Beszélgetés Vári Évával

Nincs szükség bemutatásra, életrajzra ahhoz, hogy Vári Évával megismerkedjen az ember. Rendkívül sokoldalú mûvész: prózai szerepekben és musicalben egyaránt tündököl sõt, operettekben is hatalmas sikereket aratott. Önálló estjeit havi rendszerességgel játssza, sokat jár vidékre is. Beszélgetésünkre a  Budapesti Kamaraszínházban került sor.

Egy örökzöld kérdéssel kezdeném. Miért pont színészet?

Vári Éva: Hogy miért pont színészet? Úgy hiszem azért, mert semmi nem érdekelt az életemben amikor gyerek voltam. Élt bennem valami határtalan vágyakozás, valami szép, valami nagyon jó után, de soha nem tudtam magamnak megfogalmazni. Az tudom, hogy olvasni szerettem imádtam a zenét.  Zenét 8 évig tanultam. Viszont még ekkor sem tudatosult bennem az, hogy én esetleg egyszer valaha is színész akarok lenni. Nagykanizsán ahol éltem ott volt egy amatőr színjátszó csoport. Itt ezzel a kis társulattal előadtuk a Szabad szél című Dunajevszkij nagyoperettjét. Engem kértek fel az egyik szerepre. Ekkor már énekszakos iskolába jártam. Úgy hiszem itt érinthetett meg valami, ugyanis azt éreztem, hogy ez jó, ebben van valami ami tetszik és elgondolkoztam rajta, hogy lehet nekem ezt kellene folytatni és továbbvinni. A mai napig intenzíven emlékszem arra az éjszakára, amikor otthon voltam és éjjel rádiót hallgattunk. Pablo Casals játszotta a Hattyút. Ezen annyira zokogva sírtam az ágyban, hogy azt elmondani nem lehet. Tele voltam érzelemmel, melyek furcsán kavarogtak bennem. Reggel pedig amikor felkeltem akkor jelentettem ki, hogy én színésznő szeretnék lenni. Mondanom sem kell, hogy a családom teljesen ledermedve és döbbenten néztek rám. Záporoztak is a kérdések, hogy miért pont színésznő és miért pont most jutott az eszembe? Kérdezték tőlem. Természetesen nem tudtam nekik megfogalmazni, hogy miért.


Hány éves volt ekkor?

Vári Éva: 18 éves voltam. Pont egy igen lázadó korszak egy ember életében, de mint már említettem mintha valami ezt súgta volna, hogy ez jó lesz. És végül ha lehet ezt mondani így lettem színésznő.


Mindig is ez a szakma vonzotta? Nem akart például egy merőben más foglalkozást kitanulni?

Vári Éva: Valószínűleg csak ez érdekelhetett. Figyeltem magam, hogy esetleg mi az ami iránt fogékony lennék, de úgy vettem észre, hogy ezen az egy dolgon kívül semmi más nem érdekel. Nem tudtam azt mondani, hogy pl. varrni szeretnék, vagy horgolni, érdekel a kézimunka vagy csupa olyan dolog ami nőies. És most lehetne sorolni még a legkülönfélébb szakmákat, amik léteznek. A szüleim azt szerették volna ha gyógyszerésznek tanulok tovább. Viszont tudjuk, hogy az ötvenes években a gyógyszerész dolga szinte semmi sem volt. Ugyanúgy készen adták ki a gyógyszereket. Szüleim viszont azt gondolták, hogy ez amolyan kis elegáns szakma. Kapok egy csinos kis fehér köpenyt és dolgozgatok. Ez viszont nekem kevés volt, hiszen ehhez nem kell semmiféle nagyobb tudomány. Tehát nem elégítette ki a vágyaimat, álmaimat. Én valami pluszra, valami többre vágytam és úgy voltam vele, hogy a színház ezt képes nekem megadni.


Szülei hogy fogadták, hogy színművész szeretne lenni. Nem ellenezték?

Vári Éva: Kicsit ellenezték, mert ugye az összes közhelyet elmondják a színházról, mint például züllött, romlott hely, meg ilyenek. Aggódtak, hogy mit fognak szólni mások, hogy én egy ilyen intézménybe bekerülök és ott fogok majd esetlegesen dolgozni. Tehát féltettek a bántásoktól és csalódástól. Ismerősök, barátok esetleges negatív véleményétől. Féltettek, hogy esetleg elronthat a színház és annak légköre. Végül természetesen megszokták és látták is, hogy nem feltétlen teszi tönkre az ember életét a színészet, mint szakma. Szerencsére volt idejük hozzászokni.


Ön szakmának, vagy hivatásnak tekinti ezt a foglalkozást? Mert véleményem szerint a színészethez valami több kell. Érezte e valaha is ezt a bizonyos "többletet" magában?

