bezárkózni saját kultúránkba, mert az torzulásokat okoz. Más kultúrák megismerése mindig ösztönzően hat.
- A próbák alatt sokszor mintha elkalandozna. Egy-egy konkrét probléma kapcsán arról beszél, hogy ön milyen színházat akar csinálni. Milyet is?
- Nem fogadom el azt a sokszor hangoztatott felfogást, hogy a színházat a közönség kedve és igénye szerint kell csinálni. Hogy miért nem? Azért, mert a társadalom, amelyben élünk hazugságokkal van tele, mégpedig olyan hazugságokkal, amelyek minden nap "igazzá" válnak. Ezzel bombáznak bennünket a médiumok. És hajlamosak vagyunk mindent el is hinni. A színház az egyetlen hely, amely meg tudja tisztítani az embert. Az igazság temploma. A laikusok temploma. Itt az idő, hogy a színház visszafoglalja a 19. századi pozícióját, amikor az még mindenkié volt. Ma az elité, a társadalom egy kis rétegéé a színház. Minden média a tőkéé, a politikusoké - a színházat nem szabad átengedni nekik! Meg kell maradnia szellemi környezetszennyezéstől mentes szigetnek vagy templomnak - ahogy tetszik. A baj azonban nagy. A színház ugyanis versenybe száll a környező világgal, a televízióval. Mert vonzó akar lenni. Ez hiba, mert olyan közönség nő fel az ilyen színházon (és tévén), amely éppen az igazság iránti érzékenységét veszíti el. A színház persze nem egy pedagógiai intézmény. Minden jó darab és rendezés hordoz valamilyen művészi igazságot, valamilyen megoldást kínál. A néző pedig ebből megérez valamit, elfogadja vagy elutasítja, mindenki a maga módján reagál. Így hat a színház.
- Az általános gyakorlattól igen hosszan próbál. Nem néhány hétig, hanem több hónapig.
- Nem érdekelnek az úgynevezett produkciók: meghívnak, jövök, maximum hat hét alatt színre állítom a darabot, jöhet a bemutató, és már utazom is. A miskolci munka 2005 áprilisa óta tart, az előkészületekkel együtt még régebb óta. Ez nem egy nagy befektetés számomra, anyagi értelemben, gondolom ezt mondanom sem kell. De csak így tudok dolgozni, mert szellemi értelemben a hosszú vajúdás, az előkészületek alapossága szükséges a munkához, és időre van szükség ahhoz, hogy a bemutatókor az kerüljön színre, amit én akarok a színészekkel együtt. Így áll össze egy darab szövege, zenéje, így változik, formálódik egy előadás, míg aztán elkezdődnek a próbák, s még a próbák során is változik, alakul a darab, újabb részeket húzunk ki, mert a játék közben feleslegesnek bizonyulnak, de újabb és újabb ötletek viszik előre a próbákat. Folyamatos szellemi izgalomban, feszültségben és készenlétben vagyunk. Nem munka ez, nem dolgozás, hanem alkotás. Számomra a színház.
- Miért érdekli Ödön von Horváth, akinek számos darabját rendezte már? A műveit olvasva az embernek mindig az a kellemetlen érzése van, hogy ez olyan, mintha a mi mai világunkról szólna. Ezért rendez most is Horváth-darabot?
- Horváth gyerekkorom óta érdekel, mert jó író, és mert emigráns léte is közel áll hozzám: egy ember, aki sosem élt "otthon". Magyar útlevele volt, de németül írt, tipikus osztrák-magyar monarchiabeli család sarja volt, az osztrákoknak túl bajor, a bajoroknak túl osztrák, nem "igazi" német nyelven írt. Élt Fiumében, Budapesten, Bécsben, Párágban, Münchenben, Berlinben és meghalt Párizsban. Közel áll hozzám az, ami Horváthot a műveiben foglalkoztatta: minden emberben van egy kis fasizmus, vagyis feszültség, gyűlölet a másik ember iránt, mindenkiben van némi szellemi degeneráció. Erről írt Horváth, egészen pontosan arról, hogy ha ez "szervezetté" válik, akkor Európában újra kitör a háború. A nácik hatalomra jutását megélte, a háborút már nem, hiszen 1938-ban meghalt. A Szép kilátást 1970-es évek végén rendeztem először Bécsben. Igen brutális darab, fekete komédia. A Szép kilátáshoz címzett szálló lakói kegyetlenül elbánnak egymással, kapcsolatukban ez az általam mindennapinak nevezett fasizmus működik. Horváth 1926-ban írta a darabot, másfél évtized múlva Európát feldúlta a világháború, aztán volt kommunizmus, és ma mit látunk? Az emberek szépen felöltöznek, három joghurttal több van a hűtőjükben, egyébként semmi sem változott. Sehol. A hétköznapok fasizmusa ma is érzékelhető, tapintható. Az ember ilyen volt, és ilyen is marad. Én meg - mindentől függetlenül - az igazságot keresem, és ez a keresés jelenti számomra mindenek az értelmét.
