Almáspite Győrben

A darab, ez a 2001-ben befejezett tragico-techno-comico, elég megbízhatóan mûködõ miliõdráma lenne, ha a miliõ nem tengene túl benne a dráma rovására. Szociojellege is nyilvánvaló: valahol “lenn", a vidéki-falusi Magyarországon játszódik, ahol a helybeliek a helybeliség miatt nem érzik jól magukat, a Pestrõl leruccantak pedig azért nem, mert leruccantak Pestrõl (ott nyilván ugyancsak nem érezték jól magukat), s mert éppen ide ruccantak le.

KRITIKA, 2005. november

A korhangulatfestéshez tartozik, hogy tényleges érzésről, átélésről, valóságos ön- és világelemzésről szó sem lehet. A szereplők nem tudják, de nyögik. Terheiken itallal, szabadossággal, közönnyel, játékszenvedéllyel, erőszakkal, illúziókkal enyhítenek. Kinek mi jön. A címszereplő példázati állatnak előbb a tetszhalott renyheségével, később a zsákmányra leső, fenyegető fürgeségével kellene összefognia a lirizált, fanyar mai mese szimbolizációs hálóját (amelybe még egy győri almáspite is keveredik).

Olyan mikrotársadalom ez, amelytől egyugrásnyira Egressy Zoltán Portugál című színművében őrzik egymást és magukat a figurák, de nincs messze ide a harmadik, negyedik, ötödik kortársi magyar dráma. Sőt, nem is csak magyar. Orosz, ír, szlovák, szlovén, norvég, német (volt kelet-) és német (volt nyugat-). A modern európai dráma (nagyobb része): kontinentális formanyomtatvány kitöltése, (immár és többé-kevésbé) uniós sablon. Péterfy Gergely munkája ebben a mezőnyben egyáltalán nem vall szégyent - csak az 1966-ban született szerző más (prózai) alkotásaihoz képest hagy nem csekély hiányérzetet. Az epikus szerkesztőkészsége tördelt drámai jelenetezésben merül ki. Az alakok a novellák, regények hősei mögött kullognak. A tartalmi-formai sokrétűség helyett új ízeket nem kínáló turmixszal kell beérnünk. Úgy járunk, mint a színpadi énjét, mozgásterét ezúttal eseményszámba menően nem találó, máskor épp a hasonló feladatokban oly remek Keresztes Sándor Jani kocsmárosa: amikor egy vadonatúj koktélt keverne, Bezerédi Zoltán rendező pontosan azokat (és csak azokat) az összetevőket készíti a keze ügyébe, amelyeket az ötletgazda elősorol. A pezsgő mint alap állítólag már előre benne volt a lerobbant krimó termoszában. A kitöltéskor mégis alig csurran-cseppen valami a kotyvalékból. Nem kisrealista és nem jelzéses a színrevitel megoldása. Se ilyen, se olyan.

Bezerédi, valamint az Új Színház színészgárdája kevéssé lelt utat a dráma egészéhez. Egészéhez tehát. A szövegnek sincs egésze. Epizódok jönnek-mennek. Kapcsolódnak, vagy sem. Nem ezt nevezzük mozaikosságnak. Ama “Minden Egész" száz esztendő múltán sem így törik el, s nem így reccseni azt, hogy soha semmi nem is volt és nem is lehet egész. Az Ady-párhuzam nem megokolatlan, mivel A vadászgörény lírájáról a sokszor fényes ívű mondatok formálása vall, s ontológiája is van a látszólag földhözragadt darabnak. A fényes ív a legcifrább káromkodásokban, a legdurvább szavakban is szikrázhat. A szófűzés helyenkénti brutalitása már a bemutató előtt vitatkozó nyilvánosságot kapott. Tapintatos színházaink - vajon kinek a kívánalmára? - manapság figyelmeztető táblácskákon óvják vagy tiltják a bizonyos korhatár alatti fiatalokat a mosdatlan dialógusoktól. Már-már nevetséges igyekezet ez: azoknak a stíluseszközöknek egyikét tagadja meg, amelyeket a produkció kiaknáz. Az más kérdés, hogy Péterfy ki nem pontozandó kipontozandóiból úgy tizenöt százalék fölösleges. A teng-leng szleng összességében alkalmas arra, hogy az erős, változatos, ironikus arzenált váratlan pillanatokban kiélezze, kiélesítse, s ha kell, a komikust azonnal tragikusba is fordítsa.