Vári Éva: Ilyen szépen nem fogalmaztam meg magamnak ezt, mint ahogyan ön tette. Viszont feltétlenül úgy gondoltam, hogy többnek kell lennem. Ehhez elhivatottságra van szükség véleményem szerint. És pont ez az amivel általában vissza szoktak élni. Ugye mert milyen egy színész. Kiáll a színpadra ha esik, ha fúj, ha fáj a foga. Lábtörés lehet az egyetlen felmentő ok, de a mai világban már ezt is ügyesen megoldják. Ezek az emberek három jó mondatért, egy jó szerepért, ha nem fizetnek akkor is elmennek. Ez nem olyan szakma, mint például egy vízvezeték szerelőé, aki ugye kér kiszállási díjat, munka díjat stb. Ha viszont egy színésznek azt mondják, hogy tessék szíves lenni eljönni és fellépni, de fizetni nem tudunk az a művész fogja magát, elutazik és fellép. Mert úgy érzi, ha valahova hívják akkor el kell mennie. És itt most a "kell" szón van a hangsúly. Szóval megint csak azt tudom mondani, hogy ehhez egy jó nagy adag elhivatottságra van szükség.

 

Vári Éva Rose szerepében

Mi a véleménye arról, hogy főiskolán oktatnak színészeket? Lehet ezt oktatni, illetve megtanulni?


Vári Éva: Főiskolára nem jártam ugyan, de mindig figyeltem azokat a kollégáimat, akik kikerültek a Színművészetiről hogy mi az amit én esetleg nem tudhatok és ők pedig igen, mert a főiskolára jártak. Én úgy vélekedek erről, hogy van egy csomó dolog amit meg lehet tanulni a gyakorlatban is. Az embert megtanítják szépen beszélni, jó helyről lélegezni, egy kicsit mozogni. Vannak a szakmának bizonyos fogásai amit meg lehet tanulni, de alapjaiban ezt megtanítani nem lehet. Erre valaki vagy születik, van képessége arra, hogy nagyon mélyen, nagyon kiadva magát kimerjen állni a színpadra és megmutassa azt, ami egy emberben "ott belül" van, mert az az igazi. A külsőségeket meg lehet tanulni. Azt viszont ami belül van, amiről szól szerintem egy alakítás, vagy magában a színészet, azt megtanulni nem lehet. A főiskola viszont nagyon jó arra, hogy az embernek vannak kapcsolatai, ami nem elhanyagolható. Mert ugye mindenkinek volt egy osztálytársa, volt egy tanára aki jó esetben figyeli az élete és pályája alakulását, segíteni tud, oda lehet menni hozzá tanácsért. Esetleg évfolyamtársakkal is tud konzultálni, hogy ha esetleg tudnak valamit szóljanak neki. Tehát ez feltétlenül jó és szükség is van. Mondjuk ez nekem nem így történt, hanem menet közben alakult ki minden szépen.


Mi volt az oka, hogy nem végzett főiskolát?


Vári Éva: Ez úgy történt, hogy amikor jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára akkoriban még úgy volt, hogy a vidékiek a hozzájuk legközelebb eső színházban felvételiztek. Én a kaposvári színházba mentem. Akkoriban Ruttkai Ottó volt az igazgató. Ő már látott engem régebben Nagykanizsán, mert a kaposvári színház nyári állomása ott volt. Eljött a zeneiskolába ahol én tanultam. Az énektanárnőm ugyanis a kaposvári színház énektanárnője is volt. Megnézett a vizsgáimon. Kaposváron ekkor Lehoczky Zsuzsa volt a szubrett, de elszerződött Szegedre. Túl voltam az első felvételi vizsgámon, ami sikerült. Ezek után az igazgató bejött az öltözőbe és megkérdezett, hogy nincs e kedvem leszerződnöm hozzájuk szubrettnek, mert ez a szerepkör náluk hiányos és úgy gondolták, hogy én ezt meg tudom oldani. Természetesen vállalták, hogy megtanítanak. Én rögtön alá is írtam a szerződést. Miután kimentem a színházból közöltem édesapámmal, hogy nekem már nem kell menni a következő két vizsgára, mert színésznő lettem. Apám a szívéhez kapott és egészen Nagykanizsáig nem szólt hozzám egy szót sem. Majd természetesen nem lehetett elhallgattatni. Kérdezte, hogy "te normális vagy? Hogy gondolod ezt?" stb. Én csak annyit tudtam mondani neki, hogy az igazgató mondta mindezt, akkor biztosan így is van. Elég vicces helyzet így visszagondolván. Nagy nehézségek árán leszerződtem. Egy év után a szüleim viszont elkezdtek noszogatni, hogy el kéne azért menni a felvételire. Én meg is ígértem nekik, hogy elmegyek. Így is történt. A harmadik fordulón azonban kidobtak. Azt mondták, hogy őstehetségeket szeretnének, de rajtam látszik, hogy már a színház elrontott, mert túl sok mindent tudok. (Nem hittem volna, hogy ez fog problémát okozni.) Kérdezem én. Ugyan mit lehet tudni egy év után? Semmit a világon. Négy év főiskola után is csak keveseknek adatik meg sok mindent. Nekem sem kellett több. Én annyira megsértődtem, hogy soha többet nem adtam be a papírjaimat. Sőt! A Rákóczi úton még azon az oldalon sem mentem, ahol a főiskola épülete található. Borzalmasan bántott, hogy ezt mondták nekem, hogy már el vagyok rontva. Nem kizárt ha álhatatosabb vagyok és bombázom őket két, három évig akkor felvesznek, mert ugye vannak akiket többszöri kísérlet után vesznek fel. Szerencsére azonban majdnem minden színházban van stúdió, ahol foglalkoztak velünk és tanítottak mindenfélét. Mi is előadtunk darabokat, azokat melyeket a színházak is játszottak. Az operettekben játszottam a szubrett szerepeket és a prózában pedig kis szerepeket, két-három mondatokat. Kaposváron engem nagyon szerettek. A szubrett pedig amúgy is elég népszerű szerepkör. A harmadik operett amiben már játszottam előre tapsoltak, mikor bementem a színpadra. Nagyon jóleső érzés volt, de ugyanakkor furcsa is, hogy már előre megtapsolják az embert. Pedig még konkrétan semmit nem tettem.


