Harold Pinter, a nyerő

Sokáig vesztes volt, elsõ darabjai sorban megbuktak, furcsa hangú, banális nyelvezetû drámái nem tudtak azonnal áttörni  - késõbb meg azokkal lett világhírû -, az Étellift máig kedvencem, még ma is veri a késõi abszurdokat tömörségben, rejtvényben, világképben. Életmûve a hatvanas-hetvenes években teljesedett ki (a Születésnap, A gondnok, a Hazatérés) õ meg tarolt. Nálunk is, hiszen kódolt szövegû darabjaiban nem lehetett közvetlen politikai jelentést tetten érni. (Amúgy politizál, mindenféle háború ellen (délszláv konfliktus, Irak I és II), szenvedélyes Bush-kritikus - íróasztalán túl nagyon is aktív.)

Az abszurdokhoz sorolják - példaképe Kafka (filmet is csinált belőle), mégis amivel ő ment fel a színpadra, az másképp abszurd. Először is kitalálta ezt a külső londoni, vidékies szlenget, a felszínes, oda nem figyelő beszélgetés-monotóniát. Szereplői mintha nem figyelnének egymásra, - félreértik a szavakat, két mondat után visszakérdeznek, közhelyeket ismételnek, nem értik a szituációt, amiben vannak - gyagyák párbeszéde. Közben azonban titkon (a néző sem veszi észre), figyelik egymást, hegyezik a tőröket, aztán a darab vége felé böknek is vele. Vagy a szerkezet böki le őket. Az elesett, elnyomott - terrorizálja társait, akik segítenek rajta (ahogy A gondnokban az öreg csavargó, Davies) - szóval az emberek látszatra tengődnek darabjaiban, közben azon fáradoznak, hogy kicsinálják egymást. Szóval: ahogyan mi csináljuk.
Talán az abszurd "mistery plays" kategóriába lehetne sorolni játékait - rejtvénydrámák -, de megfejthetetlenek. Pinter mindig tiltakozik darabjainak megfejése ellen: azt mondogatta, hogy ő sem tudja a megoldást, ne erőltessenek rá semmiféle magyarázatot. Maradjon minden homályos (és ezért félelmetesen kedélyes...) A Születésnapban például a fürdőhelyre (lerobbant hotel) két fura vendég érkezik. Kelet-európai szimatunkkal már sejteni véljük, hogy ezek dekások, csakhogy Pinternél nincs egyértelműség, ezért lehet hogy e fickók az IRA emberei, netán maffiások, akik el akarják kapni a lelécelt Stanleyt. Sohase derül ki, kicsodák, nem is érdekes, lényeg az, hogy elviszik a srácot, hiába biztatja a családfő (aki ugyan semmit sem tesz az emberrablás ellen), hogy ne hagyd magad. Mert Pinter a nyílt végű értelmezési lehetőséget szereti. Annyira, hogy még össze is keveri a néző, ha épp nem figyel egy pillanatra, máris nem találja helyét. Az Ételliftben a srác (Ben) a bal ajtón megy ki, aztán a jobboldali ajtón lökik be összeverve - mi viszont tudjuk, hogy az ajtók között nincs átjáró. Ráadásul a srác - amíg Ben a WC-én van, a másik szereplő Gus, valami utasításfélét kap, meg is igazítja revolverét és így várja Bent. Vagyis a darab azt hiteti a nézővel, hogy ez a készülődő fogja kinyírni társát, aki most épp a retyón van. De aztán már valaki más elintézte. A slusszpoénban néznek egymásra. Hol is vagyunk? Még a ruhatárban sem derül ki.

Harold Pinter

De ez már melodráma lenne, Pinter kedvenc terepe a minitörténetek, ahol szinte alig történik valami, ám a fecsegések mögött hihetetlen erősségű robbanások vannak, csak épp nem lehet tudni pontosan, mik azok, s miért történnek. Látszatra nyugi van - ahol legfeljebb blődliznek -, próbálják egymást manipulálni, aztán belefáradnak. Közben persze szép csöndesen kialakulnak az új hatalmi vonalak. Lásd például a Hazatérést. Teddy Amerikából látogatja meg apját, testvéreit - azok meg lecsapják kezéről feleségét -, (egymás szeme előtt), amúgy, meg házi kurvának akarják alkalmazni, aki majd eltartja őket. Ruth viszont (a feleség) benne van a játékban, de a feltételeket ő diktálja, s ezzel át is veszi felettük a hatalmat. Teddy meg mehet haza Amerikába egyedül. Csak kapkodjuk a fejünket: mi történik itt, szexrabszolgaság? Kollektív, családi incesztus? Egy feleség, aki csak kurvaként tud felszabadulni? Nemek harca? Ebben a darabban még azt sem lehet tudni, kinek a hazatéréséről van szó: Teddyéről, (aki most jött haza Amerikából), vagy feleségéről, aki lenyomja a ház férfi lakóit és elfoglalja a házat, vagyis korábbi (ideiglenes) otthonával szemben végre "hazaérkezik"? Vagy fordítva, a macsó férfiház falja fel az asszonyt? De miért megy bele mindenki ebbe a játékba? És ki ez a Ruth: kitűnő feleség, elnyomott asszony, kurvoid (ahogy a többiek látják) vagy élvezi ezt az új szerepet, s mellékesen a feminizmus szatírája? (Színpadon volt már feminista értelmezése is). Bármelyik és egyik sem.

Pinter abszurdja - a kétértelműség dialogizálása. A csendes ambivalencia mindenütt beleszövődik darabjaiba - talán ezzel lett egyre aktuálisabb: mert hogy a posztmodern világ maga is kétértelmű, semminek sincs megoldása, csak átmeneti értelmezési tartománya. Legalábbis úgy tekintünk rá, mi meg a média. Nem biztos, hogy Pinter ezt akarta, de a kor utolérte, kicsit átfestette, vagy zászlajává emelte, - így éltük meg vele az ezredforduló előtti évtizedeket. Valójában ez se stimmel: Pinter olyan drámavilágot talált ki, amin előbb csodálkozunk, aztán keresgéljük a megfejtést, aztán hagyjuk az egészet a fenébe, mert rájövünk, hogy olyan ez mint a mi életünk. Te például tudod, hogy mi történik veled/körötted életed legfurább pillanataiban: azaz többnyire.
Aztán megunta az egész színházasdit, - épp az idén nyilatkozta, hogy elég volt a darab- meg forgatókönyvírásból, (A francia hadnagy feleségét, és persze Kafka Per című regényének filmszövegét is ő írta) -, ezután legfeljebb rendezni fog. Közben rákos lett, most meg kapott egy Nobel-díjat. A Nobel már csak ilyen: többnyire késve érkezik.

Almási Miklós

forrás: KRITIKA, 2005 november