Pasztell Felícse

Aszályos évek után ömlenek nyakunkba a magyar drámák. Lobbierõ szövetkezhet teremtõ erõvel. A nagy drámai kirajzás inspiráló lehet elnehezült direkcióknak, imbolygó társulásoknak, mindig mohó elégedetleneknek.

Kárpáti az Örkényben, Egressy Szegeden, Forgách és Kukorelly a Kamrában (előbbi, Kiss Csabával együtt, a Budapesti Kamarában is), Németh Ákos Pécsett, Háy Beregszászon, Szabó Magda Zalaegerszegen - impozáns töredékes névsor. És akkor még nem említettem a társulati "nyelvújítókat", a Krétakört és Tasnádit, Pintér Bélát és együttesét, s a végképp függetlenek szabad színházait. A színi vérátömlesztés elhúzódó hatásai évek múlva jelentkezhetnek.    

Szávai Viktória és Szervét Tibor | fotó: Nehéz Andrea

Hamvai Kornél karácsonytájt színre vitt kétrészesében nyolc magyar utazik az ötödik kontinensre ötvennyolc őszén. Disszidensek, tiszta lappal vágnának neki Ausztráliának, de szüntelen rájuk omlik a múltjuk. Cipelik magukkal történeteiket, akár az ócska koffereket. Két évvel a forradalom leverése után nem 56 világpolitikai jelentőségéről cserélnek eszmét a Castel Felice fedélzetén. Velkam drinkre sorakoznak a foayéba. Szaloncsevegéseikből fölsejlik a kusza privát történelem. Egyikük épp csak kinézett az ablakon október huszonhetedikén, s kapott egy sorozatot a tetőről. (Be is zárta az ablakot, örökre.) Egy fiatal nőnek megölték a férjét. Öregember és öregasszony "kidisszidált" fiához hajózik Sydneybe. Utastársukról apránként derül ki, ávósként szolgálta a hazát. A drámai bonyodalmak jórészt ebből fakadnak: a félénk, fiatal hölgy felismeri benne férje elhurcolóját, gyilkossággal vádolva a férfit. Egy duhaj Magyar nevűben felhorgad a magyar virtus, tengerbe segítené kártyacimboráját; utóbb ő tűnik el nyomtalanul a habokban. 

Szombathy Gyula | fotó: Nehéz Andrea

Laza tirádák és vehemens dialógusok sorjáznak Hamvai Kornél rutinosan megírt drámájában. Sebes poénzuhataggal indul, aztán egyre komorabb és fáradtabb lesz a játék. Ahogy feltárul a múlt, egyre több lesz a rejtély a darabban, míg végül a társadalomlélektani indíttatású tragikomédia villámgyorsan csúszik át talányos krimibe. Többnyire ketten beszélnek a jelenetekben, a többiek néma tanúk a háttérben, aztán előlép valamelyikük, folytatja a diskurzust, körbe-karikába, akár Schnitzler Körtáncában. Hamvai a jól bevált drámai alapmodellt variálja: az összezártság előhozza szereplőiből rejtett frusztrációikat, előhívja igazi arcukat, felszikráztatja konfliktusaikat.

Bálint András és Csomós Mari | fotó: Nehéz Andrea

A horatiusi szentenciákkal operáló snájdig, zsémbes öregúr (Bálint András) lelkében dédelgeti az elvesztett óhazát; nemcsak hajdani borbélyát sírja vissza, hanem ragaszkodik kedvenc hamutartójához. (Tudnivaló: nem dohányzik.) Örökös civódásuk az Öregasszonnyal (Csomós Mari) két egymásra utalt ember szikáran gyöngéd, gyöngéden szikár összetartozásának, fel-fellobbanó gyűlöletének, dacos magába fordulásának pazar színészi megformálása. Mindamellett kimeríthetetlen humorforrás. Egymásba kapaszkodva araszolnak. "Ne is szólj többet hozzám" - csattan föl dacosan az asszony.  Csomós sokat látott bölcs Öregasszonya, túl jón és rosszon, utoljára még hinni akar az elérhető boldogságban. Jár neki a percnyi diadal: a renitens, rátarti férj fegyelmezése. Derűsen néz a jövőbe, mert úgy akar nézni. Integet a hajóról, mert egy hajóról integetni kell. Bálint feszesre formált öregembere többnyire némán tiltakozik, marad számára a belül megőrzött tartás, a néma dac, a minden mindegy szkepszise. Márton András eszményi Vándora is hibátlanul megrajzolt figura; apró kofferbe pakolt élet, érdeklődő cinizmusba csomagolt csipetnyi spleen: elegáns kívülállóként egész kellemessé lehet tenni a dögunalom, üres éveket.  Kováts Adél hajótörött, sorsüldözött szépségesen szomorú asszonykája egyetlen riadt szempár, rebbenő tekintet. Összerezzen, ha csak ránéz a macsó ávéhásra, önmagával viaskodik: mit tartogat még neki az élet. Szávai Viktóra érzékeny, fiatal, titokzatos Nőjére sötét árnyak borulnak: a hirtelen jött szerelem mámora helyett rémséges szörnyűségekkel kell küszködnie. Összeroppanni látszik a terhek alatt: amilyen gyorsan kérik meg a kezét, olyan hirtelen omlik rá az egész rémhistória. Elfárad, sápadtan, didergősen összekucorodik, magába zuhan. Partnere, Szervét Tibor ávéhása morc, zárt, pókerarcú Férfi, majd félelmetessé váló, igazságáért dühödten küzdő játékos. Ha szólnak hozzá, visszatámad. Megsebzett tigris. Szervét precízen adja a titkait rejtegető, leleplezett ember sziszegő dühét, szűkölését, csak a lánykérési jelenete marad némiképp motiválatlan. Szombathy Gyula elfuserált életek tudójaként roppant humoros, vehemens hazafit formál, Marjai Virág szögletesen-elrajzoltan hozza az önnön nőiségébe feledkezett buta libát.

Szombathy Gyula és Márton András | fotó: Nehéz Andrea

Valló Péter rendezése inkább korrektül lebonyolítja, mintsem értelmezi a drámát. Rendezői hangsúlyai jórészt láthatatlanok. A kimérten adagolt dialógusokat némán s mozdulatlanul szemlélő szereplők kara Hamvai instrukciói szerint való, csak épp illusztratív marad.  A radnótis színészek ugyanakkor érett színekkel, könnyedén hozzák színre a dráma szarkasztikus iróniáját, duplafenekű humorát. "Megvár Ausztrália. Százmillió év alatt csúszott idáig" - háborog Bálint rezignált öregura, s a könnyű, laza poén életismerettel, megélt életbölcselettel telítődik.    

Kováts Adél | fotó: Nehéz Andrea

Kellemes este, sok poénnal, nyelvi ínyencségekkel, némi meditatív fílinggel. Gyanítom, az élemedettebb korúak jobban kedvelik majd az előadást, mint a serdületlen ifjak; ők unatkozhatnak is picinykét.

Marjai Virág és Csomós Mari | fotó: Nehéz Andrea

Hamvai óceánjáróján állni látszék az idő. Igaz, a Castel Felicét messze kerülték a jéghegyek.  

Kovács Dezső

(Castel Felice, Radnóti Színház)