Milyen operettekben énekelt?

Vári Éva: Játszottam a Victoria című nagyoperettben a Szeress most című zenés vígjátékban a Mosoly országában. Szinte az összes operettben énekeltem. Volt, hogy kimentem a színpadra, elkezdett a közönség tapsolni, mondtam két mondatot és soha többet nem mentem vissza. A nagyérdemű pedig értetlenül nézett, hogy ez most mi is volt. Valószínűleg nem érthették, hogy egyik darabban nagy szerepet játszom a másikban pedig mondok néhány sort. Én viszont úgy gondoltam, hogy nekem ezt el kell vállalni. Több okból kifolyólag.


Ha már így megemlítette a kisebb és nagyobb szerepet. Megkérdezném, hogy ugyanúgy elvállal e kisebb szerepeket, mint mondjuk egy főszerepet. Gondolok itt arra, hogy esetleg egy rendező felkéri, hogy erre a mellékszerepre mindenképp Önt szeretné. Elvállalja?


Vári Éva: Először is abban az időben szó nem volt arról, hogy vállalja, vagy nem vállalja az adott szerepet. Kiírták a próbatáblára és azt köteles volt eljátszani. Valamint a szerződésünkben az is szerepelt, hogy szerepet nem lehet visszaadni. Nekem viszont mondhatom, hogy szerencsém volt, mert az operettekben csak főszerepeket játszottam. Amikor átszerződtem Pécsre, akkor jöttek a musicalek. A West Side Story a La Mancha lovagja a My Fair Lady a Chichago. És még sorolhatnám. Természetesen ezek is mind, mind főszerepek. Majd elkezdtem prózát játszani. 33 éves voltam, mikor elővették a Csárdáskirálynőt. Én lettem volna a grófnő a darabban. Viszont megmondtam az alkotóknak, hogyha még egyszer rám adnak egy rózsaszín csipkeruhát és egy loknit a fejemre én sikítva menekülök ki a színházból. Az igazgatóm ezt tudomásul vette szerencsére. És szép lassan már itt is a prózai műfajban főbb szerepeket játszottam. Viszont, hogy visszakanyarodjak az eredeti kérdéshez ; semmi bajom nincs a kisebb szerepekkel, ha az nekem való. Valamint az is sokat számít, hogy nekem is ad e valamit ez a szerep. Soha ilyen problémám nem volt. Egy szerep megformálása legyen az bármekkora nagyon fontos, hisz az is az előadás részét képezi.


Emlékezzünk egy kicsit vissza. Hogyan alakul a pályája fiatal korától kezdve. Egy amolyan kis összegzésre volnék kíváncsi. Állomások, városok, színházak.