Kornya István
(Az interjú megjelenik a Színházi Esték 59., legújabb számában.
Az írás szabadon felhasználható a szerző és a forrás megjelölésével!)
▪ Paolo Magelli életrajza
Az olaszországi Pratóban született. Klasszikus filológiát és rendezést tanult, és P. P. Pasolini és Giorgio Strehler asszisztenseként dolgozott. 19 évesen rendezett először.
Paolo Emilio Poesio által is támogatott Teatro Stúdió egyik alapító tagja.
Firenzében szabad választási lehetőséget ajánlottak neki egy külföldi ösztöndíjra, s őt az alig ismert európai kultúrák iránti érdeklődése Romániába vonzotta, ahol három produkciót is rendezett. Ezután ismét a Teatro Studioban dolgozott, többek között Roberto Begninivel, Pamela Villoresivel, Marcello Bartolival.
23 évesen két produkciót rendezett a Belgrádi Nemzeti Színházban, s ezután is állandó kapcsolatban maradt a ma már ex-Jugoszláviával, ahova európai színházi vándorlásaiból újra és újra visszatért.
1975-86 között a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) munkatársa, 1988-91 között a zágrábi ZKM Színház művészeti vezetője, 1996-ban a "Villa Piccolomini, mint a kultúra nemzetközi fellegvára" alapító tagja Rómában.
15 különböző országban több mint 150 darabot rendezett.
Ma - ha teheti, s munkája engedi - Drezdában, Olaszországban és Zágrábban él.
▪ Szereposztás
Ödön von Horváth:
SZÉP KILÁTÁS
színjáték két részben
Fordította: Halasi Zoltán
Max FANDL FERENC
Karl HUNYADKÜRTI ISTVÁN
Müller BŐSZE GYÖRGY
Strasser KASZÁS GÉZA
Emanuel von Stetten báró HALMÁGYI SÁNDOR
Ada von Stetten bárónő HERNÁDI JUDIT Jászai-díjas, Érdemes művész
Christine VARGA KLÁRI
Dramaturg: Željka UdovičiĆ
Díszlet: MENCZEL RÓBERT Jászai-díjas
Jelmez: LACZÓ HENRIETTE
Zeneszerző: Alexander Balanescu
Irodalmi munkatárs: DURÓ GÁBOR
Zenei munkatárs: SZAKÁCS SÁRA
Színpadmester: FARKAS GÁBOR
Ügyelő: RACK ZSUZSA
Súgó: GAH ERZSÉBET
Rendezőasszisztens: GRIBOVSZKY PÁL
A rendező munkatársa: KEREKES VALÉRIA
Rendező: PAOLO MAGELLI
Bemutató: 2005. szeptember 30.
Koprodukciós partner: Thália Színház
▪ Röviden az Agyő Európa, Európa Agyőről
Ez az előadás nemcsak a miskolci társulat, de a rendező és valamennyi közreműködő számára is új, kísérleti vállalkozás. Paolo Magelli ugyanis - miután elbeszélgetett minden színésszel - személyes történeteket, emlékeket íratott meg velük és barátaival, s ezek alapján készült el a szövegkönyv. Az Agyő Európa, Európa Agyő a "mi" történetünk: magyar, de egyúttal európai történet is, melyben a politika minduntalan át-átszövi az egyéni, személyes sorsot. A darab színpadi megvalósulásában a színészek szövegei, emlékezés-töredékei mellett fontos szerepet kap Alexander Balanescu zenéje és Krámer György koreográfiája is.
Egy Németországban élő olasz rendező, egy Romániában született, de Angliában élő zeneszerző, egy horvát dramaturg és a miskolci társulat művészei - az Agyő Európa, Európa Agyő tehát igazi européer, országhatárokat nem ismerő vállalkozás, amely itt és most, Miskolcon születik meg.
