Magyar utca 12-14. II. emelet

Vasvári Emese még fõiskolásként kitûnt Parti Nagy Lajos Ibusárjában meg a Kamra Müller táncosai elõadásában, mégsem szerzõdött a Katona Józsefhez. Tudni lehetett róla, hogy szemfogóan érdekes nõ színpadon is, civilben is. Van esze, humora, öniróniája. Elégedetlen mindennel és mindenkivel: elsõsorban önmagával.

A főiskola elvégzése után nem érezte otthonának a Madách Színházat. Igazán sikeres volt athéni Helénaként Csányi partizánmódra elkészült hintákból nézhető Szentivánéji álom előadásában. A produkció a megalapítandó Bárka Színház szűzbeszéde lett, Vasvári hamarosan összekülönbözött a Bárka Színházzal, a megfeneklett Bárka a színészekkel, mindenki mindenkivel. Vasvári igazán figyelmet keltett a Budapesti Kamaraszínház O’Neill előadásában, de ott sem kötött meg. Játszott a gyulai Várszínházban, Esztergomban és a Magyar Színházban Tamási Áront. Átcikkant egyetlen szerepben. Vasvári felbukkan időnként a Játékszín színpadán, de az sem művészi otthona. Hol érzi jól magát Vasvári Emese? Odahaza. Saját, Magyar utcai lakásán. Eljátszhatja ott mindazon szerepeket, amiket eljátszani szeretne és amiket nem osztottak rá másutt. Októberben görög tragédiát adott bérleményében (Euripidész: Iphigeneia Auliszban), az elmúlt hét végén pedig bemutatta az első 25 néző előtt (ennyien beférnek) Misima Jukio (eredeti nevén Kimitaké Hiraoka) modernizált no egyfelvonásosát: Aoi (1954). 

Öt éves előkészülettel, 1970. november 25-én öngyilkos lett Misima. Elfoglalta ifjú híveivel (a Pajzs Szövetség tagjaival) a nemzet fölébresztésére az Önvédelmi Erők kirendeltséget. Szertartásosan felmetszette hasát, szeppukut (harakirit) hajtva végre. A halál nem állt be, csak a hagyományos szamuráj öngyilkossághoz asszisztáló Masakatsu Morita, 25 éves szeretője általi lefejezése tette ki az életet lezáró véres pontot.  

A lakásszínházban bemutatott - Gergely Erzsébet fordította - egyfelvonásos a klasszikus No dráma többször feldolgozott témája. 11. században született kísértetregény az alapja a számunkra irodalmiasan kimódoltnak ható No-drámának. Hikaru Vabajasi meglátogatja a kórházban kómában lévő feleségét. A (férfi) ápoló erotikusan közeledik hozzá. Majd megjelenik egykori kedvesének kísértete. Az éjszaka felszabadító erejéről, a nappali fegyelmeket eltörlő álomszerűségéről beszél a kurta, szürrealista egyfelvonásos. 
 
A színház feloldhatatlan ellentmondásainak egyike, hogy a Vasvári-lakás lócáin, alacsony, sárgára festett óvodai bútorain a kucorodás megenyhül. Nem érezzük spanyolcsizmába szorítottnak magunkat, mint akárhány kényelmes klubfotelben világszerte, ahol színházfélével kínoznak.

Szabadtéri térszínpadon - mondjuk Szegeden - a megszólaló színész jól teszi, ha felemeli kezét, vagy erőteljesen megmozdul, hogy a tribünön ülők tudják, merről kapnak hangot. Szobaszínházban a félmosoly már túl zajos mimikának. Kamarás Iván (Hikaru Vakabajasi) szeme sarkában földereng csipetnyi gúny, ezzel áttetszővé teszi gondolkodását. Követhetővé nyitja nézői számára a végbemenő belső folyamatokat. A fickó leteríthetetlenül erős. Minden helyzetben fölénnyel győz. Haldokló feleségének ágyánál megjelenik a múltja, visszacsábítani. Áldozatként is győztesnek bambulja magát túlfeszített férfisoviniszta egójával. Tehetetlenül nézi, hogy a kísértő asszonynak engedő elgyöngülésével nem újabb trófeát szerez, de felesége halálát okozza. 

Vasvári Emese játékra kiéheztetett. Ez egyrészt jól áll a földöntúli erővel rendelkező szellemnek, aki a éjfelenként meglátogatja álmában uralni vetélytársnőjét és visszaszerezni egykori szeretőjét. Másrészt a sokáig diétás szerepkoszton tartott szenvedélyes színésznőből a magánlakás nappalijához illőnél több lángot hív elő. Színházi nyelven úgy hívják ezt: rápakol a szerepre. Mégsem elrettentő. Helyénvaló, hiszen a valóság falát áttörő, kísértett és kísértő közti, valóságfelettien valóságos asszonyt alakít. Odabújik a férfi mellére, ebben van baljós fenyegetés, és a tűzet újraszítani akaró vágyakozás. Vasvári nem doromboló kiscica, hanem fegyelmezett tigris. Ő a vérengző szerelem.

A címszerepet (Aoi) és a kórházi ápolót Péter Kata játssza. Ez persze nem ideillő ige. Már amikor gyülekeznek a nézők: hátán fekszik sárga ülőkockán. Nem lélegzik. Élettelen tárgy. A nézők fecserésznek. Észre is csak utóbb vesszük. Elszégyellem magam: teljes összpontosítással egy színész már halálos beteg, vagy magatehetetlen halott, miközben feje felett cseverészünk. Péter Kata már elkezdte, mi, nézők még nem. Fölkel. Akkor már ápoló. Azután visszamegy az élettelen címszerepbe, aki fölött elárverezik a szerelmet. Nem is ez a ki-bebúvás (egyik figurából a másikba) nehéz, hanem a mozdulatlanság mutatványa. A  hasábszerűség. A játéktéri tetszhalál.

A nem egészen egyórás előadás ingyenes. A Szombathelyi Színházbarátok Egyesületének támogatásával jött létre. Bejelentkezés telefonon: 266-32-20

szerző: MGP