Vári Éva: Én 5 évig voltam tag Kaposváron. Egyszer csak rám tört egy érzés, hogy ez nekem kevés. Elvágyódtam. Szolnok keresett meg, hogy játszam el Moliér Tartuffe c. darabjában Mariannt. Mensáros László játszotta Tartuffe szerepét. Ő éppen ekkoron volt "büntetésben." Leküldték vidékre. Nagyon jól sikerült előadás lett belőle és az igazgató mondta, hogy a következő évadra szeretettel várnak. Én szívesen vállaltam és igent mondtam. Közben a pécsi igazgató is megnézett. Ő is felajánlotta ugyanazt amit Szolnok. Úgy voltam vele, hogy ahhoz a színházhoz megyek akik előbb jelentkeznek. Pécs volt az első. Szolnokra viszont hívtak operettet játszani. Ezt úgy tudtam elvállalni, hogy vendégként léptem fel náluk. Pécs egy nagyon jó húzás volt részemről. Ott volt minden. Balett, színház, opera, operett. Eck Imre is jelen volt ekkoron. Ő a színházban egy meghatározó személyiség volt. Nagyszerű ízlése volt, pompásan rálátott a világ dolgaira. Nagyon kedvelt engem, minden előadást megnézett amiben szerepeltem. Tiszteltem és becsültem benne azt, hogy mindig megmondta, hogy mi a nem jó abban amit csinálok. A jó dolgokról soha egyetlen szót sem említett. Nagyon sokat tanultam tőle. Talán pont emiatt, hogy nem dicsért, hanem inkább azokra a dolgokra világított rá, melyeket nem a megfelelőképpen tolmácsolom. Megtanított továbbá a fegyelemre és arra, hogy egy színházban miként és hogyan kell létezni. Sokat jártam "csak úgy" a színházba. Bejártam a balettosok próbáira, néztem őket hogyan dolgoznak, próbálnak. És meg kell mondanom, hogy őrületes emberek voltak és azok a mai napig is. Ha van előadás, ha nincs ők állandóan ott voltak, próbáltak, tornáztak, karbantartották magukat. Hihetetlen alázat van ezekben az emberekben és mondhatom azt, hogy ezt az alázatot, odafigyelést tőlük tanultam. Itt ha megengedi visszatérnék kicsit a kisebb szerepekre. Eck Imre rendezte akkor Offenbach : Hoffman meséi című operát. Ebben az operában a végén van egy igazán kicsiny szerep. Stellanak hívják a hölgyet aki bejön és megkérdezi, hogy : "Hoffmann alszik?" és erre a többi szereplő úgy  felel, hogy : "Nem részeg." Na most erre a szerepre kért meg engem a rendező, hogy elvállalnám e? Én természetesen igent mondtam. Gyönyörű maszkok, ruhák voltak ebben az előadásban. Két órát töltöttem a sminkes kezei között egy mondatért. Sokan nem értették, hogy ezt miért vállalom el. Én viszont tudtam, hogy igazán színvonalas előadásban fogok részt venni. Amit az Eck Imre csinált, rossz nem lehetett és ha ő úgy gondolta, hogy erre a szerepre én kellek, akkor az biztos így is van. Tehát valami oka biztos volt, hogy engem keresett meg ezzel. Szintén itt csináltuk a Rómeó és Júliát, ami egy balett előadás volt. Ebben voltak prózai jelenetek is. Mind a prózában, mind a balett jelenetben én alakítottam a dajkát. Imádtam ezt az előadást, egészen fantasztikus volt.


 

Vári Éva A pókasszony csókja című darabban


Mi volt a legelső szerepe?


Vári Éva: A legelső szerep Móricz Zsigmond : Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában játszottam Pirikét. Ő egy 16 év körüli kislány. Természetesen nem esett nehezemre eljátszani, hiszen ekkor voltam 18 éves. Emlékszem a kritikákra, hogy leírták, hogy mennyire jól alakítom ezt a szerepet. Őszintén megmondom, én is így éreztem. Önfeledten játszottam, minden gátlás és görcsösség nélkül. Talán a második vagy a harmadik szerepem volt az, amikor rám tört a bénító lámpaláz. Bizonyos dolgok kerültek felszínre, amiket én nem tudtam. Olyan instrukciókat mondtak nekem, amiket nem is értettem. Magyarul mondták ugyan, de nem értettem, hogy mit is kívánnak tőlem igazán. Minél többet kellett megmutatnom magamból annál nehezebb lett minden. Az ember nehezen tárulkozik fel. Ehhez egy nagyon jó rendezőre is szükség van. És talán nem csak rendezőre, hanem olyan szerepre és színdarabra is melyben az ember jól érzi magát és igazán el tud merülni benne. Nekem borzasztó sokat segített a Galina Volcsek nevű orosz rendezőnő. Filmeket és színdarabokat is egyaránt rendezett szerte a világban. Például Amerikában. Pécsre jött rendezni. Engem egy operettben látott. A Cseresznyéskertet rendezte itt és engem is felkért a szereplőgárdába. Várja szerepét osztotta rám. Ő ugye egy vénkisasszony az előadásban, noha 24 éves. Nem értettem, hogy miért pont én. Én, aki kicsattanok a jókedvtől és a szubrettségtől. Ő erre azt felelte, hogy lát bennem valami alapszomorúságot, ami ehhez a szerephez passzol. Ez a mondata, miszerint "van bennem egy alapszomorúság" nagyon megütötte  a fülemet. Igazából ő tanított meg próbálni. Azt mondta, hogy nem baj ha nincsen hangod, rossz kedved van. A szándékot ő úgy is látja. Valamint nagyon sok apróságnak tűnő, de nagyon fontos dologra is nevelt. Mint pl. a próbaruhám hossza ugyanakkora legyen mint amiben majd élesben is játszom a darabot a cipőm se legyen eltérő sarokmagasságú. Tehát csupa-csupa apróság, de mégis lényegbevágó dolgok együttese ez.