▪ Így született az Agyő Európa, Európa agyő
Paolo Magelli - rendező
"Az Agyő Európa előadás megszületése érdekes történet. Először az volt a terv, hogy Ödön von Horváth életrajzi jellegű és más rövid írásaiból álló darab készül, amelyben fontos szerep jut zenének, a táncnak. Egy Horváth-szöveg nyomán Utazás a Paradicsomba lett volna a címe, műfaji megjelölése pedig zenés fantázia. Aztán meggondoltam magam. Sokkal elolvastattam az Adamik Lajos által lefordított szövegeket, és azt kértem magyar barátaimtól, munkatársaimtól és a színészektől, hogy írják le a maguk történeteit, ami a Horváth-féle szövegek olvastán eszükbe jut, ami megrázza vagy éppen megnevetteti őket. Később beszélgettem is velük, és ez az interjús eljárás is egy lehetőség, hogy egyfajta színházi szöveg szülessen. A különféle szövegeket aztán állandó munkatársammal, Željka Udovičić dramaturggal közösen alakítottuk-gyúrtuk-variáltuk és írtuk együtt.
Évekkel ezelőtt, amikor Halasi Imre még az Operettszínház igazgatója volt, elkezdtünk egy közös projektet Alexander Balanescuval, de az nem valósulhatott meg. Az idén megjelent Balanescu Maria T. című albuma, amelyen a számomra is nagyon fontos Maria Tănasének állít emléket. A zenét hallva, tudtam, ehhez a munkámhoz Balanescut kell társamul hívni."
▪ Zaj, zene, agresszív líraiság (interjú)
Alexander Balanescu - zeneszerző
"Teljes" zenésznek lenni - ezt akarja és így is dolgozik a román származású, de már régóta Angliában élő Alexander Balanescu, aki kvartettjével gyakran koncertezik Magyarországon. A zeneszerző és hegedűművész Paolo Magelli felkérésére írt zenét a Szép kilátás és az Agyő Európa, Európa agyő című eladásokhoz. Ez utóbbiban Balanescu idén megjelent albuma, a Maria T. is fontos szerepet kap. A darab zenéjének egy részét a színpadon élőben játssza a Miskolci Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Kis Szeptim Zenekar - a premieren a zeneszerzővel közösen.
Hazátlanság
Egy művész számára a hazátlanság végtelenül inspiráló, mert különféle problémákkal kell szembesülnie, és az ösztönző hatások fokozzák érzékenységét. Így igazán élvezem azt, hogy valójában mindenhol "idegen" vagyok. Leginkább Angliát nevezhetném "otthonomnak", bár itt - több mint 30 év után - még mindig idegennek számítok. Az angolok úgy tekintenek egy román művészre, mint valami egzotikus fajtára, aki újat tud nyújtani, több szenvedélyt, több kifejezőerőt visz a zenébe - s ez szerintem bizonyos értelemben így is van. A családom 1969-ben emigrált, s amikor 1992-ben, nagyon hosszú távollét után először visszamentem Romániába, és beszélgetni kezdtem az ottani emberekkel, állandóan ezt mondták: "Kérem, elismételné?" Csak két-három nap múlva tudatosult bennem, hogy miért is van ez - románul ugyanis angol akcentussal beszélek. Angolul pedig román akcentussal... Ez is azt jelzi, hogy bizonyos értelemben mindenhol idegen vagyok. De igazán élvezem ezt az állapotot, mert nagyobb rálátást ad a dolgokra.
Kategóriák
Nagyon sokszor megkérdezik tőlem, hogyan határoznám meg a zenémet. Szerintem ez mások feladata, én csak annyit tehetek, hogy a zene néhány számomra fontos elemét hangsúlyozom. Nem hiszek a kategóriákban. A különféle zenék között mindig találok valami kapcsolódási pontot, és még az úgynevezett világzenében is megtalálom azt, ami Ázsia, Dél-Amerika és Közép-Európa zenéjét összeköti. Vannak bizonyos alapvető elemek, melyek, úgy tűnik, közösek, így az emberek a zene révén jól tudnak kommunikálni egymással.
Előadóművésznek és zeneszerzőnek lenni
Nagyon sok projektben veszek részt, sok mindenen dolgozom egyszerre. Jelenleg több filmhez írok zenét, a színpad számára is komponálok, és bizonyos értelemben újra felfedezem a klasszikus zenét. Nagyon izgalmas volt a popzenével foglalkozni - például a Kraftwerkkel vagy Hendrix-szel -, s most ugyanúgy fordulok a klasszikus zene felé. Újratanulom Bach hegedűszonátáit és partitáit, de új módon szeretném megközelíteni őket: Bach zenéjének improvizációs jellegét akarom hangsúlyozni. Bach ugyanis nagy jazzman, fantasztikus improvizáló volt.
