Interjú Õze Áronnal

A Magyar Színház néhány hete mutatta be Molière Tartuffe címû darabját Csiszár Imre rendezésében. Azóta sokféle vélemény elhangzott errõl az igen ütõsre sikeredett elõadásról: voltak, akik dicsérték, mások kíméletlenül sárba döngölték. Egy azonban biztos: senkit nem hagyott hidegen. A számos különbözõ álláspontot egy kicsit félretéve minderrõl - fogadtatásról, drámáról és elõadásról, de fõként magáról Tartuffe-rõl - a címszereplõvel, Õze Áronnal beszélgettem. /Szûcs Dóra írása/

Őze Áron | fotó: Nehéz Andrea

- Mennyiben volt más találkozni a darabbal most, színészként, mint középiskolás diákként annak idején?

Őze Áron: Szinte össze sem hasonlítható a két élmény. A középiskolai Tartuffe a tananyag része volt: elolvastuk, elemeztük, a korról és Moličre-ről tanultunk... De egészen más utána szakmailag, színészként találkozni egy darabbal és egy szereppel. Nem jó, ha az ember bárminemű előítélettel - most ezen nem elítélést értek - kezd a munkához. Maximálisan nyitottan és tiszta lappal kell nekifogni egy darabnak, egy szerepnek; nem szabad belejátszania annak, hogy én mit tanultam a Tartuffe-ről annak idején. Itt Csiszár Imre személyében adott volt egy elég erős elképzelésű rendező - ez ma már sajnos egyre ritkább -, és én a próbákon végig arra figyeltem, hogy mit gondol erről Imre, ez nekem milyen irányt ad, merrefelé induljak ez ügyben. 

- Az előadás minden percéből süt az időszerűség.

Őze Áron: Nagyon örülök a darabnak és a szerepnek is, mert egyet megkaptam, hogy Moličre végtelenül modern. És nem az előadásunk a modern, hanem Moličre az. És ez fantasztikus! Tehát nincs direkt módon megerőszakolva ez a történet. 

- Annak ellenére, hogy a jelmezek, a díszletek nem éppen korabeliek?

Őze Áron: A ruhák, díszlet, kellékek, egyebek csak finom adalékok; hogyha mindez elnyomja a darabot és az írót, akkor baj van. Én azt hiszem, hogy itt nem nyomja el, mert hihetetlenül absztrakt módon modern író Moličre. 

- Nem csupán társadalmilag, most politikailag is nagyon aktuális. Melyik az erősebb?

Őze Áron, Benkő Nóra | fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Azt hiszem, hogy inkább társadalmilag aktuális. A politika mindig időszakokról, különböző helyzetekről vagy pártokról szól - például erről a csimm-bumm parádéról, ami most folyik -, de ennél van egy lényegesebb és mélyebb mondanivaló is ebben az előadásban: a társadalmi tartalom. Tartuffe önállóan nem létezne, ha nincs egy olyan közeg, ami őt megeszi, amivel el tudja hitetni, hogy ő nem az, aki. Tehát ez egy kettőn áll a vásár történet, és függetlenül a politikától, sajnos mindig és mindenhol találunk olyan közeget, ahol ez így működik. 

- Az előadás ebben a rendezésben egészen más befejezést kap, mely szintén része a társadalmi tükörnek. Te például a Rendőrhadnagy monológja alatt félreállsz, felveszel egy hosszú kabátot, cigarettára gyújtasz, és elkezded nézni a közönséget. Ez miért van? 

Őze Áron: Én akkor a következő Orgont keresem. Belevihogok, belefújom a füstöt a közönség képébe. Azt hiszem, ez a fajta mentalitás nagyon jellemző ma. Tartuffe nagyon jó eszköz a hatalomnak; például arra is, hogy ezeket a darabban írva is jelen levő, összeesküvő, kazettába elzárt dokumentumokat különböző helyekről kicsalja az uralkodó részére. Tehát én gyakorlatilag egy James Bond vagyok onnantól kezdve; egy kém, ami mindig szükségeltetik az aktuális hatalomnak. És nekem - miután megúsztam ezt az egészet - ott abszolút az a dolgom, hogy a következő családot keressem; a következő Elmirát, a következő Orgont. És valóban ezt teszem: elég pofátlanul stírölöm a nézőket, ráadásul nem is egészben, hanem fejről fejre. 