Ha már így megemlítette a színpadot és a próbákat. Játszik egy televíziós sorozatban is. Mennyiben tér el az ottani jelenléte a színházi, színpadi jelenléttől? Mert ugye a színház él. A stúdió viszont általában előre beállított műtermi dolgok sokasága. Valamint érdekelne, hogy egy tv-s felvételen ugyanazt a Vári Évát látjuk mint színházban, vagy teljesen mást?

Vári Éva: Ezt meg kell tanulni. Az az igazság, hogy az első részekben borzalmas voltam. Visszanéztem magam és mondtam, hogy te atya úr isten. Ilyen nem létezik, hogy ennyire rossz, kényszeredett és művi a megszólalásom. Ez pontosan attól volt, hogy zavart a sok beállítás a lámpák, fények stb. A közeli felvételnél az ember óhatatlanul begörcsöl, hogy vajon hogy fogok kinézni. Viszont, hogy visszanéztem magam, rájöttem a hibákra, elszörnyedtem és próbáltam korrigálni ezeken a dolgokon. És itt is észre lehet venni a rutint. Figyeltem azokat a kollégákat, akik sokat szerepelnek a televízióban, néztem a mozdulataikat hallgattam a  hangukat, tehát összességében mindent. Én az elején túl sokat gesztikuláltam, mint a színpadon, mert ugye az ember hozzászokik, hogy nagyobb, jobban látható mozdulatokra van szükség egy színházi előadásban. Talán a Kamaraszínházban nem, mert ott a közönség szinte a színpadon foglal helyet. Viszont a tévében ha csak gondol valamire az ember, már az látszik a szemében. És itt megint előjön a tapasztalat. Viszont arra rájöttem, hogy ugyanolyannak kell lennem mint amilyen vagyok. Semmiféle felvett többletre nincs szükség. A legfontosabb talán itt is az adott szituáció, melyet megpróbálok úgy visszaadni a nézőknek, hogy az hihető legyen. Sokszor találkozom olyan megjegyzésekkel, hogy egy színházi színész miért játszik egy televíziós sorozatban. Erről nekem az a véleményem, hogy tulajdonképpen egy színészt a szerepei csinálják meg és a Tv adja el. Ez akármilyen szörnyű, de így van. Miután nincs már filmgyártás, nincs semmi. Az, hogy valaki játszik egy színházban esténként látják mondjuk ötszázan (vegyünk egy ideális, nagyobb színházat) az az életben nem derül ki, hogy ki az. Mivel az arcát nem ismerik. Az egy dolog, hogy a nevével már találkoztak, de sajnos nagyon sok olyan művész van, akikről a közönségnek fogalmuk sincs, hogy ki az. Bőven elég ha média háromszor megmutatja, már tudni fogják, hogy ki is az illető.


Hogyan értékeli a mai színházi világot?


Vári Éva: Régebben feltétlen biztonságban éltek azok a művészek akik egy társulathoz tartoztak, ami aztán adott egyfajta kényelmességet is. A fizetés garantált volt, noha a színvonal már nem éppen. Attól függ, hogy milyen tehetség szorult egy társulatba, rendezőbe, vagy mennyire vették komolyan a dolgot. Mindenképp volt egy úgynevezett műhelymunka. Főleg egy vidéki színházban. Az emberek nem rohantak a szinkronstúdióba, meg ide - oda. Ez egy életforma volt. Próbák után beszélgettünk, ebédeltünk, esetleg átvettünk még jeleneteket csak úgy magunknak. Sokkal jobban figyeltek akkor dolgokra mint most. Amikor felkerültem Pestre nekem nagyon szokatlan volt, hogy délután kettőkor vége volt a próbáknak és ember nem volt a színházban, sőt az egész környékén. Mindenki pattant be az autójába és rohant tovább. Eszébe nem jut egy rendezőnek sem, (tisztelet a kivételnek) hogy gyerekek ma tovább maradunk, próbálunk még, mert bizony szükség van rá. Ami nekem nem tetszik, hogy kanonizálva vannak bizonyos rendezők, előadások és akkor csak az a jó és semmi más. Ezt nagy butaságnak tartom. Szerintem a konzervatív színháznak is van nézőközönsége és az ultramodernnek is. Nem lehet azt mondani, hogy most csak az a jó amit mondjuk x, y rendez. Nem mondok neveket, mindenki döntse el maga, hogy neki mi a jó. Manapság a rohanás az, ami tönkreteheti mind az embert és a színházat is. Kicsit több odafigyelésre volna szükség.