Nagyon nehéz annak, aki egyszerre előadóművész és zeneszerző. Mindenekelőtt az idő és a szervezés miatt, de azért is, mert az emberek beskatulyáznak: vagy hegedűművésznek, vagy zeneszerzőnek tartanak. Nem könnyű elfogadtatni, hogy sokoldalú zenész vagyok. A specializálódás csak viszonylag későn, a XIX. század második felében vette kezdetét, azelőtt a zenészek - így Bach is - "teljes" zenészek voltak: koncerteztek, zenekart vezettek, tanítottak, zenét szereztek, sőt, több hangszeren is játszottak... Én is amolyan szakosított zenei képzést kaptam, amely a hegedűre, a virtuóz előadásmódra összpontosított: olyasmikre, melyektől igyekeztem megszabadulni, amióta nagyobb rálátásom lett a zenére. És nemcsak a zenére: számomra fontos az irodalom és a film is - nagyon élvezem, ha filmesekkel, táncosokkal dolgozom, vagy éppen Paolo Magelli színházi munkájában veszek részt.
Számomra nagyon fontos a népzene, amely végigkíséri életünk fontosabb eseményeit: a születést, a házasságot, a halált... Nyugaton a zene már elveszítette ezt a nélkülözhetetlen jellegét, és egyfajta háttérré változott. Az emberekre ma szakadatlanul zúdul a sok-sok zene, de valójában nem hallgatják, s így az zajjá változik. Zajjá változik, vagyis elveszíti strukturális és emocionális jelentését. Paradox módon azonban néha az, amit az emberek zajnak tartanak, nagyon is érdekes zenévé válhat. Az olyan elektronikus zene, mint Pierre Schaefferé, Stockhausené vagy éppen a Kraftwerké jelentéssel bír számomra, míg a "futószalagon gyártott" zene, mely nagyon is meghatározó a médiában, számomra csak zaj.
Klasszikus zenei képzést kaptam, és a klasszikus zenéről általában azt tartják, hogy szép, az emberek élvezik, olykor még el is szundikálnak rajta, annyira szép... de a klasszikus zene is egyfajta zajjá, egyfajta háttérré kezd válni. Saját zenémben a kommunikáció erejét tartom a legfontosabbnak, s ez nem véletlen, hiszen egyszerre vagyok zeneszerző és előadóművész. Szükségem van valamire, ami kihívást jelent az emberek számára. Meg akarom szólítani őket, mégpedig nem valami "szép" dologgal, amit csodálnak, hanem erővel és dinamizmussal, ezért a líraiságot ritmikus lendülettel ötvözöm. Ezt egyfajta agresszív líraiságnak nevezhetném: valamit elvinni a szélsőségekig... leginkább az expresszionizmushoz hasonlíthatnám.
Maria Tănase és a Maria T.-album
A történet 1992-ben kezdődött, amikor a kvartettemmel együtt meghívtak egy romániai kortárs zenei fesztiválra. Mindössze öt nap volt, de ez volt életem legintenzívebb öt napja, s nagyon fontos volt számomra, mert szinte azonnal vissza tudtam helyezkedni abba a kulturális és érzelmi közegbe, ahonnan jöttem. Sok-sok év után újra találkoztam régi barátaimmal. Úgy tűnt, mintha a távollét hosszú évei nem is léteztek volna, mintha csak az előző nap láttuk volna egymást. Csodálatos volt. Évek óta egyedül ebben a kulturális és társadalmi légkörben éreztem otthon magam - már amennyire otthon tudom érezni magam valahol. Az élmény annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztam: zenében is megpróbálom kifejezni, méghozzá átgondoltabban, tudatosabban merítve ihletet a népzenéből. Így hát nagyon sok zenét hallgattam Románia különböző vidékeiről, de Macedóniából és Magyarországról is. Ennek a munkának az eredménye a Luminitza című album.
Ezután már más utat kerestem a népzenéhez. Emlékszem, hogy gyerekkoromban nagy hatással volt rám Maria Tănase hangja, ez a rendkívüli hang, még néhány fényképére is emlékeztem a lemezborítókról. Feltűnően szép volt, elbűvölő... Újra hallgatni kezdtem a dalait, számtalan fantasztikus dologra bukkantam, foglalkoztatni kezdett a személyisége, és kutatni kezdtem az életét is. Lenyűgözött, amit megtudtam róla, bizonyos dolgokkal pedig nagyon könnyen azonosulni tudtam. Tănase szegény környezetből, Bukarest egyik külvárosából emelkedett ki. A harmincas évek elején színházrendező férje révén értelmiségi társaságba került, de leginkább az "egyszerű", mindennapi emberekhez vonzódott. Mindezek ellenére úgy érzem, nagyon magányos lehetett - volt benne valami mély szomorúság.