- Moličre az évszázadok után is nagyszerűen felhasználható mondanivalót rendkívül kötött, verses formában írta meg. Ez nem zavaró?

Őze Áron: Nem. Ha egy valamirevaló színész Moličre-szöveggel dolgozik, előbb-utóbb úgyis előtérbe kerülnek a gondolatok, az érzelmek, és akkor el kell tűnnie a szavalásnak. A kötött szöveg tehát nem lehet akadály, és nincs is nekem semmi problémám vele. 

- Szereted is?

Őze Áron, Mihályi Győző | fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Igen, kifejezetten szeretem. Egyrészt ide nagyon pontos szövegtudás kell, és én amúgy is híve vagyok a pontosságnak. Szerintem olyan alap ez a színpadon, ami végtelenül fontos. Másrészt nagyon jó, hogy Moličre darabjait abszolút lehet abszurdan - mint egy bohóctréfa, olyan kegyetlenséggel - játszani, a dráma verses része pedig erre az abszurditásra nagyon jól felhasználható! Érdekes játszadozni a szavakkal és a rímekkel. De minden darabjával kapcsolatban így van ez, nem csak a Tartuffe-fel. 

- Például ott van a Tudós nők a Magyar Színház Sinkovits Kamaraszínpadán, amiben évek óta Klitandert alakítod. Ez az előadás egészen más rendezői felfogásban készült, mint a Tartuffe. Szerinted meg lehetett volna-e csinálni a Tudós nőket olyan rendezésben, mint a Tartuffe, és fordítva?  

Őze Áron: Szerintem igen. Moličre annyira zseniális, hogy belefér ebbe sokféle elgondolás, rengetegféleképpen lehet hozzányúlni a darabjaihoz. Az más kérdés, hogy én melyikben hiszek igazán. De a Tudós nőket is meg lehetett volna csinálni ilyen abszurd drámává, és a Tartuffe-öt is ilyen könnyed nyári játékká, mint amilyen a Tudós nők. Itt két teljesen különböző formáról van szó, meg két különböző egyéniségű rendezőről is (Iglódi István rendezte a Tudós nőket és Csiszár Imre a Tartuffe-öt), de én azt gondolom, hogy mind a kettő tud működni. 

- A Tartuffe-öt be lehetne vinni ebben a formájában a Sinkovitsra?

Őze Áron: Szerintem be lehetne vinni, meg lehetne ott is csinálni. Mikróban.

- És jobb lenne vagy rosszabb?

Őze Áron: Ezt már nem tudom. Biztos, hogy egy csomó része jobban működne a kisszínpadon, és egy csomó része nem. De azt hiszem, ez így van jól, hogy a nagyszínpadon játsszuk. Ebben a kitalációban és formában kell neki a nagyszínpad.

- Moličre érdekesen bánik a darabjában Tartuffe-fel: nagyon későn kap szót. Előtte viszont szinte mindenki róla beszél, így kialakul egy várakozás, mondhatjuk úgy, elvárás a nézőben ezzel a figurával kapcsolatban. Nehezebb így színpadra lépni? 

