Rómában vendégszerepelt a Katona József Színház

"Az elõadások elsõ mondataitól kezdve világos, hogy Magyarországon a Katona olyan, mint nálunk a Piccolo, ahol minden rendezõ ugyanazt a nyelvet beszéli. "

Az Európai Színházak Úniójának Római fesztiválján a Médeia és az Ivanov lépett fel.

"Mi mást mondhatnék Zsámbéki - Teatro Valléban látott - elõadásáról, mint hogy tökéletes? A legjobb Médeia, amelyet valaha láttam."  - írja Franco Cordelli, a Corriere della Sera színikritikusa.

Az pedig, hogy Ivanov a végén nem is lövi agyon magát, hanem egyszerûen csak a földre zuhan, torokszorító és szívbemarkoló. Csodálatos elõadás. - írja Rodolfo di Giammarco a La Reppublicában.

Médeia csodálatos, de bűnös

Épp az ébreszt bennünk kételyeket, hogy a magyar rendező, Zsámbéki Gábor emberivé teszi a varázslőnőt, a Napisten unokáját, Euripidész Médeia című darabjának főszereplőjét. Tulajdonképpen az egyetlen felmerülő kétely a következő: valóban ennyire bűnös volna Iászon? Bármennyire is furcsa, az utóbbi években épp a kelet-európai országokra jellemző az a tendencia, hogy egy hétköznapi ember vonásaival igyekeznek felruházni Médeiát, feloldozzák szörnyű bűne alól, megbocsátják neki a gyerekei megölését, és Iászont, a hűtlen férjet látják erkölcsileg bűnösnek - gondoljunk csak a keletnémet Christa Wolff vagy az orosz Ulickaja regényeire. Vagy gondoljunk a budapesti Katona József Színházat igazgató Zsámbéki Gábor előadására.
 Miért pont a kelet-európai országokra jellemző ez a tendencia? Miért épp a kelet-európaiak oldozzák fel Médeiát? Azt hiszem, a válasz az ezeket az országokat annyira jellemző emberközeliségben rejlik, az emancipáció - mint történelmi szükségszerűség - jelenlétében, és talán abban a vágyban is, hogy kerüljenek, ledöntsenek mindent, ami rémisztően hatalmas, megfoghatatlan, isteni vagy ördögi.  Mi mást mondhatnék Zsámbéki - Teatro Valléban látott - előadásáról, mint hogy tökéletes? A legjobb Médeia, amelyet valaha láttam. Ha nagyon pedáns akarnék lenni, megjegyezhetném, hogy a díszlet kissé régimódi, például a fatörzsszerű oszlopokból összeállított viskó, vagy a porba és sárba süppedő autó, ahol Médeia elvégzi majd a gyilkosságot, és talán a tragédia pillanatában megszólaló zene is, amely nekem ugyan tetszett, de sok nézőt zavarba ejtett. De Zsámbéki szigorúan szerkesztett előadásába még ez is mind belefér.
 Mindenképp elismeréssel kell szólnom a színpadi bejövetelek, kimenetelek, párbeszédek és csöndek, vagyis az egész előadás pontos ritmusáról, Fullajtár Andrea játékáról, aki szép és vonzó Médeia; patetikus is tud lenni, ha kell, és nagyon árnyaltan játszik: a legédesebbtől a legfájdalmasabb hangjáig rengetegféleképpen szólal meg. Máté Gábor alakítása is feltétlenül említésre méltó: Iászonja okos és ravasz, de őszintén meg van győződve a saját igazáról. Csak épp a rendező nincs meggyőződve Iászon igazáról. Ő  karrieristának, és főképp hűtlennek látja Iászont; Iászon azért hagyja el Médeiát , hogy - legalábbis ezt mondja - jobb jövőt biztosítson a már meglévő és az ezután születendő gyerekeinek. Ez az érv Iászon számára nyilvánvalóan az önvédelem és az önámítás eszköze, és ugyanígy az is világos, hogy Iászon már nem szereti Médeiát.  És ennek semmi köze ahhoz, hogy Médeia nem görög, hanem barbár (ma azt mondanánk rá, hogy a harmadik világból érkezett bevándorló), vagy ahhoz, hogy Médeia Iászonnak nem a felesége, csak a szeretője. Sokkal inkább az érzelmi kapcsolatoknak egy általános problémájához van köze: hogy az egyik fél - hirtelen vagy lassanként - tehernek, a személyes szabadsága akadályának kezdi érezni a szerelmi köteléket. Bármennyire is emberivé tesszük Médeiát, a bosszúja csak egy archaikus kultúrában elfogadható, ahol megengedett az áldozati bárány rítusa - még akkor is, ha az áldozati bárány történetesen az áldozatot bemutató ember saját gyereke.