A karrierje szempontjából nagyon sokat köszönhetett Harry Braunernek, a Román Néprajzi Intézet igazgatójának. Az ő ösztönzésére kezdett közeledni a népzenéhez, addig ugyanis operettekben és zenés revükben lépett fel, s éppen a népzene hozta meg számára az áttörést, ez tette őt különlegessé. Népdal-repertoárjával hatalmas közönséget szerzett magának: olyan volt akkoriban, mint ma egy popsztár. Hihetetlen. Azt hiszem, azért jutott el idáig, mert sikerült elérnie azt, amit én is szeretnék megvalósítani: a szinte elképzelhetetlen mértékű expresszivitást. Olyan nagyszerű technikával rendelkezett, hogy sohasem vesszük észre magát a technikát, mindig csak a dalok értelme marad meg - a technika eltűnése pedig az igazán nagy művészet jele. Tănase igyekezett autentikus lenni: minden egyes dalt abban a dialektusban tanult meg, ahonnan a dal származott, Máramarostól kezdve Moldván át Erdélyig. Micsoda paradoxon, hogy bármennyire autentikus volt is, az ember azonnal ráismer a hangjára: igen, ez Maria Tănase.
A Maria T. című albumom tiszteletadás Maria Tănasénak, ugyanakkor megpróbáltam vele valami általánosabbat kifejezni, s úgy gondolom, Paolo Magelli éppen ezért választotta ezt az anyagot az Agyő Európához. E zenén keresztül megpróbáltam megtalálni a saját identitásomat, feltárni a gyökereimet, s megkíséreltem kideríteni, hol is van Kelet-Európa és Közép-Európa helye az általános európai kontextusban. Miféle érzelmi fogékonyság van a kelet-európaiakban, miféle értékekben gazdagabbak, mint a nyugatiak? A nyugati emberek már elveszítettek valamit, elveszítették az érzékenységüket, melyet Kelet-Európa, úgy gondolom, vissza tud hozni. Közép- és Kelet-Európának éppen ez a "kincse", ez a kulturális, érzelmi "poggyász". S ezt nem csak a zenére értem, hanem úgy általában. Itt az emberek sokkal jobban egymásra vannak utalva, a kapcsolatok sokkal szorosabbak, szenvedélyesebbek, talán azért, mert itt az emberek többet szenvedtek.
Lejegyezte: Duró Gábor
(Az interjú megjelenik a Színházi Esték 59., legújabb számában.
Az írás szabadon felhasználható a szerző és a forrás megjelölésével!)
▪ Paolo Magelli, Alexander Balanescu és Željka Udovičić életrajza
Paolo Magelli az olaszországi Pratóban született. Klasszikus filológiát és rendezést tanult, és P. P. Pasolini és Giorgio Strehler asszisztenseként dolgozott. 19 évesen rendezett először.
Paolo Emilio Poesio által is támogatott Teatro Stúdió egyik alapító tagja.
Firenzében szabad választási lehetőséget ajánlottak neki egy külföldi ösztöndíjra, s őt az alig ismert európai kultúrák iránti érdeklődése Romániába vonzotta, ahol három produkciót is rendezett. Ezután ismét a Teatro Studioban dolgozott, többek között Roberto Begninivel, Pamela Villoresivel, Marcello Bartolival.
23 évesen két produkciót rendezett a Belgrádi Nemzeti Színházban, s ezután is állandó kapcsolatban maradt a ma már ex-Jugoszláviával, ahova európai színházi vándorlásaiból újra és újra visszatért.
1975-86 között a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) munkatársa, 1988-91 között a zágrábi ZKM Színház művészeti vezetője, 1996-ban a "Villa Piccolomini, mint a kultúra nemzetközi fellegvára" alapító tagja Rómában.
15 különböző országban több mint 150 darabot rendezett.
Ma - ha teheti, s munkája engedi - Drezdában, Olaszországban és Zágrábban él.
Alexander Balanescu egy egyetemi professzor fiaként született Romániában, ma Londonban él. Úgy játszott hegedűn, hogy csodagyerekként tartották számon.
Családja 1969-ben kivándorolt Izraelbe, majd a hetvenes évek elején Londonba költözött, hogy zenét tanuljon. Idővel szakított a klasszikus játékmóddal, s a modern művek előadójaként lép fel az Arditti Quartett-tel. A hetvenes évek elején ismerkedik meg Michael Nymannel, s megismerkedésüket sok közös munka követi. 1987-ben alapított kvartettjével, a Balanescu Quartett-tel állandó alkotótagja lesz azoknak a filmeknek, melyekhez Peter Greenaway komponált filmzenét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.