Őze Áron, Benkő Nóra | fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Nehezebb, abszolút nehezebb. Nekem el kell azt érni magamban, hogy se színészként, se a szerep szerint ne foglalkozzak ezzel. Azt hiszem, ha annak a képnek próbálnék megfelelni, ami a nézőben az első 50 perc alatt kialakult, és egy nagy antréban jönnék be, akkor beleesnék egy hatalmas csapdába. Tartuffe nem tudja, hogy róla folyik a szó, ő orgonál a háttérben, nyomja nagy bőszen és ájtatosan a zsoltárokat... Tehát nem szabad tudni, hogy itt eltelt majdnem egy óra azzal, hogy minden mondatban elhangzott a neve és valami fölépült a közönségben. Neki úgy kell bejönnie, mintha egy mukkot se beszélt volna eddig róla senki. Ez a titka, azt hiszem. Az más kérdés, hogy nem könnyű nekem ott takarásban végigülni azt az 50 percet. Én nem hiszek a büféből való színpadra érkezésben, tehát ugyanúgy, mint például a Boldog Asztrik küldetése esetében, ahol szintén későn kerülök sorra, végig ott vagyok a takarásban, és figyelek. Hogy milyen ma az összetétele a közönségnek, hogyan reagálnak, mennyien vannak, hogy megy az előadás, milyen a ritmusa, azt én hogyan tudom befolyásolni, és ha túl alul vagyunk, akkor tudok-e adni neki valamit... Ezek mind fontosak. Ugyanakkor szakmailag nekem nagyon hasznos ez a várakozás, mert sokfajta energia összegyűjthető belőle. Én általában olyan állapotban vagyok akkor, mint egy visszafogott ló a country-versenyeken, ami már benne van a karámban, de még nem nyílt föl előtte a kapu. Ez a helyzet rengeteg energiát gyűjt és halmoz föl bennem.

- Ez látszik is Tartuffe-ön. Számomra például nagyon érdekes volt, mennyire kiismerhetetlenné teszed Tartuffe-öt azáltal, hogy rengeteg arcodat, sőt, rengeteg új arcodat mutatod meg az előadásban. Szinte nem is lehet rád ismerni, hiányoznak Tartuffe-ből az eddig megszokott "őzeáronos" gesztusok. Ezt te hogy látod?

Őze Áron: Én ezt nem figyelem, nem kezelem tudatosan. Egy próbafolyamat kezdetén az én dolgom az, hogy a legnyitottabban, a leglazábban, a legbefogadóképesebben, a legképlékenyebben álljak neki egy szerepnek. Egy odacsapott agyagnak kell lennem a próbák elején, ami alatt elindul a korong. Én nem gondolkodom arról, hogy ez most itt "őzeáronos", vagy nem, ezért azt sem tudom, Tartuffe-ként mennyire vagyok "őzeároni"...

- Ahhoz képest, amilyennek az eddigi szerepekből megismertelek, egyáltalán nem. Persze, hogy Őze Áront látom, csak egészen új formában.

Őze Áron: Az viszont nem baj, sőt. Egyre kell figyelni szerintem egy színésznek, hogy ez az "őzeáronosság" vagy "xy"-osság ne legyen modor. Tehát amint valamiféle manírrá válik, amint valaki ebbe beleszeret, és elkezdi formaként használni, akkor van baj. Én soha nem így állok neki szerepeknek. Lehet, hogy vannak előadások, ahol abszolút "őzeáronos" vagyok, és van, ahol ez eltűnik. Viszont az is fontos, hogy az embernek legyen egy egyénisége, ami valamilyen szinten azért mindig jelen van. Egy színésznek nem szabad teljes mértékben elvesznie egy szerepben. Az se baj, hogyha belövik, hogy ezt a Tartuffe-öt igenis Őze Áron játssza. És az Orseolót is ő játssza, a Kafkát és az Arthur és Paul-t is ő játszotta... Remélem tehát, hogy az "őzeáronosság" nem manírt és modort jelent, hanem talán inkább intenzitást, vagy valamifajta komoly munkát, aminek hitele van. 

- Milyen is valójában ez a Tartuffe? Az egyik televízió-műsorban például azt nyilatkoztad, hogy nem álszent. 

Őze Áron: Pontosan. Én nem tartom annak.

- Ezt hogy érted?