A kis, gyakorta önismétlő-variáló stációk között Galkó Balázsnak (Faszi) csak drámán kívüli, a publikummal cimboráló, cirkuszias kerengélésre nyílik lehetősége. Sors helyett elmondás: hogyan lettem a senkiföldje embere, (talán nem is csak) lelki hajléktalan. A színész az őt babonázó játékautomatához láncolva egyszemélyes színházat művel, narrációja a jelenetek átkötését segíti. Nagy Mari (Mama) a fényváltással is misztikus-szürrealisztikussá tett magánszáma (miként ment/menjen tönkre körülöttünk a család valamennyi férfi tagja; persze ők a hibásak!) írói és színművészi bravúr, Bezerédi is a világítási effektusokkal, vibrálásokkal, fél sötétekkel és pászmákkal adta a legtöbbet a megfelelő hangsúlyokhoz. A vakság látomásától, a világtalanság befelé tekintésétől az antimitologikus hétköznapi gonoszságig egy külön drámára való seregnyi elem sűrűsödik fel Nagy Mari univerzális vádbeszédként ható egzaltációjában.

E két szerep materialitása a stilizáló burkából kel ki. Szerencséjükre őket nem lehetett “az életből ellesve" megeleveníteni. Galkó egy kis poszt-némafilmes groteszkummal, Nagy az elmosódott szürke-fekete fotográfiák keltette nosztalgiával, malíciával dolgozik. Almási Sándor (Tévészerelő = Farkas Béla) viszont már “egy az egyben" olyan kell(ene) legyen, mint az a vidéki topiparos, aki a nők döntögetésében is csúcs (ehhez Marosi Viktor mulya Segédjétől kapná a segédletet). Ez a “Figyelj, haver!", ez a “Fogjuk meg és vigyétek!" típusú közelítés a víkendházi jelenetig el is menne valahogy. Ám Antal Csaba a működő televíziókészülékkel rendelkező, megmászható tetejű, mindenestül naturalisztikus kocsma tőszomszédságába egy szinte üres drótketrecet helyezett kulipintyóként. Ebben a térben nem lehet úgy játszani, mint a másikban. Botos Évának (Kati, Géza csaja) sem, aki kezdettől fogva a kábulatban dülöngő fiatal nő külsőségeit célozza meg, s “elcsábítása" (el nem csábítása) vagy más magaslati jelenet sem vonja ki igazán ebből a bábszerűségből. Szabó Győző m. v. (Géza Pestről) is csupán a pökhendi bunkó, a nagyszájú senki mázát, s nem a figura törékenységét, elmintázottságát láttatja. Növényi Norbert m. v. (Dolfi, a börtönből) esetében nehéz lenne színészi játéknak titulálni a rövid felbukkanásokat. Növényi - az Növényi, a kedves, sikeres, közkedvelt, korosodó sportember. A darabnak, az előadásnak egy komolyan vehető Dolfi kellene. A vérengző bűnöző híján a Mama-monológ ugyanúgy fölfeslik, ahogy az I. és II. Diáklány végzetének sincs drámája, s hiába “görénykalitka" a hétvégi ház is.

Az alkalmi-eredeti műfaji meghatározás - tragico-techno-comico - nemigen illik rá az egészében stílustalan produkcióra, legfeljebb a rengeteg esetlegességet menti, takarja. Cselényi Nóra jelmezei egyszer-egyszer elszaladnak a szélsőségek irányába, mégis a takarékosságuk írandó javukra. A Sanyit, a vadászgörényest alakító Vass György esetében is. Vass nagyon puhán, álmatagon próbálja felölteni a balfék görényvásárló bőrét. Nem jár messze a falu bolondja attitűdtól. Így azonban az eddig jelzettekhez képest megint más ösvényeket nyit a cseppet sem labirintikus színműben. Bezerédi megrendezte az egyes képeket (nem mindegyiket egyforma intenzitással és ötlegességgel), ám nem hangolta össze a színi világot. Az Új Színház előadásának nincs markáns horizontja. A néző ugyan szívesen gondolja tovább, fejti meg azokat a jeleket és kódokat, amelyeket - roppant elegyesen - szöveg és színpad küldözget, arra azonban nincs hitelesítve, hogy majdnem az egészet magára hagyatva rekonstruálja. Néha tehát csak üldögél a Keresztes Tamás szerzette zene kellős közepén, s hajlik arra, hogy ne vásároljon vadászgörényt, mert saját elcseszettségéről e pénzkidobás nélkül sincs kétsége.

szerző: TARJÁN TAMÁS

forrás: KRITIKA, 2005. november