Franco Cordelli, Corriere della Sera, 2005. október 4.

Nincs szent szöveg, Csehové sem az

Fényévtávolságra vagyunk már 2002. márciusától, amikor a Teatro Argentinában Nekrosius csodálatos Ivanov-előadásában gyönyörködhettünk. Most újra visszatérünk Csehovhoz és az első tragikomédiájához, amelyet, mint minden Csehov-előadást, hatalmas várakozás előz meg. Mit csinált vajon belőle a magyar rendező, Ascher Tamás? Hogy merhetett az Ivanovhoz nyúlni Nekrosius után? De Ascher a Katona József Színház rendezője, vagyis ő is Zsámbéki Gábor színházában dolgozik, akinek csodálatos Médeia-előadását néhány napja láthattuk a Teatro Valléban, szintén az Európai Színházak Uniójának fesztiválján.   Ascher erősen utal egy korra az előadásában (a kultúrház-díszlettel, a bukósisakkal, a cigarettákkal), vagyis Ascher és a Katona rendezői nyelve erősen ellentmond a nálunk oly divatos elképzelésnek, hogy egy előadás modernségét a jelmezek és a díszletek kortárs-volta jelenti. 
A Katona modernsége a behódolás elutasításában rejlik. Abban, hogy az alkotóknak van bátorságuk felrúgni a szabályokat. Abban, hogy egyetlen szöveget sem tekintenek  szent szövegnek, és egyetlen színházi szabályt sem gondolnak örökérvényűnek. Ennek köszönhető mind a Médeia, mind az Ivanov kollokviális stílusa, a néha ironikus hangvételű, néha megrendítő hétköznapisága, "normálissága": a dolgok a maguk egyszerűségében történnek meg, és csak akkor válnak teátrálissá, ha az a szereplők lelkiállapotából vagy a szituációból következik. A teatralitást sosem a rutinszerűség vagy valamiféle önkényes rendezői elképzelés diktálja. És íme, Nekrosius lírai Ivanovja után, amely a nyárspolgári ízlést éppúgy elítélte, mint Ivanov depresszióját, itt van egy "prózai" Ivanov, amelynek felvonásai olyanok, mint négy zenei tétel: egy adagio, egy allegro con brio, egy újabb adagio és egy allegro senza brio. Nekrosius átírta és kiforgatta Csehovot, Ascher előadásában viszont a szöveg olyan finomságaira is hangsúly kerül, amelyeket egyáltalán nem vettem észre a 2002-es előadásban. Ilyenek például azok a sorok, amelyekkel az akkor 26 éves Csehov a mestereinek hódol: "mindig csak a politika, de a vodkáról egy szó sem esik" - ez Tolsztoj, a Hamletre való utalás Turgenyev "Hamlet és Don Quijote" című tanulmányát juttaja eszünkbe, Lebegyevet pedig nyilván Dosztojevszkij Félkegyelműjének szereplője miatt hívják így.
Annak idején egy másik fontos téma is elkerülte a figyelmemet: hogy Ivanov vibráló, örökké vidám felesége zsidó nő, vagyis idegen. Ki más lenne hát Ivanov, ha nem egy újabb Iászon, az örök Iászon, akit a nők minden férfinél jobban gyűlölnek? De ennek a Médeiának nincsenek gyerekei, akiket megölhetne, Iászon pedig szomorú, kiüresedett férfi, aki már csak a halálát várja. Itt a tragédia nem történik meg, mert túl sok volt a csevegés, túl sok volt a vidámság... Tudjuk, hogy nem történhet meg a tragédia. De tulajdonképpen már rég megtörtént - abban a szívettépő, megható, kegyetlen pillanatban, amikor a feleségéből és önmagából is kiábrándult Ivanov megmondja Anna Petrovnának, hogy az orvos szerint már semmi remény az asszony gyógyulására.

