Dogyin Ványa bácsija

A mûvészet megítélése végül is végtelenül szubjektív. Legalábbis bizonyos szint fölött. Mert az alatt könnyû méricskélni: ez jó, az meg nem, ezt tisztesen megoldották, azt meg elszúrták. Nem kell feltétlenül tudnunk azonban sem Lev Dogyin, sem a pétervári Kisszínház (Malij Tyeatr) világhírérõl, hogy a Tháliában a Ványa bácsit nézve azonnal lássuk, ilyesmirõl ezúttal szó sem lehet. Amit látunk, vitathatatlanul a legmagasabb rendû, kifinomult mûvészet. Átgondolt, stílusban tartott elgondolás, minden részletében kifogástalan kivitel.

A néző ezt látja, tudja, de nem biztos, hogy át is érzi. Ilyenkor hajlamos magában vagy a körülményekben (is) keresni a hibát. Például abban hogy az első részt az erkélyen egy falat támasztva álltam végig, minthogy a pót-pót-pótszék helyét a karzaton, amellyel a szervező fesztiváliroda megtisztelt, egy tévékamera foglalta el. Vagy abban, hogy ki tudja, hány Ványa bácsit láttam korábban, közöttük Paál István rendezését Szolnokon, Szász Jánosét Nyíregyházán és Jeles Andrásét Kaposvárott (és a Tháliában is), amelyek mind más és más erős fénybe állították nagyjából ugyanazt a történetet. A hiba tehát mégis bennem van: a színházművészet finomságai, a lélekábrázolás gyöngéd részletei nem eléggé erős ingerek az utóbbi évtizedekben erőszakosabb színházi eszközökhöz durvult ízlésem számára.

Dogyin Ványa bácsija lényegében üres térben, néhány magasban függő szénaboglya alatt játszódik. A David Borovszkij tervezte díszlet mégis fontos. Nemcsak teret ad a színészek és a minimálisan szükséges bútorok számára, hanem közvetíti a külvilágot is. Baloldalt hátul van egy teraszajtó, víz csorog rajta, ha kinn esik, máskor napfény ragyog be rajta. Ez az ajtó meghatározza a játéktér fényeit és hangulatát. Az üres tér nem szociológiailag vagy filozófiailag, hanem érzelmileg meghatározott. Az öltözékek, Irina Cvetkova és Marija Fomina munkái, pedig csak utalnak egy régebbi kor eleganciájára, nem kötődnek hozzá, de felidézik az előző századforduló világát. S ugyanez történik a színészi játékban is. Az előadás nem rugaszkodik el, csak finoman elemelkedik Csehovtól. Vagy pontosabban attól a képtől, amely elsősorban a hajdani Művész Színház előadásai nyomán róla kialakult. A játék átélt és átgondolt, de főképp talán még kifinomultabb, még részletezőbb, mint ahogyan a hagyományosnak tudott Csehov-előadások emlékezetünkben élnek. A színészek eszköztára, gesztuskészlete kimeríthetetlennek látszik, s ezeket a készleteket szemlátomást használják. Nem bújnak el a figura mögé, de nem is tüntetik el az alakot a játék mögé. Egyszerre játszanak és ábrázolnak. Tudatosan formálnak erős karaktereket, miközben távol tartják magukat a karikírozástól, a túlzástól, az elrajzolástól. A végeredmény azután az, hogy a játszott jellemek alapvetően olyanok, ahogyan azt Csehov megírta. Ez valaha a legnagyobb dicséret lehetett, mióta azonban az interpretációs művészetekre is kiterjedt az eredetiség igénye, ennek értéke kétessé vált. A Malij Tyeatr színészeinek teljesítménye azonban nem lehet kétséges, csak éppen nem a szerep eredeti értelmezésében, hanem a kivitel artisztikumában nyilvánul meg elsősorban. Mindazonáltal Igor Ivanov Szerebrjakovja vagy Kszenyija Rappoport Jelena Andrejevnája erős karakterek, Jelena Kalinyina is pontos Szonya szerepében, Szergej Kurisev és Pjotr Szemak pedig bravúrosan oldja meg Ványa, illetve Asztrov hasonlóságát és különbözőségét. A rendező egy nyilatkozatából tudjuk, hogy mindketten mindkét szerepet kezdték próbálni, s csak később dőlt el, hogy melyikük lehet csakis Asztrov és melyikük csakis Ványa. A Thália karzatának magasából azonban főképp összetéveszthetőségük tűnt föl, amit határozottan szellemes értelmezési lehetőségnek véltem.
A rendezői gondolatot közvetítő legerősebb ötletnek azonban azt láttam, hogy az előadás során végig a szín fölött lebegő mezőgazdasági udvar a végén leereszkedik a színpadra. Nem tolakvó, nem szájbarágó gesztus, de jelentése azért egyértelmű. Szerebrjakovék távozása után a birtok visszatér a földre, a lelki élet luxusa, az érzelmektől, szerelmektől átszőtt nyári lustálkodás után visszatérnek a keményen reális hétköznapok. Szép gondolat: még a reménytelen szerelmek félresikerült, komikumba fulladt tragédiája is ünnep az élet végtelen pusztaságában.
Kár, hogy csak utólag derül ki, nem hatja át az egész előadást. Azért ez lehet, hogy a rendezés hibája is.

ZAPPE LÁSZLÓ