Szauter Dominika, Mihályi Győző  Fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Ő egy ambíciózus fiatalember, aki lépésről lépésre megy végig az egész darabon. Nem lehet "nagybetűsen", kialakult fogalmak szerint játszani egy szerepet, csakis "kisbetűsen", pontról pontra. Tehát a főhősszerepekben is a koszokat kell megtalálni. Jelenetről jelenetre, szituációról szituációra. Mert ezekből tevődik össze egy ember. Én nem a címszerepet játszom a Tartuffe előadásban. Én egy Tartuffe nevezetű fiatalembert játszok, aki egy bizonyos időszakában az életének - amit ez a darab kiragad - így van jelen. Hogy a végén ebből kialakul egy Tartuffe, és egy Tartuffe előadás, az egy másik kérdés. Az én dolgom nem az egybekép, hanem a mozaikok játéka. Az emberekben általában egyetlen jelző él Tartuffe-fel kapcsolatban: hogy álszent. Ez a figura azonban ennél sokkal összetettebb. Néhol igen, álszent, de néhol szerelmes, néhol szexmániás, néhol sajnálatra méltó, néhol sátáni, néhol éhes, néhol pofátlan, néhol igazságos... Ezeket az egymásutániságokat kell megkeresni, és ebből kell összeállnia egy szerepnek, legyen az címszerep vagy mellékszerep. 

- Ez a fajta Tartuffe, aki ennyire sokszínű, ennyi különböző arca van, benned volt eddig is, vagy a próbák alatt kellett magadban kiépíteni?

Őze Áron: Megvolt, és megvan bennem a Tartuffe-ből egy csomó minden. Ha úgy tetszik, azt mondom, az aberráció is, a szexmánia is, de ugyanakkor a kisfiússág is, a sátáni antikrisztusság is, az éhség is, vagy a szomjúság is, az igazságkeresés is, a hatalomvágy is, az FBI-ügynökösködés is, bármi. Ez mind-mind megvan. Csak kérdés, hogy az ember mikor mit nagyít föl magából.   

- A sokszínűségből adódóan igen szélsőségesre is sikerült ez a szerep. Az előadás csúcspontján például meztelenül állsz a színpadon. 

Őze Áron: Való igaz, hogy levetkőzöm, ugyanakkor indokoltan vetkőzöm, nem öncélúan és direkt módon. Azt hiszem, hogy ebben az előadásban ott, a csúcsponton ennek így kell lennie, és szerintem nagyon jól működik. 

- Nem okoz semmiféle problémát?

Őze Áron: Egyáltalán nem. A vetkőzés, a meztelenség egy elég erős eszköz, amivel nagyon kell tudnia bánni egy rendezőnek. Ha én azt érzem, hogy ezzel tud bánni, akkor ez nálam simán belefér. Mert megmondom őszintén, én ugyanúgy használom a meztelenséget, mintha jelmez lenne rajtam. Ha viszont megszagolom azt, hogy ez egy pótcselekvés, ez a jelmez nem a megfelelő helyen és módon használódik, akkor bennem is azonnal előjön a szemérem és a tiltakozás, ami, azt hiszem, teljesen jogos. És ha ezt egy színész megérzi, joga van azt mondani, hogy nem. Itt azonban abszolút indokolt, ezért nem is okoz gondot.

- Hogyan reagáltál, mikor a rendezőtől megtudtad, hogy le kell majd vetkőznöd ebben a szerepben? 

Őze Áron: Amikor az Imre először elmondta nekem, hogy ő mire készül - az összes többi eszközre és formára is gondolok itt: az orrturkálástól kezdve a mellfogáson és az önkielégítésen át egy csomó mindenre -, akkor én persze megijedtem. De természetes, hogy ez mellbe veri az embert, és azt mondja rá, hogy jó, hát majd meglátjuk. Mert el kell jutnom nekem lelkileg odáig, hogy én azt a ruhadarabot levegyem magamról. 