Franco Cordelli, Corriere della Sera, 2005. okt. 6.

Ivanov szeretetnélkülisége a vasfüggöny mögött

Az Európai Színházak Uniója római fesztiváljának gazdag programjából kiemelhetném Goebbels Eraritjaritjaka című előadását vagy Mats Ek Velencei kalmárját, de a legnagyobb hatással Csehov Ivanovja volt rám, amelyet a magyar Ascher Tamás rendezett, aki a budapesti Katona József Színház előadását a szürke ’60-as-’70-es évekbe helyezi, valahová a vasfüggöny mögé. A felkavaró, költői előadás az emberi gyengeségről, egy szeretni képtelen, egykedvű ember tönkremenésének kifürkészhetetlen hiábavalóságáról szól. A kimerült Ivanovot, aki közönyösen veszi tudomásul a felesége halálát, aki saját maga elől dühkitörésekbe és bőbeszédűségbe menekül, de minden restsége ellenére különb, mint a környezete, Fekete Ernő játssza. Ivanov hol vidéki hipochonder, hol zsebre tett kezű, gyengéd férfi; egy csehovi mizantróp, aki mintha egy Lucian Freud-festményről lépett volna le. A mozdulatlansága is intenzív. Ascher a családi lepusztultságot és a kopott ünnepet a gazdasági fellendülés időszakának olasz slágereivel színezi. Nagyon igazi a dísztelen és lenyűgöző díszlet, és a Katona egész társulata bámulatba ejti a közönséget azzal, hogy hogyan játsszák el a reménytelenség ragályos keserűségét. Az pedig, hogy Ivanov a végén nem is lövi agyon magát, hanem egyszerűen csak a földre zuhan, torokszorító és szívbemarkoló. Csodálatos előadás.

Rodolfo di Giammarco, La Reppublica, 2005. okt. 10.

Európa függönye Rómára nyílik

Róma első alkalommal ad otthont a Giorgio Strehler és Jack Lang által alapított Európai Színházi Unió fesztiváljának, amely minden évben azzal a céllal kerül megrendezésre, hogy találkozhassanak és "megmérkőzhessenek" egymással a legrangosabb európai színházak.
Az előadások nagyon különböznek egymástól, de nagy érdeklődés kíséri a Rómában eddig nagyrészt ismeretlen társulatok és rendezők előadásait. Van köztük négy órás előadás is, de a közönség lelkesedése nem csökken. Néhány előadás az eső és a hatalmas forgalom miatti kellemetlenségekért is kárpótolni tudja a nézőket.
Ilyen volt például Ascher Tamás és a Katona József Színház csodálatos Ivanov-előadása.
Az Ivanov Csehov fiatalkori darabja, és nagyon ritkán játszották Olaszországban (én csak Carlo Cecchi Ivanov-előadására emlékszem). A rendező a ’60-as évek Magyarországába helyezi a történetet; a szomorú, lepusztult lakások és termek világába, ahol teljesen ellehetetlenültek az emberi kapcsolatok. Ivanov, a fáradt értelmiségi olyan, mint az üstökös - még akkor is, ha a mélységes kiábrándultságával ő is antipatikussá válik a szocreál környezetben.
Életet, vidámságot egyedül az olasz dallamok sugallnak (Guarda come dondolo, Carina, diventi tutti i giorni piů carina); az igazi szerelemre semmi esély. Ivanov gyáva, de leginkább csak arra vágyik, hogy békén hagyják. A felesége meghal tüdőbajban, az orvos őt hibáztatja; aztán hagyja, hogy egy fiatal lány egészen az esküvőjükig vonszolja (de a leendő anyósa még a lány hozományától is megfosztja). Ez az Ivanov mégis más, mint az eddigi Ivanovok: a darab végén, miután lemond az esküvőről, Csehov eredeti elképzelésével ellentétben nem lövi agyon magát. Annyira cselekvésképtelen, hogy a ravaszt sincs ereje meghúzni. Keserű és költői, nagyszerű előadás. Kitűnőek a színészek, akiket olasz kollégáik is lelkesen ünnepeltek. 

Gianfranco Capitta, Il Manifesto, 2005. október 9.