Modern vagy klasszikus rendezés? Melyiket kedveli jobban?


Vári Éva: Mindkettőt szeretem. Szeretem azokat az előadásokat, melyben klasszikusan is jelen lehetek és szeretem az úgynevezett pszichológiai realizáló színházat is. Engem ugyanis érdekel, ha egy ember igazán mélyen játszik és önmaga legbelsőbb bugyraiból előhív egy adott figurát. Nem szeretem viszont, ha ezt mondjuk egy díszlet játsza el, vagy pedig egy rendezői koncepció nem nyomja agyon. Lehet, hogy öt év múlva a mai modernnek nevezett rendezéseket fogjuk klasszikusként felfogni, mert jön valami új, egészen más. A klasszikus színházat nem feltétlen úgy értelmezem, hogy korhű jelmezekben és díszletek között játszódik. Például ahogy a Csehov darabokat játszották régen, az nagyon tetszett. Ami szép, mély és el lehet gondolkozni ezek mind - mind a lelket tisztítják. Sírás, nevetés és még sorolhatnám. Nem szeretem ha egy színházban hülyének érzem magam, mert fogalmam sincs arról, hogy mit látok, miről szól az előadás. Ez nagyon zavar! Ha mondjuk a nézőt olyan helyzetbe hozzák, hogy ő az értetlen az nem jó. Egy néző ugyanis azért fizet, hogy kapjon valamit. Ha csak egy mondat is az. Előadás után ha átgondolja az előadást már jó és a színész sikerrel járt!


Beszélgessünk még egy kicsit a szerepeiről. Több jelentős főszerepe van mind a mai napig. Ami viszont engem nagyon érdekelne a Rose. Milyen ember ő valójában?


Vári Éva: Ezt az embert úgy is lehetne nevezni, hogy a nagy túlélő. Olyan emberi tulajdonságokkal rendelkezik, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy ember a borzalmain az élet minden olyan csapásától amit ő kap, amihez neki köze nincs, amikor a saját életét nem ő irányítja, amikor tegyük fel csak egy kávéházban szeretne beülni és elfogyasztani egy csokoládétortát, viszont ez azon múlik, hogy Sztálin és Hitler jóban van e avagy sem. Ez a tipikusan az a történet amikor a kis emberek életébe a nagyok beleszólnak. Pedig nem szeretnének nagy dolgokat csinálni. Egyszerűen csak élni szeretnének. Élni, moziba menni, nagyokat sétálni, jó ebédeket enni. És akkor a politika közbeszól, melynek beláthatatlan következményei lehetnek. Kell lenni olyan embereknek, akik ezt kívülről is tudják nézni, van hozzá kellő öniróniájuk, iróniájuk, hogy el bírják viselni. A borzalomból is meglássanak valamiféle humort, vagy valami szikráját annak, hogy ez nem történhet meg pont velem. Arra vár, hogy majd csak fog történni valami és ez megváltozik. Tehát nem hagyja azt, hogy a történelem átrobogjon felette és beletapossa a földbe. Ehhez kell az a bizonyos emberi tulajdonság, melyet akár nevezhetünk örökös túlélésnek is. Feltételezem, hogy Rose ilyen ember volt. Rengeteg borzalmat megélt, de talpon volt mindig. Továbbá egy kifejezetten tehetséges asszonynak tartom őt. Tanulni akart, meg akart tudni dolgokat, bele mert vágni bizonyos szituációkba, melybe lehet más ember nem lenne képes. Dolgozott, tanult. Szinte mindent kipróbált az életben. Nem mondhatja el magáról, hogy csak sodródott az árral. Úgy élt, hogy tudta ; minden napnak van értéke és mindenben meg lehet találni a csodát és a szépséget. Vallotta, hogy minden napból ki kell hozni valami jót. És itt most gondoljunk egészen apró dolgokra. Mint pl. milyen szépen esik az eső. Hisz ez is egy látvány, egy gondolat. Ad egy nagyfokú lökést az embernek, hogy nem is baj, hogy esik az eső. Mindenben a szépet, s jót kereste.


Amikor én az előadást néztem mintha valami hasonlóságot véltem felfedezni Rose és Vári Éva között.