- Ez mikor történt meg a próbafolyamatban, és hogy élted ezt meg? 

Őze Áron: Egy folyamatos építkezés után automatikusan megjön ez a pillanat. És amíg nem tart ott a színész, addig úgyse teszi meg. Tehát ennek szinte magától eljön az ideje, hogy én, Őze Áron Tartuffe-ként mikor tartok ott, hogy egyszer csak hopp, itt már pucérség van. Ebben engem nem hajtott senki, és nem is hajthat, azt hiszem. Én magamban azt tűztem ki, hogy az első jelmezes próbán már megteszem, viszont már előtte is úgy éreztem, hogy minden további nélkül menne, és már izgatott is, hogy kipróbáljam. Nem tettem még meg, mert elég váratlan lett volna, hiszen addig azt szokták meg a többiek, hogy ugyan letolom a gatyám abban a jelenetben, de alsógatyában vagyok. Amikor viszont elérkezett az első öltözéses próba, mindenfajta gond nélkül működött a dolog. De ez körülbelül annyi akkorra már, mint hogyha elmondok egy moličre-i mondatot. 

- A partnereidnek is ennyi volt? 

Őze Áron | fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Nem, mert ugyan érezték, hogy most már ez hamarosan meg fog történni, ők nem tudták pontosan, mikor. Ezért persze először meglepődtek, de szerintem ma már nekik sem okoz semmiféle gondot. Az viszont érdekes, hogy a későbbi jelmezes összpróbákon egyre inkább megtelt a karzat belső kollégákkal. 

- Melyik fele a karzatnak?

Őze Áron: Hát igen... Egy ideig az egyik fele, aztán átültek a másik oldalra. De ez engem akkor már azért nem zavart, és azért tudtam ezen nevetni is, mert addigra meg voltam védve amiatt, amit a próbák alatt magamban fölépítettem. Nem én állok ott pőrén - azt nem szeretném, hogy úgy bámuljanak -, hanem az már Tartuffe. Más kérdés, hogy a sajtó kapcsán szóltam Imrének, figyeljünk arra, hogy én nem szeretnék a bulvárlapok címlapján jelen lenni - és ez már nem szemérem, hanem színvonal kérdése -; és ezt nagyon komolyan be is tartották.

- Az nem zavar, hogy ha a sajtó nem is kürtölte ezt világgá, de sokakban esetleg csak az marad meg, hogy Őze Áron levetkőzött, és ezzel is terjesztik az előadást?

Őze Áron: Néha civil embereknek nagyon nehéz elfogadni, hogy itt nem én vetkőzöm, hanem Tartuffe. De ha ez csemegéje vagy témája az előadásnak, és ezzel terjesztik, akkor nevezzük reklámértékűnek. Abban bízom, hogy akik viszont esetleg ilyen információk miatt ülnek be a nézőtérre, és végignézik a Tartuffe-öt, nem csak azzal távoznak, hogy ez megtörtént. 

- Úgy tudom, voltak kisebb viták a korhatározással kapcsolatban. 

Őze Áron: Az ünnepek előtt tartottunk egy összpróbát, amikor Imre még csak egy formát rendezett, ami mögött egyelőre nem igazán volt tartalom - azt is mondhatnám, hogy a hab alá még nem építettük fel a tortát. Ezután valóban volt arról szó, hogy csak felnőtteket engednek majd be az előadásra.

- Te akkor hogy láttad ezt?

Őze Áron: Én éreztem a januári megállás alatt is - ahogy ért az ember a szereppel együtt, és gondolkodott rajta -, hogy itt egy nagyon szélsőséges végeredménnyel állunk szemben. A színész dolga, hogy igazolja ezt a hupikék, rózsaszín és narancssárga habot, és tudtam, hogy nem lesz semmi baj, ha fel tudjuk építeni alá a tortát, ha meg tudjuk tölteni a formát tartalommal. Nekem arról szólt az utána lévő próbaidőszak, hogy ezt töltöttem és építettem. És ezáltal próbáltam, próbálom igazolni ezeket a szélsőséges megnyilvánulási formákat. 

