Hölderlin, "a szerencsétlen költő"

nem fejezte Empedokles címû töredékeit, amit szerdán a Maladype - Találkozások és a Bárka Színház közösen bemutatott. Sajnos, Peter Weiss befejezte Friedrich Hölderlinrõl (1770-1843), a német nyomorúságból az õrületbe bukó, sikertelen, magányos költõrõl drámáját, amit a Nemzetiben Vas István fordításában Avar István fõszerepelt Marton Endre rendezésében (1974).

Nem tudok róla, hogy a verses párbeszédtörmelékeket valaki is színre vitte volna. A berlini Schaubühnében Klaus Michael Grüber megrendezte, de csupán felolvasószínházként (1976), és Daniele Huillet és Jean-Marie Straub volt olyan elvetemült, hogy Andreas von Rauch címszereplésével filmre vigye: Empedokles halála (1986).

Balázs Zoltán ellenállhatatlanul vonzódik a sosem játszott, alig játszható, istenkísértő színdarabszerű szövegtömegek átlelkesítéséhez. Járatlan utakon akarja megtalálni járható útját. Egyben kísérlet tárgyává tenni (amellett, hogy meddig terjed a közönség türelme), merre a kivezető út. Vagy legalábbis: az egyik kivezető út. Balázs rendező úr esetében fölösleges föltenni az epés színházi szónoki kérdést: miből lesz a cserebogár?! A kérdés: lesz-e ebből a fajta előadásformából cserebogár, lesz-e feje, lába, szája, orra, agya a bogárnak, vagy megmarad színházi egzotikumnak, zárthelyi dolgozatnak, posztgraduális színháznak.

Nem-verbális dallal kezdődik az előadás. Sáry László olyan vokális gyakorlatokat írt elő, mintha a világ születésének hangjait hallanánk. A világ beskálázza magát a létezésre. Sáry cselekvő kísérőzenéje Mogyoró Kornél ütőhangszereinek ritmikai vázat teremtő szólóival, egészen megbotránkoztató módon keveri korok, stílusok zenéjét. Nem átall popmuzsikát és rappet belespékelni. Ritkán indokoltabb a zenei keveredés, mint a görögös klasszika és a német romantika mezsgyéjén elszigeteltségének önéletrajzi álcájában ábrázolt Krisztus előtt körülbelül 500-430-ban élt tudós-politikus-költő-csodaorvos-közéleti csuda drámai költeményénél. A Maladype-Bárka előadásában nyers, napi utcagyerek-kiszólások időszerűtlensége nem a földszintes aktualizálás érdekében sikolt a klasszikus szövegbe. Tisztelő tiszteletlenséggel elevennek kezeli a két évszázaddal korábbi keltezésű dilemmát: részt venni a világban, vagy távol maradni, úgy szemlélni; belevessük magunkat átformálásának katlanjába, vagy megőrizzük magunkat a bezárkózott meditációba...ezzel ugyanúgy megsemmisítve magunkat, mintha az Etnába ugranánk, csupán vascipőnket hagyva hátra az utódoknak.

Friedrich Hölderlin Empedoklész halála (Der Tod des Empedokles, 1797-1800) öt felvonásra eltervezett tragédiájának csupán három különböző részlete maradt fenn: az Agrigentumban diadalai csúcsán a természettel egyesülést tervező filozóf drámája és az Empedoklész az Etnán, ahol belevetni készül magát az izzó  kráterbe. Hajnal Gábor 1939-ben lefordította fénytelen tolmácsmunkával a torzó-trilógiát. Azóta ez a magyar Empedoklész, ezt használta dramaturgiai kiindulópontul Balázs rendező Góczán Judit dramaturggal és Gombár Judit tervezővel, aki nem azon tervezők közüli, akik mindenbe beleütik  az orrukat (vagy alkalmazott művészként közönyösen vonalakat húzogatnak csupán a leendő előadáshoz), hanem művelt és kreatív társgondolkodó a színházi mű létrejöttében.

Empedoklész (Kálid Artúr) habcsók-prémköpenyben, fehér nadrágban a kerengő színpadi világ szilárd középpontja. Kivonulna a világból. Körülrajongják. Megtagadják, lincs-hangulat támad
Fehérek közt egyetlen fekete a holtak szelleme - az eredetiben nem szereplő - Manész (Dévai Balázs). Másfél órán át szót sem szólva elvarázsolt pohárnokként megteríti a játéktéren végighúzódó, fehérterítős asztalt. 13 reflektorfényben megcsillantott koronggal, párhuzamos talpakkal járja körül az asztalt kényeskedő erőszakossággal, feszes rendtartással és gótikus S-tartású hátgerinccel. 13 lapostányért tesz le, 13 kistányért rak rá, 13 levesest, 13 hetykén összehajtogatott szalvettát, 13 halkést egyszerre fenyegető, figyelmeztető, döfő, majd ceremoniálisba békélő mozdulattal, 13 villát, 13 pezsgőspoharat, 13 karcsú üvegvázát, belé 13 szál rózsát és 13 karos gyertyatartót hord a tér négy sarkában álló szerviz-asztalokról Cenácolóhoz, az utolsó vacsorához. Hajladozó gerinccel, mintha másra ügyelne, a legszélesebb mozdulattal előírásosan szigorú helyére terít. Egy órás terítése szertartás, mutatvány, balett-betét, koncentrációs attrakció, konfuciánus meditáció. Ő a rend, az illem, a szilárdság, az arbiter eleganctiae egy fölfordult korban, az értékek cseppfolyóssága idején. Illuzionista módon kifinomodott mutatványsor az evőeszközök pontos helyének kimérése, a kések-villák-kanalak ujjak közé illesztése, erőszakosan finom előrehaladása, a gótikus frakkszárnyai könnyedén úsznak teste után, akárha Leonid Massine komoran karikaturista koreográfiája szerint működne, persze a mozdulatok belső zenéjét Szőllősi András tervezte és betanította. Dévai is álomszerűn kereng asztalterítés közben. A társulat többi tagja fehér ellenálomban lebegnek a japán minimál tánc, a buto előírásai szerint. Horváth Kristóf - mint Pauszaniász, Empedoklész tanítványa - kezében mestere fölé tartva egy elszáradt ujjú esernyővázat, de lehet, hogy pálmalevéllel legyezi róla a legyeket. Törökülésből végtelen lassúsággal kel fel. Álomszerű, folyó időkét olvadnak le az asztalról a fekvő többiek. A lányok (Soltész Erzsébet, Parti Nóra, Fátyol Kamilla, Varga Gabriella) mellbimbóig kivágott fehér estélyiben, a fiúk (Oláh Zoltán, Balogh Rodrigó, Szabó Gábor) Hölderlin-kori fehér copfban, fehér atlétatrikóban, szandálban, de nadrágjuk Karl Eugen württenbergi herceg divatmajom udvarában is megtette volna.

Bakos Éva Hermokratész, Agrigentum főpapja, Varjú Olga Kritiász Archon, az állam főtisztviselője tömeghangulat-fordító manipulátorok.
Kálid Empedoklésze és Dévai halál angyala énekbeszédben küzd meg a tragikai fináléban.

Hölderlin egyre idegenebbnek érezve a világot. 37 évesen rövid, reménytelen klinikai kezelés követően kerül Zimmer tübingeni asztalos házába. Szelíd öntudatlanságban boldog elveszettségben él még negyven évet.