Vári Éva: Hasonlóság talán azért van, mert én feltételezem, hogy a színészetnek nagy része a fantázia. Minden szerep egy fikció, még akkor is ha mondjuk az Edith Piafot játszom. Az is egy fikció. Én nem az az ember vagyok, hanem én vagyok "egy ember" és akkor megpróbálom a rosszkedvem, jókedvem, bánatom, örömöm, hogy én hogyan reagálnék dolgokra azt belerakni a karakterbe. Én nem tudok más emberből dolgozni. Elképzelésem természetesen lehet az adott emberről természetesen. Viszont úgy gondolom, hogy ez túl sok energiát elvesz a lényegből. A lényeg az, hogy elképzelem : én vagyok a Rose és mindez velem történik meg. És akkor jön, hogy én saját magam hogyan reagálnék le bizonyos helyzeteket. Ha az ember belülről és saját magából próbálja a dolgokat megoldani, akkor van az, hogy ez a nő hasonlít Rosehoz, mert úgy érzem, hogy én vagyok az az asszony és ez velem történik meg.


Ugye a Martin Shermann darabja mondrám,akár csak a Piaf-est. Teljesen egyedül játszik a színpadon. Milyen érzés ez a "magány."?


Vári Éva: Nagyon érdekes volt. Jó, hogy szóba hozta az Edith Piaf-estet, mert ezzel tudom összefüggésbe hozni. Ugye ott is egyedül vagyok. Azt kértem a rendezőtől, hogy olyan sötét legyen a nézőtéren, hogy ne lássam ülnek, vagy nem ülnek. A Piafnak volt egy bizonyos kozmikus magányossága. Annak ellenére, hogy igen mondén életet élt. Én viszont akkor is úgy éreztem, hogy ez a nő maga tömény magány. Nagyon vágyott arra, hogy elfogadják és szeressék. Nem akartam arcokat látni a nézőtéren, nem akartam azt látni, hogy esetleg valaki megnézi az óráját, vagy esetleg fészkelődik és másfele figyel. Azt szerettem volna, hogy egy olyan légkör teremjen, ahol a magányosságot érezni is lehet és ebben a magányban csendülnek fel azok a szépséges sanzonok. Banális dolgokról szólnak ezek a dalok. Párizsi háztető, vagy a harmonikásról. Ezek mind olyan magányos dolgok. Mondjuk ha a Párizsról énekelek, szinte szemeim előtt látok egy kis macskaköves utcát ahol esik az eső. Nem tudom, de nekem valahogy az eső olyan misztikus dolog. Mintha megtisztulnék benne. Gyermekkoromban is amikor eleredt, fogtam a kabátom felvettem és elindultam. Szüleim kérdezték is, hogy hova megyek ilyen időben. Egyszerűen csak céltalanul bolyongtam utcáról utcára. Piaf nekem maga az ősz és a nyárból őszbehajló időjárást jutatja eszembe. A Rosenál pedig úgy volt, hogy a közönség maga az akik eljöttek a Rosehoz. Ezért van az, hogy odamegyek emberekhez az előadás alatt, viszek süteményt és megkínálom őket. Úgy gondolom, hogy így sokkal személyesebb az előadás. Nem kell feszengve ülni egy helyben, mert aktívan be vannak vonva az előadás menetébe. Itt nem zavar az, hogy hogyan ülnek a nézők, mit csinálnak. Amolyan kötetlen kis beszélgetés az egész, mintha eljött volna hozzám pár ember és beszélgetnénk egy jót. Érdekes, hogy a Piaf - estnél ez nagyon zavaró lenne. És nem utolsó sorban szeretek is egyedül lenni a színpadon, ami óriási nagy felelősség. Minden reggel úgy kelek fel, hogy vajon eljönnek e az előadásomra, kíváncsi e még rá valaki. Ez egy külön stressz. Mert ha többen vagyunk egy előadásban, akkor már megoszlik a felelősség. Nagyon nagy felelősség. El kell hinnie, hogy két órán keresztül érdekes tud lenni. Komoly feladat! Shermann nagyszerű drámaíró. Remekül írta meg ezt a darabot, akár csak a Hajlamot. Ismeri a közönséget. Tudja, hogy mikor kell levegő, mikor kell egy kis nevetés.


Mióta tagja a Budapesti Kamaraszínháznak? Esetleg konkrét kérés miatt jött ide?


Vári Éva: 1992-ben jöttem ehhez a színházhoz. Többen is jelezték felém, hogy szívesen látnának a társulatukban. Még Pécsen éltem, amikor már többen mondogatták nekem, hogy miért nem megyek fel Budapestre, hisz nagyon sokan hívnak. Azért őszintén megmondom ez kissé szíven ütött. Nem értettem, hogy azért, mert jó az amit csinálok, miért kell felmennem Pestre. Egy vidéki színházban nem lenne szükség jó színészekre? Vagy esetleg egy másik példa. Mondjuk egy sebészorvos jól operál, de mégsem kérdezik meg, hogy miért nem megy máshova műteni? Véleményem szerint egy városnak pontosan az a fontos, hogy megtartson embereket, akik a munkájukban jó színvonalat hoznak. Itt viszont visszacseng, hogy Magyarország egy városú ország. Itt Budapest létezik és semmi más. (Szerencsére mostanában elég gyakran vannak már vidéki színházi találkozók.) Játszottam a Cigánykerék c. darabban a Kulka Jánossal és jó pár kollégával. Nagyon jól sikerült előadás volt. Amikor Szűcs Miklósék megkapták a Kamaraszínháhazat, ő azt gondolta, hogy ez egy remek előadás lenne a Józsefvárosba. Engem ugyanarra a szerepre kértek fel, amit már Pécsen eljátszottam. Rögtön ez utána az előadás után kaptam még egy szerepet, valamint játszottam egy musicalbe is. Szűcs Miklós ekkor megkérdezte, hogy miért nem szerződök el? Igaz, ekkor már félállásban Budapesten dolgoztam. Nem akartam elszerződni Pécsről, túl jól éreztem magam ott. A továbbiakban viszont beadtam a derekam ha lehet ezt mondani. Felmondtam Pécsen és ideszerződtem.