- Sikerült?

Őze Áron: Azt hiszem, igen. Ezt egyrészt a közönség visszajelzéséből érzem, másrészt abból is látom, hogy végül lentebb vitték a korhatárt, így középiskolás diákok már nyugodtan jöhetnek az előadásra.

- Egyetértesz ezzel?

Őze Áron: Én is 15 éves kortól engedném megnézni körülbelül. Akkor is, ha tudjuk, hogy ma már a médiumokból mi ömlik. Erről nagyon sokszor volt szó a társalgóban, hogy ma az óvodások is már úgyis mindent tudnak, meg egyebek... Akkor én azt mondtam, hogy jó, de nekünk ezt miért kell követni? A színház igenis ne álljon be ebbe a sorba, igenis húzzuk meg ezt a határt. Számomra ez 15-nél van, tehát efölött szerintem már megfelelő helyre kerülhet ez az előadás, alatta azért még félrecsúszhat.

- A közvetlen reakciók milyenek a nézőtéren?

Őze Áron: Nagyon jók! Nagyon féltünk és izgultunk, mert tudtuk, hogy mi van a kezünkben. Hihetetlen nagy kaland egy ilyen előadást a közönség elé vinni. De az első mellbevágó élmények után fölveszi, föl meri venni a közönség a lapot. Szinte az összes eddigi előadásra mondhatom ezt. Talán a premierközönség volt a legmerevebb, de előbb-utóbb ők is fölvették a lapot. És ez hallatlanul jó érzés. Ráállnak szép lassan, és akkor már velünk együtt jönnek erre az egész abszurditásra, mely néhol bohócparádé, néhol véres dráma. Nagyon jön a közönség, és nagyon jól, nagyon igazul reagál.

- Kritika?

Őze Áron: A kritika egy teljesen más kérdés.

- Mit vártatok és mit kaptatok?

Őze Áron: Én nem várok a kritikától soha semmit. Illetve mindig azt várom tőle, hogy az adott munkámhoz szakmailag adjon valamit. Ezt általában soha nem kapom meg. Tehát hagyjuk a kritikát, mert ma már szakmai kritikáról nem beszélhetünk, ma már különböző - politikai vagy előítéletekből fakadó - szemszögekből eltorzított vagy gányolást, vagy dicsőítést élünk meg mint kritikát. Igazán szakmai elemzést és jó értelemben vett kritikát én már nagyon rég olvastam, tehát én nem is várok el igazság szerint semmit. Inkább csak röhögök rajta. A nézőkre kíváncsibb voltam, és kíváncsibb vagyok mind a mai napig. 

- De gondolom, azért valamennyire ismered a megjelenő kritikákat.

Őze Áron, Mihályi Győző | fotó: Nehéz Andrea

Őze Áron: Persze. Érdekel, mit írnak, hogy egy szakmai ember ebből mit lát, vagy mit olvas több ember - mondjuk a nagyközönség nem olvas kritikát, és talán valóban jól teszi -, de megtanultam úgy kritikát olvasni, hogy látom ezeket a különböző szemszögeket. És itt sajnos már nem az előadásról van szó. 

- Az egyik napilapban megjelent írás szerint ez az előadás vicces. 

Őze Áron: Hát igen.

- Vicces?

Őze Áron: Abszolút nem tartom viccesnek. Ezen a kritikán is csak röhögtem, és az a véleményem - és úgy alakult, hogy ezt elmondhattam tévében is -, hogy a második fele reklám és figyelemfelkeltés, tehát nagyon jó, hogy a szerző megírta többek között a pucérságot, az nekünk tökéletes. Amit viszont a színházról a kritika elején ír, azt kikérem magamnak, az például pont egy ilyen szemszög, amiről biztosan tudom, hogy miről szól, és undorító. Nem szakmaiság ez az egész, hanem egy mocsok, hányingert keltő szemétségnek gondolom én. Hangsúlyozom, olyan jó értelemben vett igazi elemzésekre - ami nem azt jelenti, hogy dicsérő feltétlenül, csak elemzés, és nem egyéb szemszögekből származó baromság - lenne szükség, ami fölhasználható a színpadon, ami igenis beépül az alakításba, jelen van a színész munkájában. 

