Két portré

Egyetlen egyszer lett csak dühös, akkor is csak azért talán, hogy azt is megmutassa, milyen, ha dühös. Számon kért valamit, amit már többedszerre  nem csináltunk meg. Mikor kiderült számára, hogy erre az órára  sem született meg, amit várt tõlünk, valami olyasmit mondott, hogy ez a hozzáállás ez  - és itt kissé megemelte a hangját -  ez LÓSZAR. (Ádám Ottó tanár úr)

Õ az örök látens formátum. Sosem lesz manifeszt jelentõs formátum, mert örök kisebbrendûségben szenved. Valószínüleg azért, mert õ tulajdonképpen kisember. Ezt kompenzálva állandóan beszól, bár finoman, intelligensen, de érzõdik rajta, hogy kellemetlen fráter. (Gosztonyi János)

Ádám Ottó tanár úr

Első rendező-osztályába jártunk, Ács, Balogh Gábor, Klemm Pali,  Tolmár Kata, Seregi Zoli, Ungár Tamás és én.
Többször előfordult, hogy délután, a rendezés órán, kopogtatás nélkül nyílt az ajtó és benézett Várkonyi Zoltán, a rektor. Benézett Ádám Ottóhoz, a rektor-helyetteshez, mert dönteni kellett valami fontos ügyben. Ottó fölkelt  és kiment Várkonyival a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Mi vártunk, beszélgettünk. Néhány perc múlva Ottó visszajött és  folytattuk az órát, Várkonyi meg elment dönteni.
Éreztük, tudtuk, hogy ő a nagy formátum. Én akkor, fiatalon nemigen értettem, hogy akkor mért nem ő a rektor. Ma már értem. Exponálja csak magát Várkonyi, a színész és híres ember.  Ádám Ottó meg megmondja, mit kell csinálni. Halkan, okosan, pontosan. A háttérből.

A legjobbak a Shakespeare-órái voltak. Olyan kulcsokat és titkokat fejtettünk meg a Shakespeare-darabokat analizálva, amelyek azóta is érvényesek és használom őket, ha Shakespeare-közelébe kerülhetek.
Az Othello analízise volt talán a legemlékezetesebb. Meg a Lear. Mindig azt kerestük, ki miért teszi, amit tesz. Mi az indítéka, mikor változik meg benne a lélek, hol vannak a fordulópontok.
Egyszer feltett egy kérdést, amire tényleg csak úgy lehetett válaszolni, ha egész mélyen megértettük a darabot és a figurák lelkiállapotát, a történet dramatikáját és a szerző, azaz Shakespeare szándékát. Mindenki egyetlen, rövid  választ adhatott. Senki se találta el a jó választ. Csak, furcsa módon Ungár. "Mikor megvakítják" - mondta. "Hát persze" - mondta Ottó és mi irigyen éreztük, hogy most ők ketten, meg Shakespeare egy húron pendülnek...

Szépnek tartottuk, erre Ács hívta fel a figyelmemet, különösen amikor ősszel elkezdődött a Főiskola és Ottő kicsit hosszabb, dús  hajjal, barnán, tele nyárral először jött be hozzánk  órára. Leonard Bernstein és Karajan feje összegyúrva, csak még csillogóbb, még okosabb szemekkel.  Mindig felhúzta a pulóverét az alkarján, ezzel valahogy megnövekedett a keze, hosszú szára lett a kézfejének a csupasz alkarral meghosszabbítva. A kézfejével meg  kevés de nagy erejű gesztusokat tett.  Valahogy azért húzta föl a karján a pulóvert, hogy a keze még tisztábban, jelentősebben érvényesüljön gesztus közben.
Sose volt dühös ránk, sose jött ki a sodrából, pedig adtunk neki elég okot erre, lusták és készületlenek voltunk jó párszor. Ő nyugodt és bölcs maradt mindig.  Egyetlen egyszer lett csak dühös, akkor is csak azért talán, hogy azt is megmutassa, milyen, ha dühös. Számon kért valamit, amit már többedszerre  nem csináltunk meg. Mikor kiderült számára, hogy erre az órára  sem született meg, amit várt tőlünk, valami olyasmit mondott, hogy ez a hozzáállás ez  - és itt kissé megemelte a hangját -  ez LÓSZAR. Kijelentő, nem felkiáltó módban mondta. Csak kissé megemelte a hangját. És fölállt és kiment. 
Nagyon meg voltunk ijedve.

Krakéler forever

Ő az örök látens formátum. Sosem lesz manifeszt jelentős formátum, mert örök kisebbrendűségben szenved. Valószínüleg azért, mert ő tulajdonképpen kisember. Ezt kompenzálva állandóan beszól, bár finoman, intelligensen, de érződik rajta, hogy kellemetlen fráter. GOSZTONYI JÁNOS fő fegyvere a gunyor. Egy örök kiskamasz, aggastyán intelligenciával borsot tör a nagyok orra alá. Alapvetően művész, de ezt nem hiszi el róla a világ. Pályaszéli okoskodó. A kispadon ül, jobban tudja, mit kell csinálni, mint maga az edző, de focizni nem tud jelentősen, ezért beszól a pályaszélről. Modora sima, affektált, már-már efeminált. A legszebben beszélő magyar ember, erre hangsúlyt is fektet, de ez idővel ösztönös igénnyé vált önmaga számára.
A Főiskolán ő volt az egyetlen, akit beavattunk, ha valami illegálisat tettünk, pl. petíciót írtunk Latinovits halálára. Vele nézettük át. Több volt mint tanár, kevesebb, mint mester.
Éreztük rajta, hogy gyerek, növendék, mint mi, tanári gúnyában.
Választékos öltözködése, modora. Művelt, bár nem hitelesen az. Karakterszínésznél több, de főszerepekbe belebukik. Ahhoz kicsi.
Üdítően szellemes, bár szellemessége mindig fanyar, nemtudod, mikor szól be neked is, enyhén, igazságosan, de könyörtelenül. Kopaszsága, nagy, érzéki  ajkai ellentmondásban vannak egymással. El van rajzolva. Mégis, elrajzoltságában eredeti egység mutatkozik, egyéniség, különc.
Sose kell tőle mégse félni és ez jóleső melegséggel tölti el az embert a társaságában. A intelligensek kasztjába tartozik, és ha te is oda tartozol, testvéreddé fogad, bár igazán közel nem enged magához.  Kisarisztokrata, gyanakvó hétszilvafás. 
Nem lehet becsapni, töretlen igazságérzettel képviseli vélt igazságát, mely az esetek többségében a valódi igazság, ha van ilyen.
Jól ír, jobban, mint akik sikeresebbek nála az írásban. Kismester. Adottságai nincsenek arányban hitelességével. Soha nem is lesznek, mert képtelen eladni magát. Így boldog, bár a sírás határán durcás, ha látja, hogy nálánál tehetségtelenebbek hol mozognak a karrier általa sosem  elérhető csúcsain. Kényszerboldog. Megélhetési harmóniát dolgozott ki modus vivendiként magának.
Felesége intelligensebb minden színésznőnél, mégis a második vonalból nem tudott kitörni sosem, jól megvannak együtt, sosem fertőző gonoszkodók, mint más sikertelenek. Édesek, galambpár.
(Szeretem őket)

Hegyi Árpád Jutocsa