Kedvenc szerepei? Biztos léteznek ilyenek. A legtöbb színművésznek vannak szívének kedves szerepek. Esetleg "szerepálom?"


Vári Éva: Amit igazán szerettem volna mindig is eljátszani, az Molnár Ferenc volt. Sajnos idáig ez kimaradt az életemből. Nagyon sokat olvasgattam műveit. Amikor még fiatal voltam, az Üvegcipőt egyenesen imádtam. És természetesen a Liliom is ide tartozik. Abban az időben Molnár Ferenc olyan polgári szerző volt, hogy nem igazán vették elő darabjait. Igaziból szerepálmom viszont soha nem volt. Nem is mertem vágyakozni. Valószínűleg abból a fajta kishitűségemből fakadt, hogy nem jártam főiskolára. Mindig bennem volt az, hogy én biztos nem tudok valami, amit egy esetleges diplomával rendelkező színész igen. Kérni sem nagyon kértem szerepet. Amit rám osztottak, azt úgy érzem becsülettel megcsináltam. Szerencsémre azonban a legtöbb olyan szerepet megkaptam, ami nekem való volt. A mai napig nem tudom azt mondani, hogy vágyakoznék esetleg egy bizonyos szerepre. Természetesen vannak olyan művek, amiket imádtam játszani. Szomory darabjai például. Ezeknek a nyelvezetét és egész világát nagyon szerettem. Imádtam a musicaleket. A Chichago nagyon kedves számomra mind a mai napig. És, hogy most csak felsoroljak még egy párat ; Piaf, Rose és most nagyon szeretem játszani a Harold és Maude című Higgins darabot. Én arra törekedtem ennél a darabnál, hogy a néző a tiszta szerelmet lássa meg. Nem tudom, hogy ez mennyire sikerülhetett. A rendezőnőnek is mondtam, hogy ha egy mód van rá ne legyen az előadásban szexus. Ne ez legyen a lényege és a mozgató rugója az előadásnak. Sokkal jobb így, hogy van egy fiatal fiú, akinek ez a korosodó asszony kinyitja a szemét és megpróbálja meggyőzni arról, hogy az élet igen is szép, tele van csodákkal. Akár egy illat egy sétára is gondolhatunk.


A Harold és maude-ban Bertók Lajos a partnere. Milyen vele dolgozni? Milyennek látja őt?


Vári Éva: Szenzációs képességekkel bíró fiú. Tömören így is mondhatnám. Nagyon szeretem vele játszani ezt a darabot és úgy veszem észre, hogy ő is szívesen dolgozik velem, igaz ezt nem is egyszer mondta is nekem. Két nagyon különböző személyiség vagyunk és két nagyon különböző színészet is a miénk. Ebben az előadásban azonban remekül egymásra tudtunk hangolódni. Amire nagy szükség is van.


Súgó Csiga Díj! Ismerte ezt a díjat mielőtt megkapta? Mit szólt hozzá, hogy a közönség Önnek ítélte meg?


Vári Éva: Természetesen hallottam erről a közönségdíjról. A színház lapokban is olvastam a televízió is felhívta a figyelmet rá. Több kolléga és barát is mondta nekem, hogy fent vagyok az interneten és felkerültem erre a bizonyos listára. Nekem nincsen Internet hozzáférésem, tehát nem nagyon tudtam nyomon követni a fejleményeket. Elképedve kérdeztem, hogy ki tett engem oda? Miért tett oda? És így tovább. Pécsen voltam amikor felhívtak, hogy ekkor és ekkor van a díjátadás. Nagyon elfoglalt voltam ebben az időben és mondtam, hogy ha megoldható, inkább nem utaznék fel a fővárosba. Viszont ekkor közölték velem, hogy én kapom a főcsigát. Mámorító volt és nem reméltem. Gondoltam, hogy az első tizenkettőben benne leszek, már annak is nagyon örültem.


szerző: Megyeri Zoltán

süti beállítások módosítása