- Szerinted lehet-e a jövőben ezt a Tartuffe-öt überelni?

Őze Áron: Nem tudom, biztosan. Lehet, sőt valószínű, hogy minden előadás felülmúlható. Idővel.

- Alföldi készül jövőre bemutatni a Nemzeti Színházban. 

Őze Áron: Igen, tudok róla. Drukkolok nekik, hogy jól sikerüljön.

- Meg fogod nézni?

Őze Áron: Nem tudom. Nem azért, mert mi is játsszunk egy Tartuffe-öt, hanem mert nem nagyon érek rá eljutni színházba, ha pedig ráérnék, akkor nem színházba megyek. Tehát ez egy másik kérdés. De én azt kívánom a Robi-féle Tartuffe-nek, hogy legalább ennyire egységesen kapja el a szálat, mint ahogy az Imre elkapta. Én nem hiszem, hogy rivalizálni kéne. Ez nem tesz jót. 

- Ezek szerint nem félsz tőle? 

Őze Áron: Nem, abszolút. Miért kéne félnem? A félelem gyengeség. Én azt hiszem, hogy mi nem vagyunk ezzel az előadással gyengék. Örülök, hogy ez az előadás ebben a formában megszülethetett, és hogy sikerünk van vele. De azt soha nem szerettem, hogy monumentális, nagy mamutelőadásokról beszélgetünk mi szakmán belül, és aztán kijelentjük, hogy ezt akkor megcsinálták, és azóta soha senki. Ebben nem hiszek. A mi Tartuffe-ünket sem kell ilyen "nagybetűsen" kezelni, hogy ez már annyira mindent ellőtt, hogy nem lehet felülmúlni. Ez egyfajta Tartuffe, remélem, hogy működik, fontos, hogy működjön, én nagyon szeretem játszani, és hiszek benne. Bárki bármikor létrehozhat legalább ugyanilyen erős Tartuffe előadást. És hozzon is.

- Nézőként nehéz szabadulni az előadás hatásától és magától Tartuffe-től. Te hogy vagy ezzel?

Őze Áron: Amennyire a színésznek dolga az, hogy ne vigye ki az utcára, haza, vagy ide-oda-amoda a szerepeit, annyira az ember megtanult ezzel bánni. Én, miután este lemegy a függöny, eltöltök egy kis időt az öltözőasztalnál, a tükörrel szemben; de nem csak a Tartuffe miatt, hanem más szerepek esetén is. Tehát nem rohanok egyből az utcára, és ülök be az autóba. Erre az átállási időre szükségem van. Ugyanakkor meg soha nem is szabadulok igazán a szerepektől, mert amikor reggel felkelek, és mondjuk este a Tartuffe-öt játsszuk, akkor az már egész nap bennem van. 

- És mi lesz, ha majd leveszik az előadást?

Őze Áron: Az összes szerepem bizonyos értelemben mindig velem van. Az életben viszont nem szabad színészkedni, mert az nem színjáték. Nyilván Tartuffe is mindig velem lesz, de nem így vagyok egy az egyben jelen az életben. Tudni kell, hogy kik vagyunk, személyesen. Tehát tudnom kell, hogy nekem az életben mi a dolgom, mi a kötelezettségem, mi a hitelem, mik a döntéseim, mik a perceim, a másodperceim. És nem Tartuffe-ként, Orseolo Péterként vagy Arthur Rimbaud-ként kell élni az életem, hanem Őze Áronként. 
 

szerző: Szűcs Dóra